Lászlóffy Aladár: Onnan nézek szerteszét (6-7.)
Cervantes
Igen, van, amit végleges értelemmel elneveztünk, meg lehet szólítani, idézni lehet, odahívni, mozgósítani, bevetni. Ezek közül a véglegesen kinevezett és behívott fogalmak között vannak olyan seregek, mint valami római légiók, be lehet vetni őket tekintélyes terepek megszállására. És vannak csak ritka, fél kézen felsorolható osztagok, mint az ide-oda állítható szenteké. Fő, hogy tekintélyük kikezdhetetlen, megfellebbezhetetlen legyen.
Ilyen a Cervantes-féle hadseregcsoport, mely nem olyan megszámlálhatatlan, mint Rommell tábornok siserehada, vagy Galliában cézárok légiói, legfennebb kétszemélyes. Egyfelől maga az író, másrészt maga Don Quijote.
Ilyen kis létszámú egység a tizenkét apostolé, melyet egy létszámkiesési vita után Pállal töltöttek fel, aki eredetileg egyenesen az ellenkező oldalon szolgált. Egyféle előjel-megváltoztató, egységet meghúzó gesztusok is jellemzők a képletek kialakulására.
Hiszen Cervantesről, megannyi élménye és kalandja végén egyáltalán nem lehet ugyanazt állítani, mint termékéről, a szomorú, a búsképű, a mindent megért, elrendező lovagról, mégiscsak ő a csattanó. Úgy 1616 óta úgyszólván egyedül szolgál és testesít meg mindent. De hát apostol-ügyben sincs meg a vitán felüli összeolvadás.
Péter és Pál „tudjuk nyárban” és összhatásban együtt hatnak, de a korai különbségek más-más elágazások mentén jönnek velük és általuk máig. Pálnak egyszer kellett mondani, és amihez állt, az most is áll, bár Péternek a hajnalig tartó mozgalmi hűtlenkedés után még oda kellett szólni, hogy „quo vadis”, mikor a sziklaszilárdsága újból megingott.
Fárasztó a mozgást értékelni és kísérni, megérteni a levezetéseket és szálakon keresztül a következés következetességét követni. Mégis ez az ember dolga. Arisztotelész sok helyőrségben és akadémiában szolgált jól, kivehetően és megfellebbezhetetlenül. Platónról el kell mondani, hogy neo-, sőt post-platonikus alapról is vissza-visszatér. Szókratész bácsinak elvitathatatlan érdeme a mártírium, s hogy ennek elviselése kapcsán ő lett az elindítója, a kilendítője az örökmozgásnak. Már akiének. A megingathatatlan igazságok külön és név nélkül tömörülnek. Mint valami bank vagy tröszt vagy globalizált érdekeltség szenvtelensége. Ők vannak örökre a legközelebb önmagukhoz. Az ember természeti erőknek tekintheti őket. Pedig nem azok. Egyetlen pompeji éjjeli őr, aki mások helyett, mások szolgálatában megérzi a gázszagot, többet tehet értük. Hát még egy-egy János vagy Péter vagy Pál! Hát még egy bekerítésből sikerrel kitörő Don-kanyari Cervantes és csicskása, Don Quijote. Nincs olyan esetlen a kultúrával, vallással, mítosszal, mesével megfertőzött két lábon maradó Mauglik között, aki ne volna eredményesebb. Ha nem hagyja magát!
Herczeg, hátha megjön a tél is…
Az ember annyi mindent olvas. Kár volna azzal rontani el, hogy mostanában. A világ mindig tele volt félművelt és gyűlölködő alakokkal. A félművelt és gyűlölködő alakoknak most valóban eljött az ő boldog idejük. Az egyszerre félműveltek és gyűlölködők akár azt is ötéves tervekbe foglalhatják, hogy félműveltté és gyűlölködővé alakítsák maguk körül a létező békanyálat. Az ember annyi minden között olyanokat olvas tőlük, hogy például Herczeg Ferenc, a német származású író apja hatására jött Magyarországra. Itt már-már meg lehet állni egy szóra, ahol annyit ragozzák a gyűlöletbeszédet és az etnikai származást, és némi fejcsóválást érdemel, hogy a több tízezres lap szerkesztői azt hinnék, hogy Magyarország Trianonban alakult volna. Kisantant, nagyantant nem ugat hiába. Csak ha Beneš néha el nem köhinti még magát. De hát lehet szeretni, nem szeretni az írót, Herczeg Ferenc mégis Versecen született, s a továbbiakat nem magyarázza senki, mondjuk Joseph Conrad sem egyből vált más nyelven alkotóvá, mint ahogyan jó sokan a világirodalomban. Így aztán nincs mit kezdeni azzal, hogy Herczeg Ferenc már első regényével megnyert egy pályázatot. Sorsdöntő pályázat, ahol a megfelelő jelenetben a megfelelő helyen illett lenni szegény kis német fiúcskának, nem mint mondjuk Nimb von Strechlenau bácsi fiának, aki ezt a nyelv-váltást elengedte a füle mellett a maga hivatásválasztó idején. Na de hát Herczeg papája éberebb volt magyar ügyben, így fia a tanulmányai alatt tökéletesen elsajátította a nyelvet és „megismerte nemzetünk történelmét és kultúráját is…” és a többi, és a többi. Ha nem volna mindent a mű-naiv mű-műveletlenségig eltervezve. Ahogy a Janus Pannonius, de még jó ezernyi, Trianon idején tenyésző etnikai ágat-bogat bontogató csodaszarvas, csodabölény teljesítményét le lehetne ezen a gyűlöletbeszéden becsülni, sajnálni. A nullákkal nem szabad törődni, persze törődjék az adóbehajtó, hogy mire kapják a betevő és tőkésíthet pénzüket, abból már úgysem jut betevő falatra az öregségükre megkínzott, kiéheztetett, meggyötört íróknak, se a címzetes osztályharc, se a mai csirkefogók idején. De Herczeg, hátha megjön a tél is…
(Fenti írások megjelentek a Napút 2008/1-2. számaiban.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
