Halmai Tamás: Költészet és eszkatológia
Egy Vörös István-versmondatról
„A költészet visszatérés a tengerbe.” Ars poeticába göngyölt nyelvfilozófia ez a mondat, Vörös István A versolvasás dicsérete című művének első sora.
Miféle tengerhez térít vissza, ha verset olvasunk?
Több olvasati irány kínálkozik egyenrangúan. Az élet őseredete (az evolúciós tanokból és a mítoszok-vallások történeteiből egyaránt ismerős, kezdeti vizek képzete); a magzati létállapot; a testi létezés teljessége (az a belátás, hogy fizikai valónk nagy részét víz alkotja) – mind ott rejlik ebben a sorban. S mert nem a tengerhez, hanem a tengerbe térünk vissza, a kijelentés az egyesülés az egységgel holisztikus szemantikáját is fölnyitja.
De akár ezek inverzére is ráérezhetünk, a fuldoklás rémülete vagy az özönvizek emlékezete is átsejlik e mondaton. Indokolhatóan – hiszen belakott identitását kockáztatja, aki esztétikai hatásnak teszi ki magát.
A „visszatérés” – mint egy egyszerre privát és egyetemes eszkatológia jelölője – eközben mozgást, mozgalmasságot komponál a definícióba; a költészethez a változó jelentések, a közlési dinamika, az eleven értelem attribútumait rendeli. Ez a műalkotás (és a megértés) történeti jellegével egyeztethető össze.
Ha pedig a napsütötte parti élet a versolvasó (s talán a versszerző) jussa, a mindennapi nyelv aligha lehet más: a száraz(földi) világ túlságosan is komfortos, ennélfogva megüresedésre-kiszáradásra hajlamos tartozéka.
A fentiekben a teljes mű is megerősít. A szöveg gondolatritmusos kifejlése („Aki verset olvas…”) a strandolók („tengerparton / hever”) ex lex békességét az utak („matrózé”) és a mesék („sellőé”) tapasztalati rendjével toldja meg, s tekintetünket a világosság magaslati fókuszaihoz igazítja („fénylő égbe néz”).
Íme A versolvasás dicsérete (az Elégia lakói című, 2018-ban megjelent kötetből):
A költészet visszatérés a tengerbe.
Aki verset olvas, tengerparton
hever, az arca szép lesz, mint
egy matrózé, vagy egy sellőé.
Aki verset olvas, fénylő égbe néz
és nem káprázik a szeme, sirályok
röpülnek köré hódolattal,
begázol a vízbe, a lába
nem ismer hideget, a keze
meleget. Aki verset olvas,
megérzi a test tengersós ízét.
Persze ha csavarunk az optikán, más definíciós panoráma is elénk tárulhat… Éppenséggel egy korábbi Vörös István-kötetben: „Nem az a kérdés, mi a költészet, hanem az, hogy mi nem.” (Hosszú egysorosok, in: A Kant utca végén, 2011.)
Illusztráció: egy J. W. Godward + három Larus argentatus
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Az önkiüresítés (kenózis) radikális felfogása Balizs Dániel Kérdés Istenhez című versében →
Magyar Miklós: 100 éves Colette modern regénye →
Halmai Tamás: Felülírt kietlenség →
