Steinar Opstad: Világveszteség (négy vers)
(A KORTÁRS NORVÉG KÖLTÉSZET HAVA – tizenkilencedik nap)
Vádaskodás nélkül
Beszéljünk a tavaszról
az áradás újjászületés
Üdvösségével meggyötör a tavasz
s a halálvágyam egyre messzebbre
és messzebbre veti árnyékát az úton
Beszéljünk inkább az őszről
A roskadozó házban zseblámpa világít
Egy kisvad szeme villan ki a bozótból
Az erdő szélén madárberkenye érik
mint az elképzelésem rólad, s a tiéd rólam
Imára vagy csak pihenésképp
esténként összeteszem a két kezem
A szerelem együtt jár a munkával
s már nem hordoz magában
semmiféle vádaskodást
Egy perc néma csend
A nagyteremben, ahol az éves találkozókat
tartjuk, felállunk, amikor sorolják
a tavaly óta elhunytak nevét
Áhítatosan összekulcsolom a kezem
s a földeket, a mezőket nézem odakint
Süt a nap, a távolban folyó csillog
s azon túl lovak állnak
Nézem a halottaink előtt meghajló fejeket
mint a ledőlt fűszálak, mezőn legelő lovak
mint a nagy ablakokon átbukó fény
mint mindőnk megtört lelke
Egy perc néma csend
– majd újra felzizegnek a papírlapok, szinte
azelőtt, hogy a kezek megérintenék
Önarckép 2018
Világos nyáréjszakákon macskák
lopakodnak a mezőre kölykezés előtt
s a madarak röpte úgy hangzik
mint egy beteg ember litániája
Magányomnak sosem lesz vége
de többé már nem akarom magam
alsóbb- vagy felsőbbrendűnek érezni
csupán egy egyszerű valakinek
S akkor kezdődhet az örök nap
vagy már tegnap kezdődött, amikor a kezem
a tiédbe helyeztem, s a tiéd betöltötte az enyém
s enyhe orgonaillat lengett az éjszakában
Villám
Néhány nappal agyvérzése előtt Apa elvitt magával a mezőgazdasági iskolába, ahol fiatal korában tanult. Meg akarta mutatni nekem azt az albínó tehenet, amiről az újságok is írtak. Sokáig ültünk az autóban, s vártuk, hogy az a piros szemű fehér tehén felbukkanjon. Előbb a tűző nap sugaraiban fürkésztük, aztán az esőben, végül az eget átszelő hirtelen villámban.
Világveszteség
Harminc év alatt fák nőttek az elhagyott betonházak lépcsőfokai közé. A lakások üresek, az evőeszközök érintetlenek a tányérokban. Függönyök csattognak a nyitott ablakokban.
Veszteség után látni a világot, visszatalálás a világba. Emlékezni a világra, egyenlő a megtagadásával. Illúzió emlékeztetni a világot. De nem emlékeztetni, egyenlő az elvesztésével.
Az atomerőműben dolgozó férfi soha nem tért haza. Elpusztította az urán. Holttestét ólomkoporsóba tették, hermetikusan elszigetelték. Egy hegy gyomrában nyugszik több ezer halottal együtt.
Egy apa az égben s egy apa a hegy gyomrában.
Fordította: Kovács katáng Ferenc
Steinar Opstad (Foto: Rolf M. Aagaard, Kolon Forlag)
Steinar Opstad 1971-ben született norvég költő. Az Oslói és a Bergeni Egyetemen német, vallástörténet és irodalomtudomány szakon végzett. 1996-ban jelent meg első verseskötete Tavler og bud címmel, amiért megkapta a Tarjei Vesaas debüt-díjat. Azóta többek között Anders Jahres-díjban, a Norvég költőklub díjában, Aschehoug-díjban, Sult-díjban s a Svéd Akadémia Dobloug-díjában részesült. Kilenc verskötete mellett egy jelentős kortárs antológia összeállítása fűződik a nevéhez (Men sannheten kom som et dikt – 13 poesier, Kolon, 2003). Lars Norén két verskötetét svédről fordította norvégra (Fragment I. 2017, Fragment II. 2020). A legújabb verskötetéből válogattunk (En varig lengsel, Kolon Forlag 2019).
Illusztráció: “Norvég vershónap”
Ezek is érdekelhetik!
Hanne Bramness: Ének szavak nélkül, Az első hó →
Knut Ødegård: Vihar, A fölöslegesek →
Gunnar Wærness: felügyelet, birodalom →
