Schulimek egyhangú sétái
•
Kovács katáng Ferenc egypercesei Jeszenszki Gyula fényképeihez
(Előzetes az Országos Idegennyelvű Könyvtár májusi kiállításából)
1.
Kissé előredőlve, hátratett kézzel sétált át a hídon napjában többször is. Nem győzött betelni a fények játékával. A napszakok, az évszakok változó színeivel. A híd északi járdáján a Gellért tér felé, vissza a délin. Meg-megállt, nézelődött. Szemét nyugtatta a felhőformációk sokaságán vagy a budai Vár tornyain, az uszályok fölött köröző sirályokon. Éktelen rikoltozásuk sem zavarta, pedig zárt térben még a légyzümmögés is bosszantotta. A hajnali sétáknál csak a lámpafényes estieket szerette jobban. Még ha fújt vagy esett is, abban a lámpafényesre sötétedett világban érezte otthon magát. A hídelemek élesebb, halványabb árnyaiban. Amint a lámpák alatt elhaladva egyre fogyott a saját árnyéka, majd el is tűnt, hogy kis idő múlva újra felerősödjön és újra elhalványodjon. Az aszfalt színe is időről időre változott. S ha lenézett a folyóra, szirénhangok vonzották a mélybe. Láthatatlan, keserű mosoly jelent meg a szája sarkában. Magában, de talán hallhatóan is, leüzent ilyenkor.
Türelem! Egyszer, talán!
2.
Gyermekkorában Schulimek ilyen díszes lépcsőházat elvétve, ha látott, s akkor sem a fény-árnyék varázsos mintázatára figyelt, hanem a házban lakó nagyobb fiúk akrobatamutatványaira. Amint hason csúszva, még az éles kanyarokban is ügyesen, sebesen szánkóztak le a főbejárat ólombetétes színes üveges ajtajáig. Az igazi profik féloldalt ülve, büszke tartással suhantak alá a szájtáti, pisis lányok visítozása közepette. A kerület vagánya, Nagyvilági Főcső, még a lábait is magasra lendítette, s szégyenkezve olvashatták a két talpára fehér krétával felfirkált szavakat: GYÁVA NYULAK!
3.
Schulimek megörökölte apja sétabotját. Illőképpen felakasztotta az előszoba fogasára a fényesre koptatott puha szíjjal, amit az apja már az ajtóban csuklójára húzott, hogy még véletlenül se csússzon ki a kezéből az elefántcsont fogantyús bot. Schulimek nem tervezte, hogy e bottal valaha is apja szokásait kövesse. Egy esőre álló napon szórakozottan esernyője helyett apja botját vette magához, s oly természetesen koppantott vele minden második lépésre, mint ahogy azt apja tette valamikor. A koppantás után kis idővel hátulról enyhén előrelendítette, aztán újra koppantott. S mire észrevette magát, már apja apró szusszanásait, bajusza alatti halvány mosolyát is utánozta, és fejbiccentéssel üdvözölte a szembejövőket. Kisztihand. Van szerencsém.
A Gellért tér kútja előtt megpihent kicsit, majd folytatta az eredetileg betervezett rakparti sétát. El a Műegyetem főépülete előtt a hídig. Leült egy öntöttvas bakra, nézte a horgászók álomittas mozdulatait. A fejük fölött vijjogó sirályokat. Az apjától örökölt bot ott pihent a térdei szorításában. Két kézfejét egymásra téve a csavart szarvú kosfejen pihentette. De amint kicsit enyhült szorítása a boton, a kosfej lassan a Duna felé fordult. Szórakozottan visszafordította. Aztán megtörtént újra. Rosszallóan rázta meg a fejét. Nem szerette az ellenőrzése alól kisikló dolgokat.
4.
Schulimek az eget csak ültében szerette kémlelni. Leginkább a Múzeumkert egyik félreeső padjáról, a fülesbaglyot formázó fa közeléből. Az ülésről kissé lecsúszva, lapockáját a háttámlán megakasztva. S amíg minden porcikája el nem gémberedett, érdeklődéssel tanulmányozta a felhőformációkat. Nem volt olyan reménytelenül borús, szürke égbolt, hogy ne talált volna kedvére való, fantáziáját csiklandozó képződményt. Álmodozott. Csak ámult és bámult. A pad egyre gyötörte csontjait. A felfrissülésre szánt sétából nyögés, görcsös nyújtózkodás, hazáig tartó bicegés lett.
S ha hitt volna abban, amit egy bioenergetikai előadáson hallott, menten odalép a göcsörtös, vénséges vén fatörzshöz, és lágyan, hogy egyikőjüknek se fájjon, keblére öleli: „A növények táplálják az ember energiamezejét. Az amerikai indiánok tökéletesen tisztában voltak ezzel. Ha szükségét érezték, kimentek az erdőbe, és átöleltek egy fát, hogy feltöltődjenek az energiájával.
5.
Ki Schulimek urat sétáin eddig elkísérte, hallotta tán dalolászni, fütyörészni? Ugye nem? Kimért, megfontolt lépteit, mélyen rejtett gondolatait nem kísérhette sem Bartók, sem Beethoven, még Bach zenéje sem. Az operettet végképp nem szívelte, a slágereket pláne. Ellenben, ha sétája közben pihenni megállt, körülnézett, s tekintetét a körülötte sürgő-forgó embereken legeltette, majd felnézett az égre, csak úgy magában, magának eldudorászta Erdélyi Mihály kesernyés sorait:
„Ha vérzik a szíved, s a fájdalmad nagy,
csak ember légy mindég, csak ember maradj!
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki,
mégis mily nagy dolog embernek lenni.”
Illusztráció: JGy-fotó fh.
Ezek is érdekelhetik!
Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD →
Magyar Miklós: Tóth Ernő és Tóth Kristóf a Bálnában →
Wehner Tibor: A TITOKZATOS SZÉPSÉG. Szotyory László festőművész képvilága* →
