Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

augusztus 11th, 2019 |

0

A húszéves Napút köszöntése (6.)

 

Druzsin Ferenc

Barangolok Napút-ragyogta tájakon

 

Húsz éves a Napút! Nagyjából ugyanennyi idő óta vagyok olvasója és elég gyakran egy-egy cikkely, tanulmány szerzője. És nem kis büszkeséggel írom le, hogy 2017 őszétől Napút-díjasa a folyóiratnak.
Ezt csak azért bocsátottam előre, mert nem értékelésre készülök, nem is kritikai áttekintésre: méltatásra vállalkoznék akkor is, ha nem lenne szobám falán a Napút-levél. Egyébként is méltatni való, ha manapság (bármikor!) évente tíz számmal jelen tud lenni egy folyóirat megtorpanás, törés vagy bármi, kívülről látható veszélyeztetettség nélkül. Egyre bővülő látóhatárra nyitni, színvonalas számokkal olvasót-szerzőt megtartani — csak kitűnően szerkesztett lap képes.
Tetszik a Napút. Ráadásul „érdekből” tetszik, ami az adott esetben több, mintha érdek nélkül tetszenék: az ember örül, ha talál „egy zugot, / Egy kis virányt a puszta homokon”, ahol a legfőbb mérték az érték. Ahol olvasóként bizton számíthat az igaz szóra, irodalomtörténészként elküldheti a saját parcellán teremtett dolgai javát abban a tudatban, hogy jó berekbe kerül.
Lapozgassunk hát kedvünkre, ünnepi szívvel húsz esztendő értékei között, válogassunk a tisztelgő gondolatokhoz támasztékokat.
Nem követünk időrendet, ám mégis: kezdjük az indulással.
A Napút első száma belső borítóján az alapító Masszi Péter és a főszerkesztő Szondi György útra bocsátó sorai olvashatók; akkor, 1999 januárjában ez ünnepi ’rajt’ volt, ma határkő a töprengéshez.
Az alapító:
„Kamaszkoromban kezdtem a lapalapítást, a Belvárosban, a Veres Pálné Gimnáziumban. Zöld Roletta volt az első lap címe. Azután jó sok idő telt el, majd jött az Eötvös Kiadó, az Ikrek Kft., a Kráter Műhely Kiadó, és a végén egy évtizedig a Polisz.
Mindig arról álmodoztam, hogy kiadóként éppen nekem sikerülhet folytatnom a folyóiratok folyóiratát, a legendás Nyugatot. ..Sokáig hittem, hogy így lesz.
Isten másként akarta.
Elindulok felé a Napúton…
Masszi Péter.”
„Elindulunk. Folytatjuk.” (Ezt a főszerkesztő írja, alighanem válaszként az alapítónak, ám utána megszokott „bőbeszédűségével” már az olvasó felé néz:) „Tartsanak velünk.”
És 1999 januárjában megjelent a Napút.
Nem akarom én az égi-földi pályáját épp csak kezdő folyóiratban a Nyugatot keresni, ám mégis találomra (?) fellapoztam egy korai számot (1909. augusztus 16.), s az első lapon be is fejeztem a „kíváncsiskodást”: Móricz Zsigmond. Írta Ady Endre. Való igaz, nem minden száma kezdődik a Nyugatnak sem ennyire „fent”, Hét krajcár novelláskötet sem jelenik meg minden esztendőben, és Ady Endre sem kerül hozzá. Jó, ha egy században egyszer , s ez még előtte van a Napútnak is.
Szondi György nem ejtette ki a Nyugat nevét, azt sem mondta (és nem a szűkszavúság miatt), mit folytat és hogyan, ám kezdettől tudatosan (úgyszólván házról házra járva) kereste a támogatókat, az olvasókat, a szerzőket. Ami pedig a saját háza táját illeti, a Napút ’műhelyét’, a szerkesztőséget: az indulás percében készen állott a csapat: Kovács Ildikó, Prágai Tamás, Tóth H. Zsolt, Gosztola Gábor, Szondi Bence. Plusz a Napút-kör és a konzulensek. (Később is, ha egy-egy változás, sajnálatos vagy más alapos okkal. Azután: a Kiadja a Masszi Lap-és Könyvkiadó Kft. helyére a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadványa  került.)
S ha még egy percig folytatjuk a Nyugattal megkezdett „játszásiból összevetést”, soroljunk szerzőket az első Napút-számból is: Sebeők János, Teller Ede, Határ Győző, Tandori Dezső, Juhász Ferenc, Széles Klára, Kerék Imre és Rónay György. Tüskés Tibor kézírással-ajánló soraival. E névsor olvastán is leírhatjuk, hogy ’nem minden esztendőben…’
A folytatás is jó volt, s akár teljes lehetne bárki öröme. Bárkié igen, ám Masszi Péteré nem! A 2000/1. számban, a szokott helyen, a borítóbelsőn fénykép; mosolygós szerkesztőség (van, aki épp csak), Masszi arca is sugárzó (hallgatott a „mosolygós arcokat” kérő fényképészre). A kép fölött Masszi „számtana” — mosoly nélkül!
„Megdöbbentő számsorokkal kellett szembenéznem az elmúlt év értékelése kapcsán. A forintokkal (…) most nem is untatnám a lap lelkes és hű olvasóit.
Sokkal meglepőbb számomra annak a keserű pilulának a lenyelése, hogy milyen kevesen vagyunk, akik a folyóiratot megveszik (…), esetleg el is olvassák (…) Ez a tudat akkor sem felemelő,ha nemegyszer kiderül, hogy pótolhatatlan kulturális értékek első megjelenésének adunk helyet az irodalom ösvényein mi, folyóiratot szerkesztők, kiadók (…). Ne számoljunk, olvassunk. Barangoljanak velünk ebben az esztendőben is a Napút ragyogta tájakon!
Masszi Péter.”
Szondi György „folytatja”:
„Igen. Köszönöm. Szondi György.”
És barangoltunk, barangolunk.
Nem kérdezem, húsz év múltán többen barangolunk-e, többen olvassuk-e a folyóiratot? Hogy többen írunk benne, az nem kérdés. Talán az sem, hogy nagyon sokan éppen olvasóként kaptak rá. A „hetvenesek” is olvasók ’civilben’, a pályázók is. Mindnyájunk hozzátartozói is. Az esztétikailag kívül-belül szép számok mutatós könyvek kézben-polcon egyaránt…
Azzal kezdem, s ezt a húsz év egyértelműen igazolta, hogy a Napútnak komikumból van a lelke. Elég, ha bizonyos számok címlapját olvasom: Sír és nevet (2003/1.), És hasolló lyókat (2004/1.) Az utóbbi borítóbelsőjén olvasható egy főszerkesztői farsangi jókívánság: „Induljunk, no újra lelket önteni, magunkba, tán másba (…) kívánjunk csak egymásnak jó göregáborosan  —  és hasolló lyókat.
A következő év is vidáman kezdődik: Átajjába (Népek humora), ígéri a borító. Nagy vállalkozás, nagy teljesítmény külországbeli nevetésből válogatni: jellemzőt, magyarul is jól hangzót, lefordíthatót, s hozzá még nevető kedvű fordítókat. E szám műfordítói között találkozunk a főszerkesztő nevével. Valóban: Dr Szondi György kandidátus, költő, műfordító, a Szófiai Magyar Intézet sikeres igazgatója, a bolgár szépirodalom egyik legjobb ismerője és műfordítója. (Ez kérem nagy szó Nagy László hazájában!) Egyik legnagyobb (szerintem legnagyobb) teljesítménye Aleko Konsztantinov Hihetetlen történetek egy mai bolgárról című regénye: nemcsak a sokféle komikumból szőtt mű átültetése, hanem a választás is. Ez a XIX. század végi történet az író életébe került, mert olyasvalamit láttatott nemcsak földijeivel, hanem a világgal is, amit a bolgárok nem szívesen tettek (s talán ma sem) „kirakatukba”. Azt a tipikusságot, hogy az épp csak felszabadult bolgár ember, aki most éli a ’minden első’ mítoszát (az első utazások a világban, ráadásul először saját vonatukon…),a szabadság mámorában egyvégtében át akarja ugrani a saját árnyékát.  Ez az ügyeskedő, szertelen, ravaszkodó, önző s még ki tudja miféle sajátosságokból formálódott ember a komikum válfajainak metszéspontjaiban, többször az abszurdig feszített szatírában nevettető és nevetséges elődje Svejknek, de még Pepin bácsinak is, korban pedig nem is nagyon távoli rokona a lepéndi magyar különítménynek. És hogy az-e a csoda, hogy megvárta fordítóját ez a könyv, vagy hogy  éppen Szondi vette észre és fordította le   ezt a XIX. század végén keletkezett remekművet — ma már az a fontos, , hogy két kiadást ért meg nálunk.
Jó szokása a Napútnak a szomszédolás. Nem a gyakran megtapasztalható ’csak’ barátkozás szintjén; a Napút lehajol a mélybe, a megrázó, drámai, kisemberi életekhez. A Dva bratanki (2017/2.) szakrális kapcsolatokról ír, régi és új kötésekről, ám számomra a derenki lengyelek története a legérdekesebb. Egy Aggtelek környéki, lengyel telepesek által alapított faluba vezet előbb Balázs Géza, aztán a közülük származó történész, Rémiás Tibor, aki már korábbi munkáiban is nagy szeretettel és szakmai alapossággal hozta a hírt földijeiről. Írásának címe: 300. Szól pedig a derenki lengyelek 300 éves fennmaradási küzdelmeiről, a legnagyobb megtartó erőről, a népesség identitáselemeiről, az etnikai hovatartozás, a nyelv és a vallás értékéről. Elmondja letelepedésüket a XVIII. század elején, amikor a Tátrán túli górál falvakból Derenkre jöttek, aztán a békés derenki századok furcsa végét: a második világháború idején „darabokra szaggattattak” — ráadásul „békés” körülmények között: „Horthy Miklós kormányzó éppen ezen a környéken összefüggő vadászterületet és vadrezervátumot  (…) kívánt kialakítani. Ezért a derenki 100 családot (közel 500 főt) nem át-, hanem széttelepítették az akkori Borsod vármegye 8 településére.”
Megszólalnak a derenki lengyelek is: egyik emlékező a másik után valóságos dráma egy-egy „jelenetét” eleveníti fel. Gogolya Józsefné szül. Bubenkó Teréz (1928) monológjából különösen az a mondat ütött szíven, hogy „Derenken az iskolában nem imádkoztunk lengyelül, mert nem is volt szabad (…). Horváth tanító úr megtiltotta. Engem megbüntetett. Nekem százszor le kellett írnom, hogy az iskola területén csak magyarul szabad beszélni.” Megérintett ez a mondat: szülőfalum, Tarany népe — vend eredetű. Valamikor a XVIII. század közepén jöttek Belső-Somogyba a Muraközből: helyet kaptak letelepedésre  gróf Festetichtől, fedelet húztak fejük fölé, s egyszer csak mintegy hetven családdal  fölkerült a térképre Tarany község. Nagyanyám, Drávecz Éva (1890) nagyon sokszor elmondta, hogy az iskolában tanultak meg magyarul; még szükségét végezni sem engedte ki a tanító, ha nem magyarul kért engedélyt. (A taranyiak nyelvéből mára nem maradt semmi!)
Két szám is megjelent a reformáció témakörében: előbb 2009-ben a novemberi „Kálvin 500”, majd a 2007/9. „Családi reformáció” címen. A két szám ismeretanyagával, generációk értékteremtő példájával, az emberi tartás meghatározó erejével fontos, hasznos és lenyűgöző olvasmány.
A Napút kiemelkedő értéke a szabadság, a szabadság-szellem feltétlen érvényesülése. Nemcsak a szó, a közlés szólásszabadsága, nemcsak a közéleti kérdések szabad közhírré tétele, véleményezése; az a szabadság is például (én legalább annak tekintem), amely az Arany Jánost ünneplő szám (17/6.) a Versparafrazálásban adatott meg: Arany-versek parodizálása, olykor hajszál híján travesztálása! Arany lírája mint a nevetés és a nevettetés tárgya?! Álság itt a kérdés is, a felkiáltás meg kiváltképp: régtől tudjuk, Kölcsey óta mindenképpen: „Nincs semmi annyira jó, nemes és szeretetre méltó, hogy komikai felvilágosításban nevetségessé ne tétethessék; s a művészi szépség kevesbedik-e Aristophanesben, midőn Euripidest vagy Sokratest, vagy éppen az istenségeket teszi nevetség tárgyává.” És: „A komikumnak elengedhetetlen feltételei közé tartozik az elmésség, s annál fogva behatását aesthetikává csinálja.”
Valóban: mulattató, kedves és az „elmésség” jegyében keletkezett írások sorjáznak a Napút lapjain. Érezhető a parafrazálásban. hogy szakmailag szabályszerűen bántak az alapművel: elkövettek rajta minden lehetséges „esztétikai műveletet” (kicsinyítés, degradálás-lefokozás…), amit az ízlés helyben hagyott. Ezzel pedig nem kisebb dolgot valósítottak meg, mint azt a szabadságot, ami az ünnep kettős természetéből adódik. A komoly és a vidám együttesét a világérzékelésben és –kifejezésben. Ahogy például a rómaiak a maguk ünnepein (még a temetéseken is!), vagy ahogy még manapság is falusi búcsúkon: a szentmiséről kiáramló nép a templom terén harsány vígságot talál körhintával, zenével, árusokkal, tarkasággal, itt-ott mutatványosokkal…
Másfajta szabadság jelenik meg a 2008/9. számban, melynek borítóján az áll, hogy A belarusz Európa. Már a cím lenyűgöz: ki ne akarna tudni igaz dolgokat Marc Chagall hazájáról, ahol a holdas éjszakában a művész álmai röpülnek a kis faházak fölött szamárkával, hegedűssel…Egyébként is alig tudunk érdemleges valamit erről az országról. Még a nevét is csak mostanában ízlelgetjük: Belarusz!
Most is „súg” a főszerkesztő: a bemutatás nem mindennapi körülményeit mondja el pár szóval:
„(…) Bárász Péter kereste meg a nyáron műhelyünket: a belarusz  kultúra – és nyelv ! – jeles ismerője, tudván, hogy nemzeti kultúrák bemutatására is boldogan készen állunk. Aljakszandr Khainouszki nagykövet felkarolta az ötletet, (cikkeivel is ) melléállt — ímhol az eredmény.”
A nagyon gazdag eredményből itt csupán egyetlen szerző néhány sorát ragadom ki; Kontra Ferenc Belarusz egy magyar diplomata szemével címmel rövid, ám annál tartalmasabb „elemzést” ír: ha úgy tetszik nem hivatalos és nem szokványos nagyköveti jelentést — tapasztalatairól. A szerző 2008-tól 2012-ig Magyarország minszki nagykövete volt, ismeretei-tapasztalatai alaposak — és megrendítőek. (Az, hogy majd egy évtizeddel később mondja el, sajnos nem teszi időszerűtlenné a nagykövet helyzetjelentését.)
„Belaruszban gördülékenyen működtek a választási bizottságok. A tőlük elvárható eredményeket minden alkalommal szállítani tudták. A Központ Választási Bizottság örökös elnöke Ligyija Jarmosina büszke volt arra, hogy egyetlen választás során sem hagyta cserben az elnököt. Mindezek következtében az EBESZ választási megfigyelői Lukasenka elnök 1994-es megválasztását követően egyetlen belarusz választást sem tudtak szabadnak és tisztességesnek nyilvánítani. A belarusz vezetést nem zavarta az, hogy a parlament ellenzék nélkül működött. Miért is lett volna szükség ellenzékre akkor, amikor az ország elnöki irányítás alatt is képes volt a fejlődés kétségtelen jeleit mutatni?”
Vendégszerkesztő munkája a 2018/6. szám: Szárszó 75. A főszerkesztő a 3. lapon köszöni meg Tamási Orosz János munkáját. A körülményeket, amelyek következtében a helyzet előállt, a vendégszerkesztő mondja el:
„Lapszámunk összeállításának finisében, szinte órákkal annak nyomdába küldése előtt, kaptunk egy meghívást. Így szól: „A nagy szárszói találkozó, a népi mozgalom és a harmadik út programrendezvénye idén 75 éves. Nem meglepő módon hivatalos évfordulós ünnepséggel nem találkoztunk. (…) Ha a mai hatalmasoknak erre nincs szükségük, nekünk annál inkább.”
Nos erről, Szárszóról szól ez a szám; a „szárszói gondolat” történelmi elhelyezéséről, a találkozó dokumentumaival, emlékezőkkel és emlékezésekkel, méltó az évfordulóhoz. A vendégszerkesztő pedig: „Örülök, hogy lehetőséget kaptam erre a Napút főszerkesztőjétől, Szondi Györgytől. Lectoris salutem! Tamási Orosz János.”
Jól illeszkedik az ünnepi számok sorába az Ady –évforduló könyve (2019/3.) s a hozzá kapcsolt 133. számú Napút- füzet.
Kezdjük az elején.
Talán nem tévedek, hogy a Napút olvasása Zalán Tibor tárcájával kezdődik. Várjuk, mint a tárca hőskorában, amikor úgyszólván a reggelihez járt. A mostani, többszörösen ünnepi esztendőben kiváltképp vártuk: az ünnepektől évszázadok óta remélünk valamit. Azt, hogy az időről-időre „kizökkent világot” segítsen a helyére billenteni. Ady-ünnep lévén; nagy most a hangzavar, sok biztosnak hitt (tudott!) érték vált kérdésessé, a vártuk az igaz szó szólamának  megerősítését. Vártuk az ünnep hozamát, a szellemi és a lelki megtisztulást.
Ady életművét a kezdetektől kísérték bajkeverő hangok. Azután a „Toll-csata”. Jól esett a harmincas évek közepén Németh László képes beszédbe zárt okos üzenete; előbb a debreceni Ady-Társaság 1934. március 2-i előadói estjén, majd még nagyobb nyilvánosság előtt, a Tanú júniusi számában, ahol egy jól felépített székesegyházhoz hasonlította Ady életművét, amelyen „a folytatódó motívumok minden új kötetből új arccal merülnek fel s minden verse új leleplezés, új állítás, vagy ahogy Ady mondaná: új titok, melynek külön nyelven, a maga számára készült kifejezés-formán kell beszélnie. Léha beszéd azt találgatni, hogy Adyból ötven vers marad-e meg, vagy öt. Egy székesegyháznak lehetnek jobban-rosszabban kifaragott szobrai; nem lehet leverni párkányaikról őket;mindegyik mond valamit, s együtt mondják ki a templomot.”
Hogy Zalán Tibor tárcája , nyílt szava tisztít-e; mindenesetre ébresztő előhangja a Napútban rendezett ünnepnek.
„Most meg baj van Adyval! (…) Most nagyon különös, semmiképpen sem az ünneplésre emlékeztető hangok hallatszanak ki a nagy nemzeti kórusból. (…) Egyszóval nagyon úgy tűnik fel, baj van ezzel az Adyval. Mert szabadkőműves volt. Mert zsidóbérenc volt. Meg alkoholista. Meg mélymagyar. Meg világpolgár. Mert mérték nélkül, nyilvánosan kurválkodott. (…) Mert sem utódja, sem boldog őse lenni senkinek. (…) Ha valaki nem kisajátítható, az megbocsáthatatlan. Annak annyi!”
Továbbá:
„Ha egy művészt, gondolkodót nem művei alapján, hanem egy adott párt-nézetből (…) ítélünk meg vagy (marasztalunk) el, nagyon bent vagyunk az erdőben, amely Dante sötétlő erdejénél is sötétebb, mert a tudatlanság és a primitívség ragacsos éjszakájába érünk bele (…)És ebben az éjszakai erdőben azt fújják a szelek, hogy tüntessük el őket! Esterházytól Csoóriig, Petri Györgytől Nagy Lászlóig (…). És nemcsak őket. Sorra kerülnek majd a többiek is (…) szegény Joyce, szegény Heidegger, szegény Majakovszkij, szegény Gide…”
Kell-e kommentár Zalán Tibor „ünnepi” tárcájához? Legfeljebb az, hogy a máskor komikumgazdag szatíra helyén most „a szőlős gazda, az egyszeri” perel mai fenyegető elemekkel — ironikus pozícióból!
A Napút-szám kitűnő, minden „szólam” szabadon szól, ám a sok kitűnő írás ellenére a végeredmény mégsem az Ady-művészetnek „igaz tüköre”, hanem helyzetünk tényképe.
Az ünnepi számok hagyományos szereplői a pályázók. Most is. A tisztelgő  versek és a tisztelgők száma méltó Adyhoz. A parafrázisok is; kissé meg is lepett a kiírás is, a vállalkozók kedve és bátorsága is. Adyt nehéz parafrazálni: nincsenek olyan történetei, mint Kund Abigélé, bukolikusan induló esték sincsenek; van a sajátságos „verstan”, a „stílus”, a székesegyház belső tervrajza oszlopaival, szobraival… A megvalósult ’mégis-kísérletekben’ a bátorság, a küzdelem a szép; egy-egy eltalált szókapcsolat, még inkább annak struktúrája, Ady-szó vagy –kifejezés nem a megszokott helyzetben…
A két Weöres-szám országot mozdított meg (2013/7 és 8.) A két számba (kötetbe) foglalt aktivitás végeredménye: értő és értelmező tanulmányok, elemzések, képek-fényképek, és újra a pályázatok! Ha a többi a évfordulót is számítjuk, a kérdés: Mi az, ami szellemi frontba, a humánum értékei mellé sorakoztatja a jóakaratú embereket: irodalomtörténészeket, költőket (pályakezdőket is!), emlékezőket? A válasz: a Napút, a Napút-szabadság, s ami szerencsére felébreszthető jó hívó szóval, a „látva lássanak” igénye!
Ezúttal egy szabadon választott költemény elemzése volt a feladat, a másik pedig (maga Weöres is adhatta volna) „egyszavas versek szerzése. A költő ismert remeklése a Tojáséj, Remetebál típusú verssereglés.” Ez sem könnyebb feladat, mint az Ady-évfordulós; itt úgyszólván magával Weöres Sándorral kell(ene) versenyre kelni. Az eredmény beszél: a 7. szám 82-83. lapján bárki válogathat 74 „egyszavasból”. (Én a Szópantomim, a Pápapár és a Frigyfagy hármasára „szavaztam”.)
S ha már a pályázókedvnél és a vele járó sereglésnél tartok; a „csúcs” a Rózsák füzére című haikuversengés (2017/6.) A mintegy háromszáz beérkezett alkotás közül száztizenegy szerepel a Napútban; ezek szerzőinek egyharmada jelen volt a Nádor Teremben a szám ünnepélyes bemutatóján. Mert ünnep volt az, ahogy sugárzó arccal léptek fel a színpadra — nagyjából egy-egy perces szereplésre. Jelen voltam az esten, személyesen tapasztalhattam meg: a Nádor Teremben egyetlen perc is felemelő!
Nádor Terem. A Napút rendre méltó helyen mutatja be új számait, ám ennek ólomüveg ablakcsodáival nem versenyezhet semmi. Ha odakint még világos van, él a terem, mihelyt besötétedik, észrevesszük, mit veszítettünk…
Ez a szám Balatonalmádi „csodáival” folytatódik; Gráfik Imre és Sarusi Mihály mutatja be gazdagon illusztrálva régi képekkel-fényképekkel az összeállítást. (Az olvasó pedig telhetetlenné válva arra gondol, mi lenne, ha ehhez hasonlóan más településekkel folytatódnék a történelmi-kulturális ismerkedés, s akár egy új Utazás a Balaton körül kerekednék ki belőle?)
Ugyancsak a 17/3. lapjain kapott helyet egy megemlékezés Tompa Mihályról születése 200. évfordulója alkalmából (Bibliámnak és lantomnak élek). S mintha elébe, egyúttal már az Arany-évforduló elé terítette volna a rózsák füzérét a megemlékező tisztelgés.
Nem értékelést írtam, összegezésre sem kerül sor. Ráadásul a második évtizedben hosszabban „barangoltam”: mondhatnám, így esett, ám valójában arról van szó, hogy alighanem ekkor járta már a maga igazi pályáját a Napút. Amin járni akart, s ahol megtalálta a maga szellemi hiánypótló helyét. S amiért ma már „méltán nevezhetjük (…) Napútnak.”
És a Nyugat?
Nem egyetlen csillag teszi az égboltot.
Az egyébként bajokkal terhes harmincas évek olvasója, ha a fővárosból mondjuk Csurgóra utazott (akkoriban vonaton ez 4-5 óra volt), válogathatott az útra a Szép Szó, a Nyugat, a Kelet Népe, a Válasz, a Tanú… közül.
S ha ma?
Az út Csurgóig nagyjából ugyanannyi idő.
A Napút már megvan!

 

Illusztráció: Szondi György (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2018)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás