Végh Tamás: Azután (versek)
Azután
I.
Dörgött is, esett is, majd hirtelen,
egy hosszú pillanatra elcsöndesült a kavargó ég,
s kisimult a szél ráncos arca. Csönd, végtelen pillanat.
Talán most, most kellene magunkba szállnunk,
ebben a tökéletesnek tűnő pillanatban, s egy esély,
egy remény, egy gondolat a társunk lehetne végre.
II.
Rá senki se tekint.
Egymás akaratát féljük, a sötét világ ítéletét,
amely nem ment meg és nem oldoz fel semmi alól,
mint odafent a fény. Nem lépünk felé,
csak tántorgunk e mai kocsma udvarán…
Statikus állandó
I.
Történelmünk véreres szemmel mered rád.
Apolló szobrát is ledöntötték, porba alázva Zeusz városát,
s a múzsákat rég kardélre, csákányra hányták,
és a szépség koldusait sem kímélte a felfokozott mulandóság.
A béke az álnok cselszövés reménye lett, míg peregtek az évezredek,
s mindegy, hogy költő volt vagy botanikus, széplelkű ifjú,
lélekidomár, asszony, aki érted imádkozott egy fénylő kor hajnalán.
Nézd e századot: ember az alagútban lidércfény felé tántorog.
(Végzetes jósággal hordozta sorsát, a munkatáborban is hirdette Attilát,
mint az Igét a prédikátorok, mígnem a keretlegények puskatussal
Szerbet a másvilágra irányították. Radnótit csupán tarkón lőtték,
szerencséje volt, mily kegyes halál! A többi kerékbe törthöz képest,
szinte már kéjutazás. Zsebében ott lapult az égbolt, rög alatt csillagvilág.)
II.
Túl sokáig volt itt béke, s talán igaz sem volt.
Az eresz alól hunyorog a május, könnyeit hordja a szél.
Csöndes napjainkat háborúk hírei mossák alá, s méltóságunk
lassan lesöpörték, mint egykor vidéken idegenek a padlást,
s egy szép napon a gyönyörök kertje is bezárt. Nem baj.
Ha ez kell, hát legyen, makogod, úgyis elpártoltak tőlünk
az engedetlen angyalok. Hétágú szelek vágják a földet,
apró hangyák sodródnak tétován, visz az ér, ver az ár.
III.
Véges tudásunkkal hajszoljuk a végtelent.
Gyönge gyermek Isten-képre, holthoz szokni kénytelen,
szívre szorult reményben él, s torkára már csöndek forrnak.
Beszédűrben dadog a hang, lényegeink másról szólnak,
mint amit feléd vonyítanak harsogó szelek, semmi sem új,
ha naponta kikacsintgat belőled a végzeted. Nincs időd rá
kimondani, hogy minden a tegnapba szólít, s közben
gondos kezek felszedték Atlantisz köveit, s csak nyomvonal
maradt nekünk utánuk, meglelni Ariadné elejtett fonalait…
Fiú! A félelem örökségét el kellene tékozolni már.
Illusztráció: E. Salome
Ezek is érdekelhetik!
Székely András Bertalan: Etnikai tisztogatás után mediterrán gyászfeldolgozás (Isztria, Fiume és Dalmácia olaszainak sorsa a XX. században) →
Csáji László Koppány: Az aranyszív (Mohács 500) →
Párhuzamos életutak (Lejegyezte: Pataki Edit) →
