Mondd meg nékem, merre találom…

Próza vk2

június 10th, 2022 |

0

Rashwan Mohamed: Halott virágok a párkányon


jl1

 

– 1 –
Tudja, uram, mindig mondom magának, hogy az élet nem igazságos, a sors nem igazságos, és az istenek, ha vannak, szintén. Tudom, mit fog mondani, hogy ezerszer hallotta tőlem ezeket a szavakat, és unja már, de mit csináljak, ha tényleg így van. Nézzen szét maga körül. Miért mondom ezt? Elmagyarázom. De kérem, ne tiltakozzon, és főleg, ne aludjon közben! Ismerem az észjárását, annyira érdeklik magát az én meséim, amennyire engem a tündérmesék. Inkább rendeljen még egy pohár bort, mert szeretnék berúgni.
Tudom, hogy ilyen olcsó löttytől csak fejfájást kap az ember, vagy a legjobb esetben alszik tőle, ha lesz rá ideje, mielőtt kiokádja az egészet. Szomorú vagyok, tisztelt uram, és lesújtott. Miért? Mindjárt mondom.
Képzelje el, egy órával ezelőtt hallottam, hogy Laci, a virágárus, meghalt. Tudja, az a kövér, kedves ember, aki a Kórház téren szokott állni, illetve a párkányon ülni, és árulja azt a kevés virágot, amelyet saját maga termel. Milyen Laci? Ne őrjítsen már meg! Van ebben a városban valaki, aki nem ismeri Lacit? Mit mond? Maga nem? Tényleg mindjárt megőrülök! Maga hol él? Nem itt, Pécsett? Akkor? Úgy látszik, hogy az olcsó bor és ez a füstös, piszkos kocsma megette az eszét.
Laci, a virágárus, aki naphosszat ott állt a téren, akinek mindenkihez volt jó szava, mindenkinek integetett, mindenkivel beszédbe elegyedett. Igaz, mintha kicsit félkegyelmű lett volna, vagy valami naivság áradt volna belőle, de gondolom, semmi baja nem volt. Mit? Mit mond? Miért emlegetem ennek az embernek a halálát, mintha a fiam, rokonom vagy barátom lett volna? Valóban, tisztelt uram, a barátom volt. Igaz, hogy nem olyan barátság, mint amilyen szokott lenni, hogy leülünk társalogni és vitatkozni, hanem olyan, amelyben inkább a szimpátia és az együttérzés uralkodik.
Harminc éve ismerem ezt az embert. El tudja képzelni? Mindannyiszor, ha a Kórház térre vetődöm, látom őt, ott ül a párkányon, illetve, félig-meddig ül, hiszen kövér volt, és olyan keskeny felületen, mint az, nem fért el a feneke. Inkább gubbasztott. Ott állt vagy ült reggeltől estig. Mellette egy-két hevenyészett csokor virág egy befőttes, vízzel teli üvegben. Eleinte, amikor először láttam, azt gondoltam, hogy ezek vadvirágok. Reggel kimegy az erdőbe vagy a rétekre, összeszed néhány szálat, és árulja. De nem. Később, amikor beszédbe elegyedtem vele, kiderült, hogy a közeli kertjében termeli. Tényleg, jogosan gondoltam, hogy vadvirágok, hiszen kicsik, nyomorultak voltak, távolról sem hasonlítottak a nemesített fajtákhoz. Ahogy figyeltem, mindig kevés áruja volt. Csodálkozva kérdeztem magamtól: lehetetlen, hogy ebből meg tud élni. A legjobb esetben, ha sikerül eladnia ezt a kevés árut, ez nem lesz több, mint pár száz forint. Hogyan és miből él ez az ember? Kíváncsi voltam, s egyszer elhatároztam, hogy legközelebb, amikor átmegyek a Kórház téren, megkérdezem tőle. Világos volt a ruházatából és külsejéből, hogy nyomorog. Úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. Mindig kopott a ruhája, egy régi és szétment sportcipő van rajta, és mindig ugyanazt a műszálas, szürke, tréningnadrágot hordja. Úgy tűnt, mintha szedett-vedett ruházatát a kukákból gyűjtötte volna össze, vagy ruhakonténerekből, amiket a bevásárlóközpontok mellé szoktak felállítani.
Ahogy mondtam, tisztelt uram, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, és biztos vagyok benne, hogy ha ott állt volna a sarkon, ugyanazon a helyen, és koldul, többet keresett volna, mint ezekből a hevenyészett virágokból, amelyek mellett naponta ült, és senki sem vásárolt tőle. De mégsem koldult, nem lopott, nem folyamodott ilyesmire, amit közülünk a legtöbben tennének, ha ilyen helyzetbe kerülnének, vagy ilyen életet adott volna nekik a rosszindulatú sors.
Képzelje el, reggel átmegyek a téren, látom őt, s mellette két csokor nárciszt. Köszönök neki, és továbbmegyek, intézem a dolgaimat ebben a hivatalban és abban a bankban, egész nap veszekszem ezzel és azzal, hogy megkaphassak egy nevetséges iratot vagy aláírást vagy egy átkozott pecsétet. Egész nap járkálok, és a végén visszatérek a Kórház térre. Bámulok a férfira és a párkányra, és ott látom a két csokor nárciszt, és a nyomorult Laci ott áll mellettük. Megesik a szívem rajta. Hogyan bírja ez az ember, hogy egész nap így áll, vagy ül, nem csinál semmit, csak bámul a járkálókra és az autókra, hogyan bírja ez a szerencsétlen?
Közeledem hozzá, köszönök neki, és kiemelem az üvegből az egyik kis csokor nárciszt. Anélkül, hogy megkérdezném, mennyibe kerül, a kezébe nyomok egy ezrest, és távozom. Útközben sírni volna kedvem. Muszáj tudnom, ki ez az ember, és miért csinálja ezt. Miért áll mindennap, harminc éven át, ezen a sarkon, étlen-szomjan. Nem hiszem, hogy a hevenyészett egy-két csokor miatt teszi ezt. Muszáj beszélnem vele, vagy meghalok. Töprengésem közben eszembe jut a kis csokor virág, amelyet a bal kezemben szorítok. Mit csináljak ezzel a kis, törpe csokorral? Kinek adjak ajándékba egy ilyen kis semmit? Kicsit szégyellem, hogy valaki ismerősnek vigyem, biztosan azt gondolná, hogy én szedtem össze valahonnan, sajnálva, hogy vigyek neki rendes virágot. De mit csináljak? Bedobjam a kukába? Lelkem tiltja, hogy virágot dobjak a szemétbe, vagy egyáltalán eldobjam. Bűnnek tartom.
Messziről látok egy nőt a kislányával, szembe jönnek velem, s amikor közelednek, hirtelen a kislánynak nyújtom a kis csokor virágot, néhány érthetetlen szót mormolva, s meg sem várva, hogy az anyja vagy a gyerek felocsúdjon a meglepetésből, továbbrohanok. Otthon, anélkül, hogy levenném a ruhámat, leülök az ágy szélére, és töprengek. Ez az ember biztos nem hajléktalan. Nem is alkoholista. A tekintete mindig ébren van. Szemében semmi nyoma az alkoholmámor keltette homálynak. Tisztában voltam azzal az érzelmi defektemmel, hogy mindig a nyomorult, számkivetett emberek sorsa érdekelt. Lehet, hogy azért, mert látom bennük a sajátomat. Én is nyomorult és számkivetett vagyok. Annyi különbséggel, hogy rejtegetem ezt, mint a szégyenfoltot. A származásom és a sorsom hadban állnak egymással, és hiába vagyok tisztában a nemesi rangommal, ez fityinget sem ér. Szegény vagyok, tehetetlen, egyedül, és nyomorult. Itt nincs helye a hencegésnek. Itt éhség van, kifosztottság és megaláztatás. Ezért mondom, tisztelt uram, ivótársam, hogy mindig együttérzek a társadalom peremén élő emberekkel, a nyomorultakkal.

 

– 2 –
Megint kérdi, hogy miért érdekelt engem ennek az embernek a sorsa, és most a halála? Mondtam már. Harminc éve, amióta ebben a városban élek, ismerem őt. Mint mindenki, aki arra jár. Annyi a különbség, hogy én átkozottul szentimentális ember vagyok, és ez arra kényszerített, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele, és ez az, amit el akarok mesélni magának, ha van türelme megszakítás nélkül végighallgatni. Tudom, hogy nem érdekli magát a szerencsétlen emberek sorsa, amin egyébként csodálkozom, hiszen maga is, tisztelt uram, hasonlóképpen nyomorult és számkivetett, mint én vagy ő, és mégsem érdeklik az ilyen történetek. Pedig ha végiggondolja a dolgot, rá fog jönni, hogy éppen azért kötöttem barátságot magával, mert megtört, egyedül van, és kocsmatöltelék, mint én. Hiába bámul rám így, és grimaszol időről-időre, mint a majmok, és csaknem ledől a székről, mégis elmesélem a virágárus történetét, ha tetszik, ha nem, ha akarja, ha nem. Igen, erőszakos vagyok. Értse meg, ha nem mesélem el valakinek, akkor felrobbanok. És ez a valaki maga. Sajnos nem ismerek senki mást, akinek ki tudnám önteni a szívemet. Annyit kérek, hogy szánjon rám fél órát és két deci bort. Ez nem sok, higgye el uram, ez nem sok. Olcsó vagyok és megalázott. Akkor kérem, ne tegyen rá még egy lapáttal. Ne féljen, nem leszek hosszú, mindjárt a lényegre térek, és látni fogja, hogy egy ilyen ember halála, mint ez a kedves és nyomorult virágárus, ez kozmikus megrendülés, és nagy vesztesége az emberiségnek. Most, ha hiszi, ha nem, az angyalok sírnak, illetve örvendeznek, hogy jó lélek érkezett hozzájuk. Az istenek pedig hitetlenkedve bámulnak, hogy ez a kis ország, ez a nyomorult ország nem tudja, milyen veszteség érte ennek az embernek a halálával. Tudom, mit fog mondani: micsoda nagy és üres szavak ezek, micsoda túlzások. Magának az, tisztelt uram, mint sok embernek, aki nem lát messzebb az orránál, aki nem lát a lét mélyére.
Ha engedi, hogy elmondjam, milyen ember volt a virágárus, akkor rá fog jönni, hogy semmi túlzás sincs a szavaimban, épp ellenkezőleg, nem mondanak el mindent.
Egyszer télen átkeltem a téren. Szokatlan hideg volt. Delet ütött az óra, de mégis mínusz tíz volt. Sütött a nap, de ugyanakkor csípős szél fújta az arcomat. A fülem és az orrom fájt a hidegtől. Bámulok magam elé, és látom, hogy a virágárus ugyanott gubbaszt az üzletpárkányon, és mellette egy vázába állítva két csokor száraz virág. A tér és a körülötte levő utcák üresek voltak. Uramatyám! Mit keres itt ez az ember ilyen időben? Komolyan gondolja, hogy el tudja adni ezt a két csokrot valakinek? De kinek? Akkor elhatároztam, hogy beszélek vele, lesz, ami lesz. Tudni akarom, hogy ez az ember miért teszi ezt. Vajon megszállott, vagy egyszerűen bolond, aki nem tudja, mit csinál, és nem méri fel viselkedésének értelmét, csak megy a maga elborult elméje után anélkül, hogy érdekelnék a következmények?
Közeledem hozzá, belenézek a szemébe, ahogy olyankor szoktam, amikor szeretném tudni, hogy milyen az ember. Világosbarna a szeme, tiszta és jóságos, mint a félkegyelműeké. Köszönök neki. Illedelmesen és tisztelettudóan válaszol:
– Jó napot, doktor úr!
Ördög és pokol! Honnan tudja, hogy doktor vagyok? Biztos valaki mondta neki. És valószínűleg azt gondolja, mint mindenki ebben az országban, hogy orvos vagyok. Minden külföldiről, aki ezt a titulust hordja, azt gondolják, hogy orvos.
Kérdezem tőle:
– Nem fázik? – közben tovább fürkészem a szemét.
– Dehogynem. De mit csináljak? Muszáj. Csak abból élek, amit itt árulok. Ha nem jövök ide, nem tudok miből ennivalót venni – válaszol szégyenkezve.
– Hogyhogy? Nem kap nyugdíjat vagy valami állami támogatást? – kérdezem hitetlenkedve.
– Nincs nyugdíjam. Nem dolgoztam annyit, hogy járna valami nyugdíj, egyébként sem töltöttem még be az ötvenet. Csak munkanélküli segélyt kapok. Havi huszonkétezer forint nem elég semmire – folytatja, kicsit méltatlankodva.
– Akkor mit csinál, amikor nincsenek virágai? Ha kemény tél van, mint most, nem lehet virágokat szedni, sem frisset, sem szárazat.
Miközben kérdezem, érzem, hogy túlságosan és durván behatoltam a magánszférájába, és ez kellemetlenül érinti. Néz ide-oda, hol rám bámul, hol a száraz virágra. Félek, hogy elrontok mindent, és bezárkózik, pedig elhatalmasodott rajtam az a vágy, hogy megtudjam ennek az embernek a történetét.
Próbálom valahogy enyhíteni a helyzetet. Hirtelen kiemelem a két szárazvirág csokrot a vázából, és a kezébe nyomok egy kétezres bankót. Kicsit meglepődik, és látom a szemében a meghatottság és a hála jeleit. Megragadom az alkalmat, és tettetett vidámsággal tovább kérdezősködöm.
– Na, barátom, a mai munka el van végezve. Hol lakik? – kérdezem atyáskodó hangon, mintha mellékesen érdeklődnék.
– Itt, nem messze, az Alkotmány utca közepén – válaszol készségesen, a kezével mutatva a szemközti utcára.
– Akkor, ha megengedi, segítek a két táskája hordásában, úgyis arrafelé megyek – hazudok szándékosan, hiszen eldöntöttem, hogy megtudom, hol lakik, és milyen körülmények között.
Anélkül, hogy megvárnám a válaszát, felemelem az egyik táskáját, átmegyek vele a szemben lévő zebrán, és rákanyarodunk az Alkotmány utcára.

 

– 3 –
Szóval, tisztelt uram, először és utoljára kísértem el hazáig a virágárust. Útközben észrevettem, hogy nehezen jár. Tudom, mit fog mondani, kövér volt, és a kövérek ilyenek. Vonszolják magukkal azt a több tízkilónyi terhet. De nem. Nem volt az a normális járás, hanem úgy lépkedett, mint a medve. Pontosan az, medve. Úgy váltotta a lépteit, lassan és óvatosan, mintha félne, hogy a lába alatt összetör valamit. Egy darabig haladtam vele a lassú tempójában, de pár perc után ösztönösen megfeledkeztem róla, és gyorsítottam a lépteimet. De hamarosan láttam, hogy húsz-harminc méterrel előtte járok. Kénytelen voltam megállni, és feléje fordulni. Hallom a lihegését, és látom, hogy egyre nehezebben mozdítja a lábát. Amikor utolér, halkan megkérdezem:
– Ennyire fáradt?
– Nem, csak fáj a lábam – válaszol szégyenkezve.
– Mi a baja? Visszeresek? – kérdezem, és bámulok a lábára.
– Régóta beteg. Járás közben időről időre elpattan egy ér, és fröcsköl belőle a vér – válaszol, és közben megáll, felhúzza a nadrágszárát. Megdöbbenésemre a bal lába tele van vérrel. Igaz, hogy nem úgy, ahogy ő mondta, hogy fröcsölt volna belőle, de tele van a lábszára kiömlött vérrel.
– Mi ez? Először látok ilyet. Maga nem visszeres. Milyen betegség ez, mi a neve? – kérdezem csodálkozva.
– Nem tudom. Nem tudom, mi a neve. Egyszer mondta nekem az orvos, egy latin szó, de nem jegyeztem meg. Néha, amikor ez történik, átmegyek a téren a velem szemben lévő kórházba, az érsebészetre, és ellátnak – válaszol készségesen.
– De most miért nem megy a kórházba? Ez ijesztő dolog.
– Nem, nem megyek sehova. Unom már a várakozást és az orvosok pökhendiségét – válaszol kicsit dühösen.
– De hát vérzik a lába! Nem fél, hogy elvérzik vagy valami baja lesz? – kérdezem őszinte sajnálattal.
– Nem. Több, mint húsz éve ilyen beteg a lábam. De kis idő után eláll a vérzés. Megmosom, és mintha mi sem történt volna. Egyébként, amikor vérzik, akkor be szoktam fáslizni az átkozottat – mondja nyugtatva engem vagy magát.
– Ilyenkor nem szokott jobban fájni?
– Nem, nem. Mindig fáj, a vérzéskor nem érzek extra fájdalmat.
Befejezem a kérdezősködést, és felajánlom neki, hogy átveszem a nála lévő táskát is. Határozottan elutasítja a kérést. Köszönöm, nem, mindjárt ott leszünk. S valóban, az utca közepén, a baloldalon, megállunk egy régi ház előtt. Nagy, díszes kapu, amely ellentmond a ház szerénységének. Már itt is vagyunk, mondja halkan, és nyitja a kaput. Mutatja az udvart, és rábök az ágyásokra, ahova a virágait szokta ültetni. De most minden kopár és üres, kivéve az oldalon két fenyőfát. Az udvar közepén kikövezett tűzrakó hely, benne egy kupac száraz ág és avar. A jobboldalon a lakása ajtaja. Lenyomja a kilincset, és máris kinyílik az ajtó. Kérdezem: nem szokta bezárni a lakást? Röviden válaszol: nem, minek. Belépek az előszobába, és szégyellem magam. Tényleg, minek. Itt nincs semmi, amit lehet, vagy érdemes lenne ellopni, vagy akár kárt tenni. Üres az előtér. A földön régi, szürke cementlapok, a sarokban összeeszkábált asztal és két szék. Szemben a szobába nyíló ajtó. Bemegyünk, bekapcsolja a villanyt. Körülnézek. Egy heverő, egy régi, polcos szekrény, benne rendezetlen könyv- és újság-kupacok. A zárt ablak alatt régi konvektor áll. A hideg átjárja az egész szobát. Nyirkos hideg, amely pillanatok alatt az ember csontjáig hatol. Kételkedve kérdezem:
– Nem szokta fűteni ezt a szobát?
– Nem – válaszol röviden és határozottan.
– De itt van a konvektor, miért nem gyújtja be?
– Sajnos ez nem működik. Valami alkatrészt ki kellene cserélni. A tél elején hívtam gázszerelőt, aki azt állította, hogy az alkatrész és a munkadíj együtt harmincezer forint. Mondom neki: jó ember, harmincezer forintból élek egy egész, álló hónapig. Honnan szerezzek magának ennyi pénzt? – válaszol grimaszolva – Akkor miért hívott? Magának így is jó. És kiviharzott a szobából. Tudja, doktor úr, jól tette, hogy nem javította meg. Úgysem tudtam fizetni a gázszámlát – folytatja, magát vigasztalva.
– De Isten szerelmére! Hogy tud aludni ebben a hidegben?
– Alszom, mint a bunda. Úgyis kövér vagyok, hájas, a zsírpárnák védenek. Ráadásul kabátban szoktam aludni. Ez jobb, mint a hálózsák.
Nézek rá, és csodálkozom. Semmiféle önsajnálat nincs a hangjában. Könnyedén és csaknem vidáman beszél a nyomorúságáról és szegénységéről. A szemébe nézek, és rájövök, hogy ez az ember nem, hogy fogyatékos vagy gyengeelméjű, hanem egyenesen bölcs és briliáns elme. Igaza van. Másképpen nem lehet élni ebben a nyomorúságban. Másképpen nem lehet elviselni, ami elviselhetetlen. Így állni naphosszat a téren télen-nyáron, így aludni egy nyomorult szobában, a hidegben, nem lehet másképp elviselni ezt a világot, csak könnyedén és vidáman, és legyintve. És hirtelen, miközben hallgatom ennek a bölcs kisembernek a szavait, betölt a sárga irigység. Én, aki fűtött szobában vészelem át a telet, nem kell félig-meddig üldögélnem egy üzletpárkányon, és nem kell naponta oda-vissza hordanom a két nehéz szatyrot, mégis nyomorultabb és reményvesztettebb embernek érzem magam, mint ő. Irigyellek, fiam, szívemből irigyellek. Milyen forrásból meríted ezt az erőt és ezt a könnyedséget nyomorgó életed ellenére? Milyen forrásból? Hátha tudsz segíteni rajtam, hátha valamikor én is ki tudom bírni a nyomorúságomat és a számkivetettségemet.
Lesütöm a szemem, elköszönök a virágárustól, és elballagok a város felé.

 

– 4 –
Látja, uram, tehát itt vagyok. Lesomfordálok az Alkotmány utcából a Ferencesek utcájára, és egyenesen végig a Király utcán a Felsővámházig, ahol a törzshelyünk van, a kocsma. Az én rehabilitációs intézetem. A vigasztaló, gyógyító kórházam. Igaz, hogy itt találkozom magával, kötekedésével és durvaságával, de mit tegyek, jobb híján meg kell elégednem magával. Tudom, hogy nem érdeklik a történeteim, nem érdekli a virágárus nyomorúsága és halála, ahogy három évvel ezelőtt sem érdekelte a tündéri Mária öngyilkosságának esete. De legyen irgalmas és megértő velem szemben. Szükségem van valakire, akinek elmesélhetem. Ne féljen, mindjárt vége lesz a történetnek, hiszen, mint tudja, a szerencsétlen meghalt, nincs tovább, nincs mit mesélnem, de hadd mondjam el a végkifejletet.
A virágárus hazakísérése óta eltelt egy hét anélkül, hogy arra jártam volna. De a következő héten el kellett mennem a belvárosba, és meglepetésemre messziről láttam, hogy a virágárus nem áll ott. Mi történt vele? Beteg? Elutazott a nővéréhez, akit a múltkor említett? Vagy nincsenek eladható virágai, hiszen kemény tél van? Muszáj tudnom, mi lett vele. Bemegyek abba az önkiszolgáló étterembe, amely kirakatának párkányán szokott üldögélni, odamegyek a pulthoz, ahol egy fiatal nő adogatja az ételt a vendégeknek, odafurakodtam a nőhöz, kérdezve, hogy nem tudja-e, mi történt a virágárussal, miért nem áll a helyén. A nő csodálkozva bámult rám:
– Uram, nem vagyok munkatársa ennek a hajléktalannak – közli méltatlankodva.
– Hölgyem! Ő nem hajléktalan, hanem őstermelő, virágárus – reagálok én is dühöngve.
– Akármilyen, nem kell nekünk itt a boltban számon tartani, hogy mit csinál az az ember ott kint, mikor jött, mikor ment el, ott van vagy nincs, ez nem az én dolgom – folytatja durván.
– Jó, jó, hölgyem, gondoltam, tudja, bocsánat a zavarásért – válaszolok, és kiviharzom az étteremből.
Dühömben elhatározom, hogy félreteszem a teendőimet, átmegyek az úton, és otthonában megkeresem a virágárust. Rákanyarodom az Alkotmány utcára, ahogy egy hete együtt tettük, gyorsítom a lépteimet, és hamarosan odaérek a kapuhoz. Nincs csengő. Kopogok, de semmi válasz. Síri csend. Még egyszer próbálkozom, ezúttal dörömbölök az ajtón, de megint csak a csend válaszol. Hirtelen eszembe jut, hogy a szobájának ablaka az utcára nyílik. Odamegyek, és kopogok a régi, sárga redőnyön. De megint hiába. Nincs ott senki? Elutazott a nővéréhez, vagy kórházban van, vagy meghalt, nem tudom. Ott állok az ablak alatt, és várom, hogy valaki erre járjon, hogy megkérdezzem a virágárus hollétéről, hiszen az egész város ismeri. De senki. Üres az utca, mindenki behúzódott az odújába, a kemény hidegtől védekezve. Állok, és nem tudom, mit tegyek. Meddig álltam ott, nem emlékszem. Talán pár másodpercet, talán fél órát, nem tudom. De váratlanul kinyílik a ház kapuja, és a virágárus maga dugja ki a fejét az ajtó két szárnya között.
– Jó napot, kedves Laci! Azt gondoltam, hogy valami baj van, ezért nem áll ott, a helyén. Remélem, hogy jól van – kérdezem őszinte érdeklődéssel. Mondom mindezt, miközben fürkészem az arcát. Sárga, mint az őszi levelek, szeme vörös, mintha láza volna, s remeg a keze.
– Sajnos beteg vagyok, doktor úr. Fáj a lábam. Nem tudok járni – válaszol mentegetőzve.
– Akkor miért nem ment a kórházba, vagy hívta a mentőket, hogy bevigyék a sürgősségire? – kérdezem hitetlenkedve.
– Nincs telefonom. És ha lenne is, nem akarok kórházba menni. Unom már. Csak ki kell pihennem magam egy kicsit, borogatni a lábamat, új fáslit tenni rá, és minden rendben lesz. Egy-két nap, és máris meggyógyul.
– De hát van ennivalója? Van mit enni? Mióta beteg? – kérdezem kicsit megriadva.
– Csak ma nem mentem le a térre árulni, csak ma. De ennivalóm van. Vettem tegnap hazafelé jövet. Korán jöttem haza. Csak tegnap este kezdtem rosszul érezni magam. Eleinte kipattant az ér a bal lábamban, megmostam, új fáslit tettem, de rosszabb lett. Lázam lett, és szédültem. Próbáltam felállni az ágyról, de féltem, hogy elesem, akkor nagyobb lesz a baj. Azóta az ágyban vagyok, csak ma reggel korán ettem valamit, és újra ledőltem – magyarázza részletesen.
– Ez ijesztő, kedves Laci. Azt jelenti, ha maga megbetegszik, nem tud értesíteni senkit? Nem tud segítséget kérni? – kérdezem tettetett szemrehányással.
– Mit csináljak, doktor úr? Nincs senkim, egyedül vagyok, nővérem százötven kilométerre tőlem. Mit csináljak? Ez van. Ezzel kell élni – válaszol legyintve.
Nem tudom, mit kell mondani. Elköszönök, megígérve, hogy valamikor benézek, hátha tudok segíteni. Bezárja a kaput. Megfordulok, és visszaballagok a Kórház tér felé. Közben töprengek, hogy miért mondtam neki, hogy valamikor benézek hozzá, holott tudtam, hogy ezt nem teszem meg.

 

– 5 –
És most, tisztelt uram, pontot teszek az i-re, és elmondom a történet szomorú végét. Tudom, hogy unja már, és nem érdekli igazán. Bocsásson meg, hogy visszaélek a türelmével, de higgyen nekem, érdemes meghallgatni a végét. Érdemes, mert ez a maga története, az én történetem, mindazoké, akik meg vannak alázva és megsemmisítve.
Szóval, látogatásom után teltek, múltak a napok, a hónapok, és többé nem jártam a virágárus otthonában. A városban járkálva láttam, hogy meggyógyult, és újra ott ül az étterem párkányán, árulja a virágait. Amikor közeledem hozzá, felbukkan a fejemben az a kényes kérdés, hogy csak futtában köszönjek-e neki, vagy megálljak, és váltsak vele néhány szót. Mondom, ez számomra dilemma, uram, akármilyen nevetséges is. Mert ha csak köszönök és továbbmegyek, úgy érzem, ez rosszul esik neki. Annak viszont, hogy megálljak társalogni vele, nem igazán látom értelmét. Miről beszélgethetnénk azon kívül, hogy mi van a lábával, hogy ment a napja, stb.? De ezt már ezerszer kérdeztem. Másrészt azt is kellemetlennek tartom, ha csak úgy elmegyek előtte, és nem veszek tőle pár szál virágot, amiről jól tudom, hogy elhervad, mielőtt hazaérek a város peremére. Teltek a napok, a hónapok, és erre a szintre korlátozódott a kapcsolatom a virágárussal.
De most jövök a rossz hírrel, vagy ahogy mondtam, a történet végével. Ma, idefelé jövet messziről láttam, hogy Laci nincs a helyén, pedig tavasz van. Helyette néhány mécses van a párkányon, mellettük virágszálak fekszenek. Rosszat sejtek. Mi ez? Próbálom elfojtani azt a gondolatot, hogy valami baj van, nagy baj. Gyorsítom a lépteimet, ahogy tudom, odaérek a párkányhoz, és bámulok a mécsesekre és a virágokra. Állok, és nem tudom, kit kérdezzek. Látom, hogy egy fiatal srác közeledik, kezében egy mécses, és nagy csokor virág. Odajön, és leteszi a csokrot a párkányra, és mellé a mécsest.
– Mi ez? Mi történt? – kérdezem tiltakozva, mintha nem tudnám, hogy ez mit jelent.
A srác halkan válaszol:
– Laci meghalt. Tudja, az a virágárus, aki harminchat éve itt állt, és most nincs.
– Mikor történt ez? – kérdezem, mintha ennek a „mikor”-nak jelentősége lenne.
– Nem tudom, a facebook-on olvastam, az egyik barátom osztotta meg a hírt. De hogy mikor és miben halt meg, nem tudom – válaszol, és közben meggyújtja a mécsest.
Állok a fal mellett, és nem tudom, mi ez. A virágárus hiánya szembeötlő. A párkányból és a mécsesekből valami negatív energia sugárzik. A halál energiája. A hiány energiája. Valaki itt volt, mindig itt volt, mint a levegő vagy a fény, és hirtelen nincs. Az emberi elme nem tudja felfogni, illetve nem tudja elfogadni azt a tényt, hogy valami, amit öröknek hitt, hirtelen nincs. De az a paradoxon, hogy ez a hiány nem abszolút. Nem totális. Nem végleges. A párkányból sugárzik a virágárus léte. Mintha a párkány siratná a gazdáját, és ez ad a létének új dimenziót. Ő itt van, és nincs itt. Véglegesen eltűnt, de mégis ott van. Ez a túlvilági érzés hirtelen valóságossá válik. A világ mibenléte egyszerre homályos, rejtélyes és egyben világos és visszavonhatatlan. Hogyan lehet ez?
Bámulok a srácra, aki még mindig szótlanul áll mellettem, és szeretnék sírni, de nem tudok. Gondolataimba merülve bámulok a párkányra. Nem veszem észre, hogy közben több ember jött, virágot, mécsest vagy könnyeket hozva magával. Félrenézek, egy fiatal lány tesz egy szál virágot a párkány lábához, és közben könnyezik. Egyre többen jönnek, egyre gyűlik a virág, a mécses és a könny. Nem tudom, mennyi idő telik el, hogy a párkányon és a járdán virágok és mécsesek százai sorakozzanak. Körülnézek, és megdöbbenve látom, hogy több, mint egy tucat ember áll a járdán, fejét lehajtva, tisztelettudóan a halott iránt. A járókelők már szinte nem tudják használni ezt a járdarészt. A virágok és az emberek eltorlaszolták. De senki nem tiltakozik, nem káromkodik, ahogy szoktak, ellenkezőleg, sajnálkozva kerülik el a szakaszt, sajnálják a jó virágárust, akit, ahogy az egyik járókelő mondta, mindenki szeretett, mert mindenkihez volt jó szava.

 

– 6 –
Nem tudom, tisztelt uram, mit mondjak magának. Látom, hogy bóbiskol. Dél van barátom, és aludni akar? Ennyi tisztelet nincs magában, hogy legalább érdeklődést tettessen a történetem iránt, vagy legalább a halott ember iránt? De mindjárt befejezem. Tényleg mindjárt. Tudom, hogy mindig ezt ígérem, és nem tartom be, de ha ezúttal nem teszem meg, akkor feljogosítom, hogy a fejemhez vágja ezt az üvegkancsót.
Lassan elhagyom a teret, csak egy dolog jár a fejemben, amitől dühös kezdek lenni. Ez a tömeg, ez a sok virág és ez a határtalan szeretet és sajnálat, amely most övezi a virágárus halálát, ez nem felháborító képmutatás? Illetve ez nem a lelkiismeret furdalás jele? Ez nem a bűntudat jele? Ez nem a késő bánat jele? Hiszen senki nem segített rajta igazán, én sem. Évtizedeken át mindenki szeme láttára ott állt egy ember piszkosan, fáradtan és betegen, de senkinek, senkinek nem jutott eszébe, hogy gyűjtsenek neki, hogy legyen egy kis bódéja, amiben árulja a virágot, ahelyett, hogy naphosszat a beteg lábán álljon hidegben és a nap égő tüzében. Vagy a városházán, amelynek gyűléseire gyakran járt, a tisztelt képviselők közül senkinek sem jutott eszébe, hogy ott állást kapjon a recepcióban vagy a ház karbantartásában, hiszen, ahogy megtudtam tőle, az eredeti szakmája lakatos volt. De most, halála után, készségesen és szorgalmasan dicsérik és méltatják, hajlandóak gyűjteni arra, hogy emléket állítsanak neki a téren, szobrot vagy táblát, vagy virágtartót. Ez nem valamiféle képmutatás, tisztelt uram? Amikor köztünk élt és szenvedett, nem igazán segítettünk rajta. De amikor, bocsánat a szóért, megdöglött ilyen módon, felbukkant a késő bánat és a bűntudat. Ez nem furcsa, tisztelt uram? Illetve nem szomorú? Mindig ezt csináljuk, minden nap. Nézzen maga köré. Olyan gazdag ország vagyunk, cserben hagyjuk az értékeinket, s amikor visszavonhatatlanul tönkremennek vagy meghalnak, akkor farizeusi módon elkezdünk szobrokat állítani, róluk utcákat elnevezni, emléktáblákat avatni. Ez nem felháborító és elszomorító képmutatás, tisztelt uram? Ráadásul ez nem segít rajtunk. Mélyen, a lélekben ott marad a bűntudat, a bánat és a felismerés, hogy a veszteség nagy és visszavonhatatlan. A kár nagy és visszaállíthatatlan, és nem marad, csak a silány, az értéktelen és a kővirág.

 

– 7 –
Eltemettük a virágárust, tisztelt uram, eltemettük. Ma délelőtt felkerekedtem és elmentem a köztemetőbe. Igaziból nem volt kedvem menni, mert nem szeretem a köz-szertartásokat, bennük látok mindent, ami a tömeg ünnepeit vagy gyászát jellemzi, a felszínességet, a tettetettséget, az őszintétlenséget. Az igazi gyászt, tisztelt uram, csak magányosan lehet tartani. Mint az imát. Csak magányosan létesíthetünk kapcsolatot Istennel vagy az elhunyt lelkével.
Bemegyek a köztemetőbe, gondolva, hogy tömeg lesz a szertartáson, de megdöbbenésemre nem láttam többet pár tucat embernél. Ezt jó jelnek tartom. Félretéve a csodálkozást, keresem az elhunytat a teremben. Nincs sehol. Képzelje el, a halott nincs sehol. Odahajolok a mellettem álló gyászolóhoz, és kérdem, hol van a koporsó? Hol van Laci? A férfi a szája elé teszi az ujját, csendre intve engem, hiszen a pap elkezdte a gyászbeszédet. Hosszú és semmitmondó prédikáció az üdvözültekről, Isten kegyelméről és a megnyugvásról. Amikor befejezi, a férfi, akit kérdeztem, hozzám hajol, és válaszol a kérdésemre:
– Laci ott van, abban az urnában. Elhamvasztották.
– Hogyhogy elhamvasztották? Ő kérte ezt? – kérdezem kételkedve.
– Nem, a család döntött így. Olcsóbb. Állítólag nem volt pénzük rendes temetésre, koporsóra, temetkezési vállalkozóra – válaszol, elfordítva a fejét, mintha elege volna a hülye kérdezősködésemből.
Bámulok a ravatalozóra tett kancsóra, vagy ahogy hívják, urnára, és töprengek. Uram-atyám! Ennyi maradt a száz kilós Laciból? Egy fél kiló hamu? És mi az a szó, hogy hamvasztották? Nem lenne korrektebb és őszintébb, ha azt mondanák, hogy elégették? Csodálkozom, tisztelt uram, nagyon csodálkozom. Elégetik a halott testét, és hamvasztásnak nevezik. Ez történt Lacival. Szegényt elégették (elhamvasztották). Lacit a fájó lábával, a nagy szívével, a gondolataival betuszkolták egy félkilós kannába. Szégyen, gyalázat!
Szóval, tisztelt uram, belátásom szerint Laci nem volt ott a saját temetésén, hanem kis maréknyi hamu, ami őszintén szólva nem tölti be a temetés szerepét.
Hadd mondjak valamit, és nem érdekel, mint fog gondolni, hogy megkövesedett keleti fejű vagyok, de nekem az igazi temetés az, hogy ott van a holttest, a halott teste, a feje, a keze, a lába, ott van, a koporsóban. És ezt a holttestet teszik a sírba, nem egy kancsó hamut, amit, őszintén szólva nevetségesnek és morbidnak tartok. Nekem az az igazi temetés. Ha ezt a testet elégetik, és nem marad belőle csak egy maroknyi felismerhetetlen valami, akkor az nem temetés. Az szemfényvesztés, vagy ízléstelen színdarab, vagy nevezze, ahogy akarja, de nem temetés.
Állok és bámulok az urnára, a ravatalozó mellől közeledik egy tetovált karú fiatalember, felemeli az urnát, és indul a gyászmenet a sírhoz. Számomra ez is egy újabb motívumot tesz az abszurd jelenethez. Hogy egy fiatalember, akinek mindkét karja bizarr virágokkal és figurákkal tetovált, aki azt a benyomást kelti, hogy huligán, vagy a legjobb esetben bodybuilder alak, ő emeli fel és viszi az urnát. Ezt méltatlannak és tiszteletlennek tartom a halottal szemben.

 

– 8 –
És így bezárult, tisztelt uram, Laci élete, illetve története. És ahogy szoktuk mondani, minden csoda három napig tart. Valóban három napig. Idefelé jövet átmentem a Kórház téren, és mit látok? Semmit. A virágokat és a mécseseket eltávolították a párkányról és a járdáról, és most nincs ott semmi, ami emlékeztetne a virágárusra, kivéve egy homályos kép az elhunytról, felragasztva a kirakatra. Volt Laci, nincs Laci. Volt virág és nincs virág. Volt gyász és nincs gyász. Így zajlik minden, uram. Így zajlik minden. Minden elfelejtődik, és ami a legelkeserítőbb, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, ami, finoman szólva, nincs igazán az ínyemre. Ezért tennem kell valamit, de mit, tisztelt uram, mit?

 

– 9 –
Bocsásson meg, tisztelt uram, tudom, hogy szószátyár vagyok, és ha jól látom, nem rendítette meg magát a virágárus története. De higgyen nekem, rosszul teszi. Előbb vagy utóbb maga is erre a sorsra jut, és nem lesz, aki megsirassa. Nem lesz, aki elmesélje a történetét. Nem lesz, akit érdekel, hogy szenvedett, hogy számkivetett volt. Rosszul teszi, tisztelt uram, higgyen nekem, rosszul teszi. De ez a maga dolga. Ezen nem tudok változtatni. Most felállok, elmegyek a Kórház térre, megnézem a virágárus hűlt helyét, illetve a síremlékét, és imádkozom magáért. Megígérem, tisztelt uram. Imádkozni fogok magáért.

 

 

 

Illusztráció: Csokor, üvegben


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás