Juhász Anikó: Sínek, Babák, A Nap kereksége, Légvédelem, A halott ideje (versek)
Sínek
A vonatra gondolt,
fejében sínekkel lett teli
a táj, a madár fémesen
csörömpölt, a peronon
minden bőrönddé
változott, s a vasutas
jelzett még a Napnak is,
a hangszóró az indulás
rendjéről szónokolt,
a fülkék kimért
embereket zártak
magukba, csomagjait
a szél most pakolta ki;
gombokat nyomogatott,
ki sorsát tudakolta,
ám a peron tövében
a padra rásimulva
egy gyermek síntelen
mezőkön alhatott.
Babák
Az udvaron babák sorakoznak,
anyjukat elvitte az idő;
kiskanalát mutatja a
Hold a Napnak,
már nem csupán éjjel,
nappal is segítene ő.
S így együtt éj és nap
vidékén tejet csorgat
magából a hó, kiságyba
fordul át az erdő,
elcsendesíti madarait;
Nap a Holdnak párja
lett most, és fényüket
sok élet tölti ki.
A Nap kereksége
A Nap kerekségét is felülírja a
háború, sötétségbe húzkodja
akár már kora reggel;
sugarát harcigépek
harmadolják, a varjút látóvá
csak szárnyai teszik,
halottak cipőin a sár
örök emlék, vegyszerek
fogják össze az embert és a
felhők tereit, a szépségversenyen
a drónok a madarakat leverik,
a gondok zsákjai egyformán
feszítik asszonyok és férfiak
vállát, közéjük kötözve a
gyermek, hogy legalább ő
ne essen túl korán a földre;
pipacsot szed és felnyújtja
magasra az anyja neki;
gyermekmosoly közeledik a
vérpántos szirmokhoz, ám a
rettenetet, mint elkerülhetetlent,
lassan megtanulja látni,
érezni ő is.
Légvédelem
A légvédelmet alátelepítették
a Napnak és a Holdnak,
ágyúk szemei fürkészték a
kék eget, vegyszerek
bomlasztották a jelent és a
múltat, csontokon rágódott
a földnek bogara;
hamvas történetek végleg
csatornákba hulltak,
gyermek nélkül gurult
tovább a babakocsi,
asszonyok szoknyáit
vércsíkok újították fel,
s hadirendbe állt a félelem,
rettenet pettyezte a házak
ablakait, üveg mögött a szem
csak félrehúzódva élhetett,
és szünet nélkül kék
csontoknak észlelte már
a hajdanvolt Nap és a
múlthálós Hold mögött
feszülő kék eget.
A halott ideje
A halott valósággá lett,
beírta magát a múlt perceibe,
s mi eltévedt belőle, a hús
növekvő száradásáról
mit sem tudva, új liliomot
hajtott új esztendőkbe
kapaszkodva, fanyar
mese lett belőle, múlt és
jelen között húzódó,
különös selyemfonál.
Illusztráció: Síntelen mezőkön az álom
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
