Mechtild Borrmann: Három kő
•
Áll a tó keleti oldalán fekvő kis kavicsos strandon. Hűvös a reggel.
Az éjszaka közepén indult útnak. Cél nélkül, csupán ama vágytól hajtva, hogy az álmatlanságot, ami őt kimerítette, valamiképp ellensúlyozza.
Amikor háromszáz kilométer után az információs táblák jelezték a lehajtást, ellenállhatatlan vonzást érzett. Úgy kanyarodott le az autópályáról, mintha transzban lenne.
A szemközti parton, erdős lejtőktől közbezárva kuporog palatetőivel egy kis település. Ködpamacsok húznak a tó fölött, melynek alján három lapos kő fekszik. A sötétbarna, mely rozsdavörösen csillogott a napon, s pontosan beleillett Markus gyermektenyerébe. A finom szürke erekkel folyami tájra emlékeztető fehér, amely Thomasé volt, s az övé, a koromfekete, vese alakú.
– Királykövek – így nevezték suttogva őket. Újra meg újra előkotorták rövidnadrágjuk zsebéből, megmosták a tóban és pólójukkal tisztára dörzsölték.
Azon a húsz évvel azelőtti utolsó estén vacsora után kilopakodtak az ebédlőből. A nap túlérett narancsként, a fák csúcsának fél takarásában hevert a tó túlpartján. A település palatetői ezüstös-rózsaszínben fénylettek.
A szünidei üdülés három hetében számtalan követ röptettek a víz fölött, ám ezen az estén a királykövek kacsáztatásával készültek a végső megmérettetésre és barátságuk megpecsételésére.
Elsőnek ő dobta el a kövét. Az hétszer érintette a tükörsima vízfelületet és szökkent megint a magasba, mintha az elemek természete és a gravitáció nem is számítana.
– Hét! – hallja saját diadalmas gyermekhangját.
Markus köve is ezt a hét lépést táncolta végig, megvillant az alkonyi fényben, s ma úgy tűnik fel neki, akár egy jel, hogy ugyanazon a helyen süllyedt el. Thomas dobott utolsóként.
Tizenkétszer pattant!
Hallották a kurta szisszenést, látták a víz felszínén a növekvő köröket, valahányszor a fehér kő érintette. Érezni vélték a könnyedséget, amellyel az újra meg újra felugrott. Később abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán elmerült.
Pedig úgy volt. Távolabb, a tó közepe felé, több méterrel Markus és az ő köve mögött kellett feküdnie.
Álltak egymás mellett szótlanul, hitetlenkedve bámulták a csöndes vizet. Aztán Thomas ragyogó szemmel suttogta: – Láttátok? Mint a szárnycsapások! Tizenkettőt számoltam.
Markus a száját biggyesztette.
– A te köved könnyebb is volt a miénknél, mondtam én egész idő alatt. Nem volt tisztességes verseny.
A hangulat egyik pillanatról a másikra elromlott.
Ő is érezte a fehér kő csodálatos röpte miatti irigységet és sietve egyetértett Markus-szal.
– Sokkal könnyebb volt! – mondta.
Kurta rándulás Thomas szája körül, szemében pedig kihunyt a ragyogás. Otthagyták, kettesben mentek vissza a házhoz.
Megfordul, nézi a keskeny, immár szederbokrokkal benőtt lépcsőt, mely fölfelé vezet a töltésen. Fent, az emelkedő végén, földút kanyarog egy vörös, háromemeletes házhoz.
Ezen az úton erősítgették egymásban kölcsönösen a gyanút, megállapodva abban, hogy Thomas csalt.
A kétszárnyú kapu fölötti íven, pontosan emlékszik rá, ez állt: „Anno 1902”. Annak idején hármuknak nagy fáradságukba került, hogy a vidéki iskolai üdülő súlyos ajtaját megnyissák. Thomas volt a legkisebb. Belülről meg tudta akadályozni, hogy benyomják, ha teljes súlyával nekifeszült, ám kívülről soha nem sikerült egyedül kinyitnia.
Azon az estén valóban nem gondoltak erre? Tényleg úgy lopakodtak be a hatágyas szobába, hogy észre sem vették, Thomas nem jött utánuk?
Emlékszik Marlisra, a szolgálatban lévő felügyelőre, aki vidáman kiáltotta: – Jó reggelt, ma van az utazás napja! – Marlis elhúzta a nehéz függönyöket és elképedve kérdezte: – Hát Thomas hol van?
Visszaemlékszik a hirtelen gyomorfájásra és Markusra, aki a felső ágyon feküdt, fejét kidugta az ágy pereme fölött és rémülten nézett őrá.
Míg a többiek a házban keresgéltek, ők sebtében felöltöztek és kirohantak. Végig a földúton, lefelé a vízhez vezető lépcsőn. Folyvást kiabálták Thomas nevét.
Azután pedig itt álltak, ezen a helyen, ahol most ő áll. Félelemtől és bűntudattól reszketve nézték a tavat, amely fölött a szél egyenletes hullámokat görgetett. Nem mertek egymásra nézni, mégis tudták, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.
Ő sírva roskadt térdre. Markus újból kiáltozni kezdett, s hangja a pániktól magas lett és éles.
Cipőjével érinti a parti kavicsokat, széttolja őket, lapos követ keres.
Hirtelen ott állt mögöttük Thomas. Látszott rajta, hogy át van fagyva és fáradt.
– Nem tudtam kinyitni az ajtót. – Egészen nyugodtan mondta ezt, szemrehányás nélkül, s közben zavartan mosolygott. A nagylelkűséget és a megbocsátást, ami ebben az egyszerű mondatban rejlett, ő csak évekkel később ismerte fel.
Az iskolai üdülőhöz vivő úton visszafelé egymás mellett mentek, s ő meg Markus határtalan megkönnyebbülésükben folyvást azt bizonygatták Thomas előtt, hogy senki úgy nem tud követ táncoltatni a vízen, mint ő. Hogy egyértelműen és nagy különbséggel nyert, és hogy az ő köve egy grammal se volt könnyebb a másik kettőnél.
Együtt nyitották ki a súlyos ajtószárnyat, éppen úgy, ahogy azt ama este előtt is mindig tették.
Leguggol, felvesz egy szürke, lapos követ, a víz fölé hajítja. Háromszor. Mosolyog.
Ők hárman mind a mai napig barátok. Markus már Münchenben él, Thomas az USÁ-ban, csak ő maradt a Ruhr-vidéken. Rendszeresen leveleznek, és e-mailjeikben, ha vigasztalni akarják egymást vagy szerencsét kívánni, még mindig gyermekkori kódjukat használják.
„Pattints tizenkétszer!”
Fordította: Erdélyi Z. János
Mechtild Borrmann (Köln, 1960-) német írónő, pedagógus, gasztronómus. Mint táncszínház-pedagógus több színháznál tevékenykedett rendezőasszisztensként és koreográfusként. Íróként elsősorban bűnügyi regényeiről ismert. (2012-ben tüntették ki a Német Krimi Díjjal.) A krimik mellett egyéb regényeket is ír, jobbára a II. világháború utáni Németországról. 2022-ben elbeszéléskötete jelent meg (a fenti írás ebből a kötetből való.) Jelenleg Bielefeldben él.
Illusztráció: Kő a vízen
Ezek is érdekelhetik!
Petro Maha: 302 perc →
ENDER ARAT: TÖRÖKORSZÁG − MAGYARORSZÁG →
Bánfai Zsolt: „Az ösvények gyaloglással jönnek létre” →
