Knut Ødegård: Vihar, A fölöslegesek
(A KORTÁRS NORVÉG KÖLTÉSZET HAVA – huszonhatodik nap)
Vihar
Elkapott a vihar
ekkora széllökésekkel
nem kalapos idő.
Kötőnő a kötödében
mondta
egy villanyoszlopba kapaszkodtunk
a széllökésekkel dacolva
mind a ketten, ő stabilabban
állt a földön, mint én
de az oszlophoz ragaszkodott
ő is.
Elröpült kalapom után eredtem
csuromvizesen hevert
egy csatornafedélen.
Az oszlophoz visszaérve
már nem volt sehol
eltűnt a viharban
a keze s vele mindene.
Egyre több dolog tűnik el
mióta megszállt az öregség
felfalja az agysejtjeimet s minden
ízületemet elmerevíti
elfelejtettem a PIN-kódomat
hűtőbe pakoltam a szennyest.
Kötőnő a kötödében
mondta
Miközben fellapoztam egy régi
gyűrött telefonkönyvet
a villanyoszlopba kapaszkodó kéz
gazdáját megkeresni
minden kötöde eltűnt:
megszűntek a telefonszámok
és most jut el a fülemig
felerősödött a szél
csapkodja a házam falát.
Ki nem mozdulnék
ilyen viharban, de talán
ő kint van és kapaszkodik
egy villanyoszlopba valahol
A fölöslegesek
Én, aki verssel maszatolok,
a fölöslegesek közé tartozom.
Közel a 75-höz. Napról napra
egyre pusztulnak az agysejtjeim.
Lábam nem hallgat az agyamra:
Vonszolom magam a járdán
az elgyengült hasizmú
fehér hajcsimbókos, kacsázom
kezemben a szatyorral
keresztül a zöld lámpánál
és nem érek át.
Piros.
Dudálnak.
Az áruház pénztáránál
nem jut eszembe a kártya-kódom
lassú vagyok, akadályozom a sort
többször elismétlem ugyanazt
a régi időkről azoknak
akik a jövőbe tartanak, láb alatt
vagyok, akadályozom a haladást
és útját állom a folyosókon
rohanva közlekedőknek.
Végre leülök a váróterem sarkában.
Felveszek egy újságot s olvasok
egy országról, ahol beinjekciózzák
a fölöslegeseket. Eutanázia.
A mi kis hazánk nagyokosai is
emlegetnek hasonló injekciót.
Csak egy kis szúrás.
Aztán nem zavarkodunk többé: Vége.
Hamu. Korom a krematórium kemencéjéből
egyenest az égbe. Az ég is – mondják – hamar
semmivé lesz. Összeomlik a világegyetem
s eltűnik a fekete lyukban.
Talán mi, fölöslegesek
fekete koromszemcseként
újra elvegyülünk az egészségesekkel.
Mi, alzheimerködünkben bolyongó
öregek, a borzasztó down-magzat
aki még az anyaméhben
rugdal apró lábaival
örökletes elváltozása terhével
a daganatosak, az izomsorvadásosak, a szívesek
mind a fölöslegesek: süketek
tolószékesek lábatlankodnak mindenütt
skizofrén bolondok, csontritkulásban
megrokkant nők
kapnak egy injekciót, csak egy kis szúrás.
Ülök a váróterem sarkában
de senki nem szólít a rendelőbe.
Hirtelen besötétedik. Elment az áram?
Leteszem az újságot.
A fekete füstre gondolok, az égen
felgyülemlett koromszemcsék
egyre sűrűsödnek.
Megnyílik egy ajtó: a fény átszökik
rajta a sötét váróba. Egy orvos közelít
fehér köpenyben, surran
felém a tolószéke. Szinte érthetetlen
rekedt hangon szólít:
Knut Ødegård, fáradjon be!
Fordította: Kovács katáng Ferenc
Knut Ødegård (Foto: Anna-Julia Grønberg, Forlaget Cappelen Damm)
Knut Ødegård 1945-ben született Norvégiában. Költő, író, kritikus, műfordító, közéleti személyiség. Az Oslói Egyetemen teológiát és filológiát tanult, majd Cambridge-ben angol irodalmat. 1967-ben jelent meg az első verskötete. Különféle formanyelven születtek egymás után a későbbi kötetei. 1992-ben megalapította a Bjørnson-(irodalmi)fesztivált, aminek 2001-ig az elnöke volt. 2009–től négy évig az Európai Költészeti Akadémia elnöke. 17 verskötete, 4 prózai műve, 3 gyermekkönyve, 1 drámája és 20 fordításkötete van. Számos kitüntetésben, irodalmi díjban részesült.
Az általa ajánlott versekből válogattunk.
Illusztráció: “Norvég vershónap”
Ezek is érdekelhetik!
Hanne Bramness: Ének szavak nélkül, Az első hó →
Gunnar Wærness: felügyelet, birodalom →
Ingrid Storholmen: Vadorzótörvény (cím nélküli versek) →
