Török Ági: Az én Hazám (versek)
•
Fohász
Istenem! Ellep a láp és elvisz a sűrű ár…
Várj kicsit! Őr-szemed óvjon tűzveretes lemezőspáncél
vérttel.Várj még! Félek is – eltagadó szavam ezüstkönny.
Nem nőttem fel a nagy feladathoz – épül a léghíd…
Álmodozó lettem s vagyok: önködmáz – semmireváló
alkat. Lényeg nélküli lényem egyre csak untat
kozmikus égi-eföldi közegbe berejtve szuszog.
Zordon hegyszoros, ódon kőtorok: elharapott szó…
Új tavasz ámit el; fájdalomágon ülő eperálvér:
hamvas porcelán mosolyarcszirom ájul alá,
fényaszalt örömékkristálypehely földre lehull.
Fecskeröptű éveim: ősz-eresz árva lakók.
Fáradt testem-lelkem holdjózan eszem eszmél:
ne húzd árnyporú zsákutcákba e kurta időt!
Az én Hazám
Első lépésemet te láttad,
és könnypatakot: sose apadt.
Nagymamám sírköve oly kopott…
Ő – ez életbe visszahozott.
Búzaszembe rejtőző szerelmet…
Láttad születni gyermekeimet,
és felcseperedni négy unokám.
———Te mindent láttál Hazám!
———Én látom:
tenyeredet, homlokod ráncát;
arcod már nem kerek, bú szeli át.
Kemény sorssal kikövezett utcák.
Emberek: fulladt csekkeket unják…
Nagyremény… Nagymajtény…
Verőfény, ragyog táj…
ébred bokor, szív fáj!
és tombol a tavasz
A szabadság meghal:
– bújdosvanyeltkenyér… –
Mindig nagyremény,
mindig Nagymajtény…
Szivárványos bánat
átkozza hazámat
Ostromverte várak
titkon valakire várnak:
ki felveszi a tűzlángot
és teremt jobb, szebb világot.
Gyárkéményt, mi füstöt már nem ont,
félálomban látok pici templomot
– visszhang válaszol, hogyha szólok –
erdőt, szőlőskertet, Tiszát, Balatont…
Itt szép a tavasz, nyár, ősz, a tél:
———Kárpátok őskörmosolya
———tündöklik Isten kebelén.
Tenyerembe pottyan a jövő:
dióhéjban titkokat rejtő.
Száz év: lesz-e még körte, alma
– már kihalt a zamatos fajta –
csillagfény, gyógynövények méze
és magokkal kalász kérked-e,
s babakocsit toló új évezred
———lesz-e?
Vagy csak Marsot fürkésző tekintet…
Száz év, háromszáz év…
Magyar lesz még e föld?
Szél hordja-e még a magyar szót
magyar gondolatot, biztatót!?
Atomháború ne gyötörjön,
pillangó szállhasson mezőkön…
———Ha még lesz…
Érzi-e még valaki,
kimondja-e valaki
divatjamúlt szót: hazám.
Hazám, hazám édes hazám!
Olvasztótégely beindul?
———Vas-szív és vaslélek
———műanyagrobotok…
Hidegtalplények, szoborarcok
véget sohasem érő harcok…
Nyílik-e „nemfotocellás” kapu
és valaki azt kiáltja: ANYU!
———Kihasznált világ…
———Elhasznált világ…
Mégis engem csodával tölt el…
szívem némán zokog e földdel.
Bár már nincs is határ,
összeszorul gyomrom,
lelkem beleborzong
szívem gyorsabban dobog
———ha közeledek…
———ahogy Hazám hazavár!
Röviden
Életem élte
mivégre…
Egyensúlyoztam
drótkötélen
jó sose voltam
más szemében
Szégyelltem min-
dent, naplóírást
abbahagytam
papír
se bírt ennyi kínt
zárat ráfordítottam.
Elkopott a dárda
hegye mára…
Mégis
csoda, hogy nem
lettem GONOSZ:
lélek-alja-rossz…
Illusztráció: Anya (Fényes Adolf-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Medárd-áldozat – Zsávolya Zoltán versei →
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
