Hegyi Botos Attila: A nap megkoronázása (két vers)
A fehér nyár
Fenn a koronában, koranyárban
zizegő, áramos magasban.
Hátvetve vakító törzsnek,
láblóbálva imbolygó ágon.
A legkisebb fuvallattól felzúgó,
tenger hullámverésben; lombnyi
fehérarany, olajzöld zsongásban.
Sárgarigó-fuvolaszón úszó felhőkkel.
Repszőrök selyemfény, foszló gyapjában.
Leugorva süppedő homokba,
a csillámokba ujjongó mennyeket
karcolva – s elpirulva elsöpörve.
Felállva szótlan, telített távolkékkel.
Gyöngyözve így peregni. Pezsegni
partokon áttetsző, higanyos vizekkel.
Semminél semmibbnek lenni –
fogszirten mézlő tajtékkal nevetni.
Kagylócsörgés, kavicstánc.
Habok. Gyerekek. Sirályok.
Fürdőző ég (כֶּתֶר)
Tavaszon meszelt,
kacskaringó lépcsősor.
Úgy fut föl a védett
öbölszirten, az ezüstlő szegély
levenduláitól illatozva,
akár az imént csobbant,
azúrtól ittas nevetés.
Föl – visszhangozva
a mészlő falakon,
messziről hadonászva
a magasból integető kőház
kékeszöld zsalugáterei felé.
Tisztán, takarosan tartott
porta. A megmaradt
finomabb porszemcséket,
foszló nyirokcsóvákat
el ezzel a pillanattal
mossa az éledő lomb,
fenyőbalzsamú szél.
Lehunyt, lángoló szemhéjak,
peremre ült reggel.
Kifehéredő esernyőmoszatok,
mennyé mart napok,
poszidóniaszálak.
Egyiptomi orbáncok csillagzatai,
jeruzsálemi, gyapjas zsályák.
Márványra potyogó,
sistergő cseppek.
Szikrázó só,
szemében ég.
Illusztráció: Fehér nyár
Ezek is érdekelhetik!
Németh István Péter: BALATONI HEXAMETEREK – édesapám emlékének →
Dancs Szabolcs: Határvonalak (versek) →
Kállay Krisztina Ágnes: Szemközt a halállal* →
