Kakasy Judit: Március 15-ének kalendáriumi szentje
Manapság használatos naptáraink Kristóf-napot tüntetnek fel e pirosbetűs napon, nem volt ez mindig így, hiszen régebbi korokban március 15-én Szent Longinusról emlékeztek meg. Erről tanúskodik egy 1638-as, Bécsben nyomtatott, magyar nyelvű kalendárium, amelynek napjai egyébként éppen ráilleszthetőek a 2021-es esztendőéire is.[1]
A középkori legenda szerint a Longinus nevet viselte az a római centurio, akinek gúnyolódó emberei, a népakaratnak kedvezni akaró pilátusi döntést követően, Jézust a Golgotán keresztre feszítették. Ővele azonosították azt a katonát is, aki – hogy csontja ne töressék[2] – az utolsó pillanatokban lándzsájával szíve táján átdöfte a már halott testet. A Szentírás szerint Jézus halálának percétől rendkívüli természeti jelenségek kezdődtek, melyek rémületbe ejtették a kietlen hegyen bámészkodókat, látványosságra vágyókat, katonákat, tanítványokat, hozzátartozókat egyaránt, s a századosból ekkor szakadt ki a felismerést tükröző, megrendült felkiáltás Lukács evangélista szavaival: „Bizony, igaz ember volt ez!” illetve Máté, és Márk evangéliuma szerint: „Bizony, Isten fia volt ez!”[3]
Longinus személyéről, életének további történéseiről, s végül mártíromságáról részletesen olvashatunk a középkor óta népszerű olvasmány, Jacobus de Voragine Legenda aureájának lapjain (cap. XLVII. De sancto Longino). A legenda szerint Jézus vérének egy csöppje hullott, a lándzsán végigfolyva, a centurio homályosan látó szemére, s ettől jött meg a látása. Ezen az értelmezésen megindulva kezdték kérni ezt követően a katonaszent közbenjárását gyógyulásért szembántalmak esetén. A hagyomány szerint Longinus, hitre jutása után, felhagyott a katonáskodással, s miután az apostolok megkeresztelték, sokakat eredményesen keresztény hitre térített a kisázsiai Caesareában. Kezdetben „csak” durván bántalmazták testileg, majd, hogy megakadályozzák beszédében, fogait kitörték, nyelvét kitépték, ám még megcsonkítva is folytatta a bizonyságtételt. A pogány helytartó parancsának továbbra sem engedelmeskedett, sőt, összetörte annak bálványait, mire elkerülhetetlenül fejét vették március idusán.[4]
Magyarra először az 1519-ben elkészült Debreceni kódexben fordították le Szent Longinus történetét. Az 1753 óta Debrecenben őrzött kódex valószínűsíthetően ferences eredetű, az óbudai klarisszák számára készült, első része prédikáció- és legendagyűjtemény.[5] András-naptól (november 30.) Gyümölcsoltó Boldogasszonyig (március 25.) sorrendben 48 naptári ünnepet tartalmaz, így a március 15-én mártírhalált halt Longinusét is. Többségének forrása a velencei Petrus Natalis 14. századi legendagyűjteménye, a Catalogus sanctorum, és részben a Legenda aurea is. A Longinus-legendát az előbbiből fordították magyarra:[6]
„Szent Longinus mártír életéről. Longinos vitéz száz vitézök előtt járó úr vala. Hisauriának tartományából támadván ki, amely mikoron a több vitézekkel állana édös uronk Jézsusnak keresztfája alatt, oldalát halálának utána kopjájával által öklelé, de látván a csodákat, melyek lőnek uronknak halála után és előtte, hogy az napnak féne elveszék, és a nagy földindulás lőn, hin Kristus uronkban. Jelösben ezen, hogy miért szömei, a hosszú kórságnak miatta, meghomályosodtanak vala, az uronk oldalából és szíviből kijött vérének egy cseppe a kopjáról szömében csöppenvén, megadattaték azonnal őneki a vélágosság. Ki nem sok idővel azután elhagyván Pilatost, és az apostoloktól megtanulván a hitet, Cesareának városába, mely Kapadociának tartományába vagyon, huszonnyolc esztendeig monostori életöt visele, és sok pogánokat téríte ah keresztyén hitre. Minekokáért az Octavianos fejedelömtől megfogattatván, mikoron ah bálvány istenöknek ő parancsolatjára nem áldozott volna, fogait mind kitöretteté s nyelvét is kimetteté, de azért a szólásnak ajándékát el nem veszté. Ennek utána szent Longinos egy fejszét ragadván, mind eltöré a bálványisteneket, kikből az ördögök kimenvén, az égben kezdének jajgatni, s ennek utána a fejedelömbe s az ő társiba menének, kik mint egy bolondok, a Szent Longinos vitéznek lába eleiben esének, kikön könyörülvén eh nömös vitéz megszabadítá őket az ördögöktől, uronknak nevében, s mind a pusztába küldé őket, mely csodára az Afrodisius nevű tiszttartó sokadmagával megkeresztölködék, s egy kevés időnek alatta, mikoron megént megfogatta volna az Oktavianos úr, eh Szent Longinost, hogy őtet meg újonnan gyötretnéjé az uronk Jézsus hitiért. Az Afrodisius kezdé ah fejedelmet feddeni az ő hálálatlanságáról, s annak is ottan az Oktavianos úr kivonatá nyelvét, de azért nyilván szól vala az Afrodisius. Ah fejedelöm kegyig ottan megvakula, kinek mikoron a Szent Longinos mondotta volna, hogy adzig meg nem gyógyulna, míg őtet meg nem öletnéjé. De az ő imádságáért annak utána szöme vélágossága megadatnéjék. Azonnal elvéteté fejét, s ezután oda vitetvén magát az Oktavianos, ahol a Szent Longinosnak teste fekszik vala; reája borulva a fejedelöm, nagy sírva kezdé bínét vádolni, hogy megölette volna őtet, s azonnal megadaték szömének vélágossága, és megkeresztölködvén, nagy tisztösséggel eltemetteté az ő testét, s dicsiretös életben végezvén ez úr is az ő életét, vevé az örök bódogságot, kit engedjön mi nékönk is. Atya, Fiú, Szent Lélök Amen, úgy legyön!”[7]
Szólnunk kell Szent Longinus ábrázolásairól is. A legkorábbi keresztény bizonyságtevők közé tartozó római centurio megjelenik a keresztre feszítést ábrázoló képek, illusztrációk legtöbbjén. A Golgotán serénykedő római legionáriusok tetteiről János evangélista részletesen is ír.[8] Szemtanúként elmondja, hogy a katonák feleslegesnek tartották – esetleges szökését megelőzendő – eltörni a már halott, Megfeszített lábszárcsontját, mintegy biztosítékképpen azonban egyikük mellkason szúrta, mire rögtön víz és vér jött ki abból. Ezzel a cselekedetével tudtán kívül egy ószövetségi rendelést teljesített, mégpedig a „Csontja ne töressék meg” tilalmát.[9] Az ábrázolások nem kis hányadában azonban a szinoptikus evangéliumokban szövegszerűen elhangzó bizonyságtétel – „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”, illetve „Ez az ember valóban igaz volt.”[10] – is megjelenik, általában valamilyen feliratos formában. A Márk és Lukács apostolok szerinti evangéliumban a bizonyságtévő felkiáltás kétséget kizáróan a centurio száját hagyja el, míg Máté evangéliumában „a százados és akik vele őrizték Jézust”, azaz többen együtt fogalmazzák meg lényegében ugyanazt a felismerést. A vélhetően utólagosan adományozott Longinus nevet (jelentése: görögül hosszú) metaforának tekinthetjük, hiszen a szent attribútuma, ’hosszú’ lándzsaként jelenik meg az írott és ábrázolt emlékezetben.
Mivel a fanyelű, vasfejű lándzsa döfése nyomán vér és víz fakadt magának a Megváltónak testéből, az utókor ereklyeként kívánta tisztelni ezt a fegyvert. Ám ugyancsak Szent Lándzsának nevezték el az ókeresztény vértanú, Szent Móric (Théba, ? – Agaunum, Kr.u. 287.) fegyverét is, így az ereklyék, és későbbi másolataik története sokszor egymásba játszott. A Szent Lándzsa császárok koronázásakor éppúgy jelen volt, mint például az augsburgi csatában. Valószínű az, hogy Madarász Henrik (876 k.–936) azonosította magát az első keresztény császárral (Nagy Konstantinnal), és azért bocsátkozott a végül győztes kimenetelű csatába a pogány magyarok ellen Riadénál (Merseburg közelében) 933. március 15-én, mert ez a nap Szent Longinus ünnepe volt. Henrik császár ekkor még úgy tudta, hogy az általa birtokolt szent fegyver azonos a római centurioéval.[11] 1353-ban VI. Ince pápa (1282‒1362) engedélyezte megünneplését a húsvét utáni második pénteken. Majd ez az ünnep beleolvadt a római katolikus Jézus Szíve-tiszteletbe.[12]
A bécsi Hofburgban 1800 óta őriznek egy lándzsahegyet, melyet előbb ezüsttel, majd arannyal részben bevontak, és a golgotai kereszt egy szögét ezüst dróttal beleszerkesztették. Ennek a példánynak az alapja azonban egy Kr. u. 900‒1100 körül használatos, úgynevezett frank szárnyaslándzsa.[13] Nem egyértelmű, hogy azonos-e azzal az ajándékkal, amelyet Szent Istvánnak küldött III. Ottó német császár (983‒1002), s amely megjelenik azon az első magyar pénzérmén, amelyet az első magyar király bocsátott ki 1010 körül,[14] s amely lándzsát, Szent István halála után, jóval később, a vatikáni Szent Péter bazilika egy boltívébe falaztak be. Oda, ahová a Giovanni Lorenzo Bernini által készített Szent Longinus-szobor (1638) lándzsája mutat.
Az első magyar táblaképfestő, Kolozsvári Tamás (XIV–XV. század fordulóján), egyik legfontosabb művének, a garamszentbenedeki Kálvária-szárnyasoltár (1427) donátora Petös fia Miklós győri kanonok, a királyi kápolna kántora volt.[15] Az oltár központi képének bal sarkában, minden bizonnyal az ő alakja térdepel, a hozzá kapcsolódó fehér szalag felirata egy imádság kezdősora: „Domine Jesu Christe, adoro te in cruce pendentem et spineam coronam [in capite portantem].”[16] Magyarul a Peer-kódexben így olvassuk: „Óh, Uram Jézsus Kristus, imádlak tégedet a kereszten függöttet, és töviskoronát fejedben viseltet.”[17] Az átlósan, a kép jobb felső negyedében libegő szalag felirata evangéliumi idézet: „Vere filius Dei erat iste”. Azaz: „Valóban Isten fia volt ez.”[18] A bizonyságtevő szavak egyértelműen a díszes ruhában, piros köpenyben, lóháton megjelenő hatalmassághoz kapcsolhatók. A művészettörténészek szerint ő a római százados, aki Luxemburgi Zsigmond[19] arcvonásait viseli. Vele egy magasságban, a kereszt ellenkező oldalán, a glóriás nőalakok mögött, ugyancsak megkülönböztetett ruházatban álló, óriás termetű, indulatos alak, egyik kezében sebet ejtő lándzsával, másik kezével saját hibás szemére mutatva, minden bizonnyal az ekkor még pogány meggyőződésű Longinus.
A XIII–XIV. század teológiai és devóciós irodalma Longinust még elmélkedő, látnok szentként határozta meg. A domonkosok és ferencesek azonban hitelvi vitákat tartottak Krisztus vérének isteni voltáról, amellyel a XV. század közepétől polarizálták kultuszát, ezzel változatossá tették annak megjelenítését. Itáliában a részletezően elbeszélő Kálvária-jeleneteken Krisztust, a kereszt lábánál álló Szűz Máriával és a szentekkel méltóságteljesként ábrázolták, de ezekről a képekről Longinus többnyire feltűnő módon hiányzik.[20]
A ferences Temesvári Pelbárt (1435 k.–1504) húsvéthétfői prédikációjában kicsit tanácstalanul írt arról, hogy „a legtöbb kiváló helyen mutogatják Krisztus vérét. Franciaország királyának a kápolnájában van ugyanis valami Krisztus véréből, és a vértől itatott töviskoszorúból. Recanatiban is van egy másik véres tövis. Továbbá Mantova városában van valamennyi Krisztus véréből, amit Longinus hozott magával, akinek a teste ugyanott pihen. Aztán Mehrenbergben is van egy vaslándzsa, amelyre Krisztus vére fröccsent. Sokfelé léteznek ilyenfélék.”[21]
A továbbiakban Andrea Mantegna (1431k.–1506) két, eredetileg Mantovában elhelyezett alkotását vesszük szemügyre. Ezeken nem véletlenül látjuk Szent Andrást, hiszen ő a város egyik védőszentje. A bazilika is, amely a kereszténység egyik legfontosabb relikviáját, Krisztus vérét őrzi, az ő nevét viseli. A hagyomány szerint Longinus, miután megdöfte Jézus testét a kereszten, s rögtön megvilágosodván hitre jutott, visszalopózott a már néptelen Golgotára, s összegyűjtötte a Jézus vérével áztatott földet, majd Itáliában járva, magával vitte, s még mártírhalálát megelőzően pedig elrejtette. Évszázadokkal később, 804-ben találtak rá, mégpedig úgy, hogy állítólag egy mantovai koldusnak álmában megmutatta Szent András apostol, a város védőszentje a rejtekhelyet. A megtalálás hírére Nagy Károly császár arra kérte III. Leó pápát, hogy Mantovába utazván, győződjék meg az ereklye valódiságáról. A Longinus-féle Szent Vér előkerüléséről ez az első írásbeli híradás.[22] Jóval később, 1472-ben bízta meg Ludovico Gonzaga Leon Battista Albertit, hogy építsen az ereklye jelentőségének megfelelő, új bazilikát Mantova városában.[23]
Andrea Mantegna 1460-tól a Gonzaga-család udvari festője lett, s életének nagy részét Mantovában töltötte. A feltámadott Krisztus Szent András és Longinus között című, 1472 körül készült rajza csak rézmetszetű formában maradt fenn, eredetileg templomfreskóhoz készült terv volt. A kép Mantova két védőszentjét jeleníti meg.[24] Apró, de sokatmondó részlet, hogy a centurio sisakja nincs a fején, hanem a lába mellé van helyezve. A Basilica di Sant’ Andrea új átriumában, Mantegna terve után, segédei készítették el a kevésbé sikerült freskót.
A Győzelmes Madonna, Mantegna kései alkotása.[25] 1495-ben kapott rá felkérést, hogy hálaadó ajándékképpen fesse meg a franciák fölötti, fornovói győzelem emlékére. A képen a Madonna előtt térdelő alak Mantova korabeli ura (1484–1519 között), II. Francesco Gonzaga, az előtérben két katonaszent: a nézőnek bal kézre Szent Mihály arkangyal karddal, jobbra a Madonna köpenyének egyik felét fogva áll Szent György törött lándzsával, (amelynek a vége a legenda szerint a sárkányban maradt). Mögötte vörös lándzsával, vörös sisakban Szent Longinus, a Madonna kinyújtott karja mögött pedig, kereszttel a kezében, Mantova védőszentje, Szent András. A térdelő nőalak nem más, mint Szent Erzsébet fiával, a gyermek Keresztelő Szent Jánossal, aki már magzatkorban felismerte Jézust.[26]
A későbbiekben, a reformáció művészetének Kálvária-ábrázolásain, a kereszt alatt álló Longinus, ikonográfiája szerint – némi túlzással – lovaggá nemesül, a protestáns hit fejedelmi védőivel válik azonossá. Erre több példát látunk idősebb Lucas Cranach (1472–1553) táblaképein. Bizonyos, hogy az Ottomán birodalom terjeszkedésétől való rettegés a feszültség enyhülését hozta el protestánsok és katolikusok között, sőt a „faragott képekről” való vita is kissé alábbhagyott a XVI. és XVII. század fordulójára. A következő században Rembrandt (1606–1669) egyesítette a trecento keresztre feszítést ábrázoló látképes jeleneteit a XVI. század közepi, lutheránus német ábrázolásmóddal.[27]
A magyarországi Longinus-ábrázolások között említésre méltó az a 21,3 cm magas, későgótikus ezüstkehely, amelyet Kenesei Péter tihanyi főkapitány 1622-ben a balatonfüredi református egyházközségnek ajándékozott: „Kenései Péter Tyhani fő kapitan az füredi templomhoz atta Isten tisztességére anno M.D.C.XXII.” ‒ olvasható egyik feliratán.[28] Az úrvacsorai kehely talpa hatkaréjos. Három karéján Krisztus arca, Veronika kendője és egy zászlós bárány látható. A másik három karéjon a lándzsás Longinus és a római centurio képe egy átlósan vágott címerpajzsot fog közre. A kehely a szenvedő Krisztust és jelképeit, valamint az ő kereszthalálát észlelő és arról bizonyságot tévő két személyt ábrázolja. Itt tehát Longinus és a százados ugyanúgy külön személyek, miként Kolozsvári Tamás fentiekben tárgyalt táblaképén.
Longinus kultuszára a XVIII. század második feléből találunk további érdekes adatot. Niczky Lázár (1697–1769 után) 1769-ben végrendeletében a Vas megyei Nick római katolikus templomának oltárára adományt hagyott, és így rendelkezett: „Ezen oltáron két oszlop legyen, olyan sima finom föstékkel föstessenek meg, mint az mihályi templomban az Szent József oltárán lévő oszlopok és ollan erek legyenek bennek. Az oszlopok mellé egyik felől Szent Dézmás, másik felől Longinus csinyáltassanak.”[29] Ez a Longinus-szobor ma is megvan Nicken, a Szent Anna templomban.[30]
A Longinus-tisztelet a magyarországi németek körében is jelen volt. A szent teljes alakos barokk szobrát a budaörsi római katolikus templom egyik külső falfülkéjében láthatjuk. Kultuszára a hiedelmek, népi meggyőződések között is találunk példát, miként a Pécsváradon „bevált” német könyörgést: „Longénusz, az ő dárdája minden fájdalom ellen oltalom!”[31]
Rimaszombatban, egy bizonyos Stephanus magister egy 1550-ben megjelent titkos bölcseleti könyvbe jegyezte be az alábbi babonás szöveget.[32] Ezt a ráolvasást »contra cordiacam passionem«, azaz szívfájdalmak ellen használták, és pedig úgy, hogy a szöveget papírra írva nyakba kötötték (collo ligatur), majd talán hangosan el is mondták. A ráolvasó mondóka mai olvasatban a következő:
„Contra cordiacam passionem collo ligatur: Vala egy vitéz, kinek Longinus vala neve, ki uronk Kristusnak az ő szent szívét megöklelé, ki istenségének nem árthata, hanem csak emberségének, ezenképpen: Miképpen ez vitéz Kristus uronknak istenségének nem árthata, ezenképpen ez öklelés ez embernek, Estvánnak vel nomen úgyan ne árthasson; parancsolok atyának, fiúnak, Szentléleknek nevében. Amen. Ligatur ad collum.”[33]
Magyarországon a XVI. század utáni korszakok katolikus prédikációs irodalmában Longinus neve újra meg újra felbukkan a megfeszített Jézus kiontott vére vonatkozásában, így például Padányi Bíró Márton (1693–1762) veszprémi katolikus püspöknél és Rátz Andrásnál (1789–1864), a hittudós füzesgyarmati plébánosnál.[34] A devóciós irodalom egyik szép példája e témában, Wesselényi Istvánnak (1583–1627) Jan David, belga katolikus író, 1607-ben írt, Az eljegyzett személyeknek Paradicsomkertje (Paradisus sponsi et sponsae) című meditációiból készített fordításában olvasható.[35] A Longinus név magyarázatát nála így találjuk:
„De valyon s ki volt az a vitéz? Longinus, kinek neve noha nem a kopjától neveztetik, de őhozzá is nem kölönben illik az a nevezet, mint szintén hogy koronát jegyezett amaz első martyrnak szent Istvánnak a neve. És noha az megnevezett Longinus vitéz avégre cselekedék, hogy neki valami nyavalyája ne történnék, ha valahogy voltaképpen Christus Urunk meg nem holt volna, ezzel is akarván a zsidóknak kedveskedni, kik Christusnak bizonyosan való halálát kívánnák vala; de mindazáltal az örökkévaló boldogságnak kincsét, Istennek kegyelme által nyeré azzal magának; mert Longinus Christusnak oldalát dárdával megnyitván, nemcsak bűneinek bocsánatját, de püspekségnek is méltóságát és kínszenvedésnek s martyromságának koronáját nyeré magának.”
A szerzetesrendek iskoladrámáiban is szerepet kapott Longinus. A XVII. századi minorita iskoladrámákból hozunk példákat.[36] Bene Demeter Nagypénteki actio (Kanta, 1747–1751 között) című darabjában megkülönbözteti a Centuriót és Longinust:
LONGINUS. Megholt ez már, látom, nem kell törni szárát,
Hanem az láncsával megnyitom oldalát.
CENTURIO. Bizonnyal ez ember az Isten fia volt,
Ég, föld bizonyítja, most igazán ki volt.
Juhász Máté (1706–1776) minorita szerzetes Nagybányán írta meg A Krisztusnak érettünk való kínszenvedéséről című iskoladrámáját, amely 1761-ben nyomtatásban is megjelent.[37] Ennek a verses színjátéknak már Krisztus elfogatásától kezdve állandó szereplője lett Longinus, akinek a kereszt alatti monológjából kiderül, hogy a szerző azonossá tette őt a centurióval:
LONGINUS. Mely soká él köztünk e bizony szemérem,
Oldalát láncsámmal majdan által vérem,
És azt a szívében mind addig keverem,
Valameddig meghal úgyis jól felérem.
(Általveri és mondja)
Jaj, ímé víz és vér foly ki gyorsasággal,
Amint jól megnézém bizony valósággal,
Azért is elhiszem erős bizonysággal,
Hogy Istennek Fia volt ez igazsággal.
Talám már legények dolgunk végét tennénk,
Osztán Jéruzsálem felé mendegélnénk,
S ez állapot vége mint lött, megbeszélnénk,
S azután keveset otthon innánk, s ennénk.
Én, százados vitéz, szörnyű kínját láttam,
És kínjai után azon csudálkoztam,
Hogy a kőszál széjjelhasadt megdobbantam,
Melyért én őt egek Urának mondottam.
Mi is ő halálán, akik jelen voltunk,
A csudákat látván könyveztünk és sírtunk,
Mellyünket is vervén csak el nem ájultunk,
Ily kegyetlenül, hogy ellene támadtunk.
A fentiekben elősoroltak után, zárásként megemlítjük a leginkább ismertnek vélt Golgota-ábrázolást, Munkácsy Mihály (1884. Pákh Imre gyűjteménye) alkotását. Érdemes megfigyelnünk a hatalmas vászon jobb alsó sarkában, ülő helyzetben lévő római katonát, ölében két kézre fogva, készenlétben a dárda, a középső keresztet nézi, feszülten vár. Várja a pillanatot, amikor megbizonyosodhat az általszegezett haláláról. Még nem tudja, hogy feszült állapotában hamarosan új felismerésre jut.
A földkerekségnek ezen a táján, a március 15-i dátum, a nagybetűs Haza szabadságáért élni és halni kész Márciusi ifjakat, a szellemi rabságot nem tűrő Petőfit, a Nemzeti dalt idézi föl a legtöbb magyar ember fejében. Vajon hasonlíthatjuk-e a pogány római katonának a császárkultuszt megtagadó, mártíromságig vivő Krisztus-követés választását, a mi márciusi hőseink forradalmi tetteihez?
[1] Új calendarium Christus urunk születése után MDCXXXVIII. esztendőre, mely az bissextilis után második, a deák cisióval együtt. Az M. Tonski János, Krackai Academiába tanító phil. doctora, s rendeltetett geometria s astrologia professora írásábúl, mely magyarországi, austriai s morvai &c. horizonra szolgál. Magyarrá fordíttatott Thállyai Páltól. Bécsben nyomtattatott Gelbhaar Gergely által. − Batthyány Ádám (1610−1659) bőrkötéses példánya az OSzK-ban.
[2] János, 19; 31‒37.
[3] Máté, 27; 54; Márk, 15; 39; Lukács, 23; 47–48.
[4] Jacobus de Voragine, Legenda Aurea, válogatta, az előszót, a jegyzeteket és mutatókat Madas Edit készítette, Helikon Kiadó, Budapest, 1990, 89.
[5] „Látjátok feleim…”: magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század elejéig: az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, 2009. október 29. – 2010. február 28, a kiállítás forgatókönyvét írta és a katalógust szerkesztette Madas Edit, OSzK, Budapest, 2009, 297.
[6] Petrus de Natalibus, Catalogus Sanctorum et gestorum eorum ex diversis voluminibus congestus, Venetiis, 1506, 64v.
[7] Szent Longinus mártír életéről. = Debreceni kódex, 1519., A nyelvemlék hasonmása és betűhű átirata. Az előkészítő munkát végezték: Abaffy Csilla és Reményi Andrea, bevezette Madas Edit, Reményi Andrea. Argumentum, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 1997, 217–219. (Régi Magyar Kódexek 21.)
[8] János evangéliuma 19, 31–37.
[9] 2 Mózes 12; 46 (a páskabárány csontját tilos megtörni ‒ erre utal János evangelista is: Jn 19 ; 31‒37.)
[10] Máté evangéliuma 27; 54; Márk evangéliuma 15; 39; Lukács evangéliuma 23; 47.
[11] Karen Blough, Szent Móric lándzsája mint a pogányság elleni hadjárat része az Ottó-korban, Világtörténet, (8) 40 (2018), 2. szám, 287‒309. p.
[12]Magyar Katolikus lexikon, főszerkesztő Diós István; szerkesztő Viczián János, Szt. István Társulat, Budapest, 1993–2014.
[13]Kovács László, Egy elfelejtett magyar királyi jelvény, Tiszatáj, 1976, 35‒40.
[14]Gerics József‒Ladányi Erzsébet, Királyeszmény ‒ Szent István ‒ Európa, Levéltári Szemle, 54 (2004) 2. szám, 3‒14.
[15] Kolozsvári Tamás (Thomas de Coloswar), Garamszentbenedeki Kálvária-oltár, 1427. Fa, tempera. Középképe: 242×177 cm. Esztergom, Keresztény Múzeum. – Gerevich Tibor, Kolozsvári Tamás, az első magyar képtábla festő, Országos Magyar Régészeti Társulat Évkönyve 1, Budapest, 1923, 154‒187. Gerevich megemlíti, hogy a Kálvária-oltárkép predelláján, négykaréjú gótikus mezőben megjelenik Luxemburgi Zsigmond uralkodására utaló, egyfejű sast ábrázoló címer. Arról is megemlékezik, hogy a Sárkányölő Szent György köztéri szoborról jól ismert, szobrász Kolozsvári testvérek apja, Miklós is festő volt, de nincs bizonyíték a Tamással való rokonságra.
[16] Codexeink forrásai, Irodalomtörténeti Közleménynek, 5 (1895), 378. (Az ima latin szövege)
[17] Peer-kódex, kiad. Kacskovics-Reményi Andrea, Oszkó Beatrix, Budapest, Argumentum Kiadó, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2000, 175–180. (Régi Magyar Kódexek, 25.)
[18] Lásd a 3. számú lábjegyzetet.
[19] Luxemburgi Zsigmond (1368–1437), magyar (1387–1437), német, cseh király, német-római császár (1433-tól)
[20] George Noszlopy T. i.m., p. 245.
[21] Temesvári Pelbárt Válogatott írásai, válogatta, a kísérő tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította V. Kovács Sándor, Európa Könyvkiadó, 1982, 139–140. (Vida Tivadar fordítása)
[22] Einhardus, Vita et conversatio gloriosissimi imperatoris Karoli regis. = Einhardi Omnia quae axtant opera, primum in unicum corpus collegit eisque versionem gallicam … adiecit A. Teulet, tomus primus, Parisiis, 1840, 258–260.
[23] George Noszlopy T., Via Salutis et glorificationis. Rembrandt rézkarca, „A három kereszt”, Longinus és a Gonzagák, Művészettörténeti Értesítő, 43 (1994) 244–246.
[24] Andrea Mantegna, egy viszonylag korai Longinus-ábrázolása: A feltámadt Krisztus Szent András és Longinus között. 1472 k. (rézmetszet papíron, 42,6×33,2 cm. Collection Edmond de Rothschild, Les collections du département des arts graphiques, Musée du Louvre, Párizs)
[25] Andrea Mantegna: Madonna della Vittoria (1496), 280×160 cm. Louvre, Párizs
[26] Lukács evangéliuma 1; 41.
[27] George Noszlopy T. i.m., p. 246.
[28] Uzsoki András, Kenesei Péter tihanyi kapitány címeres ezüstkelyhe, A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18., Veszprém, 1986, 365–397.
[29]R. R., Niczki Niczky Lázár végrendelete, 1769. január 22. = Magyar történelmi tár, 9. kötet, 1908, 357.
[30] Kelemen István–Dr. Nemes András, A nicki Szent Anna-templom története, Martinus Kiadó, Szombathely, 2013.
[31]Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából – I, kötet: december 1.– június 30, Budapest, Szent István Társulat, 1977.
[32] Henrici Cor. Agrippae Ab Nettesheym, De occulta Philosphia Libri III, Lugduni, 1550.
[33] Hattyuffy Dezső, Két régi babona, Századok, 25, 1891, 501–504.
[34] Padányi Bíró Márton, Micae, & Spicae Apostolico-Evangelicae Nevezete alatt ki-bocsáttatott Első prédikátziós könyvnek Részébűl…, Győr, 1762, 224–225. Rátz András, Liturgika, vagy a romai keresztény katolika anyaszentegyház szertartásainak magyarázattya. Harmadik rész, Esztergom, 1826, 98–100.
[35] Báró Wesselényi István, Az eljegyzett személyeknek Paradicsomkertje, sajtó alá rendezte TÓTH Margit, Szeged, 1990.
[36] Minorita iskoladrámák, sajtó alá rend. Kilián István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 161, 256.
[37] Juhász Máté, Szép ájtatos külömb-külömbféle magyar versek, melyeket más több szerzetes foglalatossági között egykor és máskor irogatott, most pedig némely közönséges házi orvosságokkal együtt nemes és privilegiumos Jász-Apáti városának istenes költségével kinyomtattatott Juhász Máté, Kolozsvár, 1761.
Illusztráció: fh. garamszentbenedeki Kálvária-szárnyasoltár
Ezek is érdekelhetik!
H. Végh Katalin: Az orosz tudatfolyam-elbeszélés →
Tóth Kálmán: Lobogóm: Márai →
Feledy Balázs: Elültetett kiadó. Szondi György Napútja és a képzőművészet →
