Hegyi Zoltán Imre: Hármas határ
A Hármashatár-heg verseskötete Babics Imre pályáján több szempontból is érdekes határpont — mondanám, hogy a szövegkörnyezete nélkül teljesében nem is érthető, de nem volna igazam. A költő kilenc éven át írta hatalmas vállalását, eposzát, énekét: a Gnózist — s ez alatt teljes egészében elfelejtődött, kiesett az irodalmi köztudatból. Egy ekkora, teljes koncentrációt igénylő munka nem engedte, hogy a jelenlét folyamatos aprómunkájával foglalkozzon. Miközben a korai életműve egy része helyet követelt magának a fő műben. Ahogy egy interjúban fogalmaz: …nem arról van szó, hogy korábbi műveket felvettem volna a Gnózisba, hanem arról, hogy ezeket a műveket korábban írtam meg, magát a szövegtörzset hagytam utoljára. Ez azért történt így, mert akkor még nem is voltam tisztában azzal, mi is a pontos terv. A Gnózis sokáig kiadatlan maradt — de a benne fontos funkcióval bíró versek egy része egy könyvesboltba nem került kiadványban napvilágot látott Plekniterápia néven, a Békés Megyei Könyvtár kiadásában, 2001-ben. A Hármashatár-heg kötete magában foglalja a Plekniterápia egészét, még néhány, a Gnózishoz tartozó költeményt, egy markáns csokor haikut, s az apokalipszisünk Daloskönyveiből című műdal-ciklust. Szövegkörnyezetnek mindez így együtt tényleg elég komoly — de mindebből a 2007-ben, hosszú hallgatás után megjelentetett verseskötet boltokba kerülésekor még nem látszott semmi. A Hármashatár-heg ezért minimum kettős vizsgálat tárgya lehetne: látnunk kell önmagában, ahogy a megjelenésekor az olvasóra hathatott — s látnunk kell a 2013-ban napvilágot látott Gnózis tükrében is, nem elfelejtkezve róla: a hexameterekben megírt nagyeposz (ének — ahogy a szerzője nevezi) s a benne kontextusba helyezett, szervesült versek már 1999-ben elnyerték a maguk helyét és végső formáját.
Hármas határ. Három ciklus. Terjedelemben komolyan, súlyban alig különböző kötetrészek. Ez a hármas határ (heg) amúgy (a közvetlen áthalláson túl, amelynek — akár — általunk nem feltétlenül látható személyes vonatkozásai is lehetnek, a Hármashatár-heggyel) megint egy olyan dimenziót is feltételez, amely túlnyit a szokásos határoló kereteken. Ez egy átléphető határral bíró égjelenlét is. Illetve: az égjelenlét ütötte seb is. Hiszen heg. A Hármashatár-heg a határátlépések könyve — megtörte a hallgatást is, melyet a szerzője e világban sokáig az egyetlen helyes magatartásnak érzett, ahol a divatos vers az ironikus törmelékességet követi, ahol nem eszköz, hanem cél az irónia; ahol a civilizáció a teljes szétesés állapotában van, legfeljebb élvezői legnagyobb része még nem tud róla…. A hangnem az egész kötetben kíméletlen, ez a sebfeltárás nem ken el semmit a környezetből, érzékenységekre nincs tekintettel. Kíméletlenség. Amit teljességgel érteni lehet, hiszen oka van. S mindeközben énköltészet – és annak minden ízében kifinomult paródiája is. Maga felé is ugyanilyen szigorral tekint, mint amivel a környezetét méri fel, avagy temeti. Hármas határ. Napkelet — a haikuk ciklusa. Huszonegy pontosan elmarkolt pillanat, ami túlmutat önmagán, a felismerés jegyében, hogy benne vagyunk egy teljesebb felfoghatatlanságban, amiből valahogy mégis egy darabka bennünk rezonál: bennünk fogódik el. Életorom — a hosszú, versek során át tartó pillanat, amikor valaki megérzi, innen csak lefelé van (itt még nem kell megértenünk: ez a sugallatok diktálta mű, a Gnózis teljesség-érzetében, elkészültségében megélt megállás). Az ékezetek hiánya valóban az öröm, az életöröm hiánya. A hogyan tovább hiánya. Értelemszerűen adja magát harmadiknak (harmadik határátlépésnek) az apokalipszisünk Daloskönyveiből prófétai, de eszelősen profán előretekintése, a lejtőn, ami inkább szakadék…
Mélypont sincs már, csak
zuhanás. Búzát szór ki
a madaraknak.
Babics Imre Napkeletének haikuiban azt a szellemiséget lelem meg, amit a japán klasszikus haiku nagymesterei vallanak a magukénak — teljesen más, mélységesen hazai eszközkészlet által megvalósítva. Két mondat közt születik meg a kötelező cezúra. A természet-jelenlétből bomló egyszeriben rezgő általános érvény helyett itt a kor-érzet pontos feltárásával bűvöl az első mondat — miközben a kulturális emlékezetből behúzza Pilinszkyt, A mélypont ünnepélyét, a vesztőhelyet, mint szakrális teret: az elvétele által. Már mélypont sincs, csak a zuhanás érzete. A mit lehet tenni gesztusa tiszta és indulatnélküli képben a második mondatban: hiszen mi mást lehetne tenni, mint amit az adott nap, az adott, bőrünkön tapasztalható időjárás, az adott évszak követel. Meg kell őrizni a megtehetőt — ez a hagyomány gesztusa, hiszen az soha nem tisztán őrzés, hanem egy rétegében teremtés. Még ha csak tollas életek önmegtartását teremti — akkor is. A konstatált nem teszi feleslegessé, sőt hiábavalóvá sem az ősöktől tanult evidenciák gyakorlati alkalmazását.
Róka sompolyog
az őrültekházának
küszöbe felé.
A korfestés egyik tökéletes példája. Csak hagyd, hogy maga a fejedben kiformálódó kép asszociációk tömegét hívja be… Huszonegy haiku alkotja a ciklust, egy számomra fontos, a Gnózisban szereplő tizenhét szótagos vers be se került, nem tudom, hány költeményből választotta ki az önmagát szerkesztő szerző pont ezeket. A számról a kártyajáték ugyanúgy eszembe jut — ahogy a költő a 19. haikura lapot húz, az parádés –, mint a lélek utolsónak kilélegzett súlya. Ezek a versek önállóan figyelemre méltó meditációs objektumok — együtt pedig felmutatják a ma folyamatosan túlélésre játszó, sajátos jövőtlenség tükrét: a kétely által apróra tört cserepek rakódnak így egymás mellé. Tanulságos látni ebben a töredékes tükörben azt a napkeletet, amely szemléletével maradvány népmeséink egy részét is áthatja — miközben róka sompolyog az őrültekházának küszöbe felé: körülöttünk immár a természet, a legtágabb értelemben vett “honnan jöttünk” is megveszni készül.
Az Életorom verseinek egymásra szervesülése az első olvasással rád köszönhet. Tényleg kíméletlen magával is a költő, a büszkesége keserű, lemondó — tudomásul vesz egy fellebbezhetetlennek tűnő tényt: mivel nem tartotta be az irodalmunkban is ható-működő íratlan játékszabályokat, nem kötötte meg azokat az informális alkukat, amik e társadalomban a fénybe kerülés előfeltételei, ezért elfedésre ítélt, pályájának érzett csúcsán is árnyékban áll. Nem könnyű szeretni ezt a hangot, a sértett büszkeségét — de ha felfigyelsz rá, a versek hogyan követelik egymás után magukat, háttérbe szorul ez a sérelmesség. A szemlélet alapjait a ciklust keretező azonos című nyitó és záróvers fekteti le, a két Az utolsó vers már pusztán ezzel a “kétséggel” azonnal fel kell építse az olvasójában az irónia jelenlét-érzetét. Mert itt minden nagy gesztust komolyan vesz, de idézőjelbe is helyez a megfogalmazója.
Könnyű érintéssé váltam e földön: örökké
azt várom, hogy az északi szél feltépje a mellem
és a petúnia isteni illata felcsavarodjon
lábszárcsontjaimon s a gerincemen át koponyámig,
s legyek égből boncolt és lentről felakasztott.
Deklamálja a Taccs. Figyelj fel, olvasó a címadásokba kúszó iróniára – miközben olykor szinte elhatárolódásra ingerlően sarkos ítéletek is feszítik e művet: …s hivatásom rég lehetetlenné tették jellemtelen, ocsmány karrieristák, úgyhogy a vákuumot befogadtam: még minden lehetek. Hiszen miközben egyfelől tényleg ez a helyzet, másfelől nem — értéké, fontos művé nem az alapszemléletétől lesz valami a szememben; hanem attól: hat-e rám. A klasszikus, pontosan, gördülékenyen tartott forma keretében sem értek egyet teljesében ezekkel a kíméletlen szavakkal:
Hogyha gerinctelen, ostoba, nyikhaj csürhecselédek
ellopják a hazám irodalmát, torz szövegekbe
fullasztják, lapos, ocsmány, öncélú makogásba,
én, aki teljes erőbedobással tettem a dolgom
és komolyan vettem lírám, iszonyú fegyelemmel,
hittel, alázattal feltöltve ügyeltem: a szellem
mélyeiből nyert képességgel vissza ne éljek,
mellettük nem tartózkodhatom…
Számomra fontos hatásadóim veszi itt Babics Imre egy kalap alá — egy versben, ami csak a formájában tart mértéket — tartalmában annyira kíméletlen, mint a címe: mintha tényleg úgy hányná ki a sokáig visszanyelt szavakat. Folyvást vitára ingerel, miközben tényleg számos esetben vagyok kénytelen elfogadni az igazát, nem egy kitételét nem érzem a magaménak. De hogy mindez — még a vitára ingerlő elemek is — milyen erős, láttató szavakkal köszön rám, az kétségtelen. A haragja is ihletett és formált. És tényleg teljes szövedéket alkotnak a versek, és tényleg folyamatosan szólni hívják egymást – a ciklus szerkezete példaszerű. …Szfinxet / szórja be durva homokkal a szél, mégis, mosolyog csak… hívja e sorral a Taccs következőnek a Szfinx költeményét. …s emberalattiba gurulván tanyánk / ott vernénk fel… kötődik a Szfinx versébe a rá következő Alant. Az Alant négy megidézett fiú-sorsa (Él egy fiú bennem…) aztán önálló verseket kap; s alapvető képek (mint a poszméhszárny a Tartós békában, vagy a hangsúlyos szerephez jutó fűszál több helyütt is) utalnak a következő versek szöveghelyeire. Ezek a harag- és gyászköltemények (értsük az iróniát: egy költészeti pálya érzeti csúcsán) eszelősen szoros szerkezetben követik, támogatják, hívják elő, idézik meg egymást.
S itt kell visszautalnom a szövegkörnyezetre. Mert hiszen e versek egy teljesen más szerkezetben — egymással gyökeresen más viszonyban és szerepkörökben részei mindeközben a Gnózisnak. Egy részük ott hangsúlyos, nyitó- vagy záró pozícióban, mint a már tárgyalt Szfinx, vagy az Akna szonettkoszorúja; egy részük szinte bökversként szerepelve Leon y Nuss — egy elképzelt szereplő — költeményeiként, teljesen más ízű, hang- és fajsúlyú szerephez jutva. Ez valójában a Hármashatár-heg egyik legkomolyabb bravúrja, hogy átírások nélkül tudnak maradéktalanul működni benne ezek az áthangolások, a versek úgy húznak ívet, úgy sorakoznak szavak gyanánt egy értelmes, ciklusnyi “mondatban”, hogy a Gnózisban egyszer már teljesen más szövegkörnyezetben mondhattak ki lényegeset — nem egy esetben nem pont ugyanazt, mint ebben a kötetnyi keretben.
Szellemfiúként visszahullok
földben kinyújtott holttestemre.
Arcát a sorssav összemarta,
bőre megalvadt vértől tarka,
sejtjeivel már féreg kullog.
S tudja a lélekbabicsimre:
szívét az űr rég agyonmarta.
…Beszél a Bolygó szellem sajátsors- gyászattitűdje (közvetlenül a Haldoklom… kezdőszóval minden versszakát indító Big Life előtt). Ebben a ciklusban komoly szerepet kap a gyász — avagy annak aspektusai, hogyan siratható el egyáltalán valaki (úgy is, ha ezt a költői én saját magától kérdezi, úgy is, ha valóban valaki mást siratna el). A befejeződés-érzet aztán az Üröm költeményében csúcsosodik, ahol a torzult életek neveként a szavak egyfajta mutációja – atomcsapás utáni torzulata jelenik meg, szinte saját nyelv- és névtant teremtve:
És odalesz minden: mókkusszemek éjteli tükre
és lepekék felemás nagyságú szárnyai, accsák
és szitaköttők potrohnélküli teste. Parancsát
akkor fellendíti az égbe a népes ikonhad:
– Mindazon ártatlan, ki az emberi térbe kironthat,
most tegye meg, s induljon, táncát hagyja az abba,
olvadjon bele csak mielébb ama égi haragba,
mely felrúgja a természet törvényeit éppen…
Minderre ül aztán a harmadik határátlépés, az apokalipszisünk Daloskönyveiből. Az a és a D után ponttal, ad notam — tényleg csak az hiányzik a versikék alól, melyik műdal, melyik magyar nóta dallamára íródtak. Morbid játék ez, a legdurvábban túlélő műfajjal, ami rendszerek jötte-mente ellenére él, létezik, olykor ritmust vált, mulatós lesz belőle, de a hozzáállása akkor is a mindent egy lébe verés. Babics Imre prófétálása azért rémisztő, mert a lehetőségek tekintetében pontosan érzékelteti ezt a végképp méltóságát vesztett szituációt, a mai hatások továbbgondolásában úgy következetes, ahogy az időink.
Európa-Alsón
eladásra kerül
vár, múzeum, képtár,
s lesz áruház belül.
Európa-Felsőn
úgy figyelik mindezt
mint egy valóságshow-t,
hol a hülyébbik veszt.
Európa-Alsón,
az Akadémián,
pornót forgatnak le,
mert nagy a pénzhiány.
Európa-Felsőn
unják megvetően,
már csak a bizarr jó;
van választék bőven.
Európa-Alsón
emberevés készül,
harmadrangúaknak
jut majd osztályrészül.
Európa-Felsőn
emberevést néznek,
hívei egyébként
mind a józan észnek.
Ez az enyhén Swift-i, morbid megközelítés amúgy a Gnózis Warning című betétmeséjének (a legelőször a Két lépés a függőhídon kötetében közzétett drámának) alapszituációja is. A nóta-jelleg közhelyes beszédhasználatával végletekig csupasz, díszítménymentes, közérthető, cím nélküli szövegek a prófétált jövő látható végéig játszanak el a ma tapasztalható tendenciákkal.
Babics Imre életművének e kötet megjelenésekor fájó hiánya volt az azóta nyomdafestéket látott Gnózis — e kötet megjelentetésekor valójában senki tudtával hajtott végre egy igen izgalmas bravúrt: az ott teljesen más szövegi szerepben, funkcióval bíró betétszövegekből és a mű születése óta írt gondolatmenetekből egy koherens, teljes-érzetű kötetet kreált. Valóban érdemes volna végiggondolni, így, a nagyeposz megjelenése után öt évvel annak fényében is e versek szerepváltozásait – s az ezáltal sugallt tartalmakat, de ez szétfeszítené ezen írás kereteit. Mindazonáltal érdemes ezt a verseskötetet először mint önálló produktumot megismerni és értékelni. Megérdemli.
Illusztráció: Kilátás a Kálvária-hegyről a Hármashatár-hegy felé (kirandulastippek.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
