Tönköl József: Mától fogva
Mint diófák a domboldalon, romok gyűlnek az ég húsáig,
én meg csak megvénült csalánvermeknek hiszek,
anélkül, hogy remegnék, harapó-emésztő gyökereknek,
melyek ott vannak, ahol vagyok, ahol sok baj ért engem,
a fölemelt penge hosszú esőkbe ordít, sebek hűlnek ki,
mint a kályha, a darazsak harmattal síkosak megint,
szemed fekete, akár a bánat,
ijesztő némaság ereszkedik, és kapkodom a fejem,
hogy bottal írhassalak a porba, hogy ne olvassa senki se,
s a páskom tehén-nyelvű útja visszahozza a régi majort,
hol feledtük kövek, fű és lánc horpadását, szokásainkat,
tükörből csorgó ezüstöt, kemence kurugláját, pemetjét,
a mély álmot, mely maszatos ujjakkal ide-oda ringat,
és látsz benne ablakokat, függönyre horgolt madarat,
az idő cölöpjeit zizegő hózápor édesíti,
a tékozló, ki nagy-sokára hazatér, győztes és vesztes,
visszaadja, mit tőletek kapott, kiáltva néztek a sebeire,
a köpenyéhez odanőtt idegen városok utcáira,
enni adtok éhes tyúkoknak, ez a ház, ez meg az ünnep,
kifésülitek hajatokból a megnőtt árnyékokat,
megolvassátok a kéményeket, nevettek, mint a lidérc,
húsvéti sípokat fújtok, nekem mindegyik jég,
kenyerek héjára karcoltok lassú kereszteket,
már minden sonka s bor megromlott,
az istállók csillagokkal, zengő citerákkal vannak kirakva,
s azután nincs tovább, mától fogva úgy élek itt,
fölvérzi szívem piros és fehér muskátli-csődörök ménese.
Illusztráció: Mától fogva… (fh. Cachoud, Monet)
Ezek is érdekelhetik!
Benyó Tamás: Jelenkor →
Bolla Csaba: Katalinra emlékezem (két vers) →
Botos Ferenc: Miserere, Naphimnusz (versek) →
