Lukáts János: NAPUNK MÚLTÁN (versciklus)
•
Óh, Augusztus!
Zöld hullámon fehér hab integet.
Szélvész huhog a Balaton felett…
Honnan jött, kihez, miért felém üvölt?
Az ég tótágast áll, s hunyászkodik a föld!
Ki parton járó – vacog, de szembeszáll!
Rikolt, viháncol a viharmadár.
Víz-ország igazgyöngye égbe száll.
Harmat vagy könnycsepp… Rám vajon mi vár?
Az őszidő már itt ólálkodik.
Sugár, szellő nem jön meg hajnalig.
Felhőgomolyból száll az üzenet:
Az év lejárt, csak holnapig tied!
Egy régi ismerős
Húsz, negyven éve nem láttalak már,
s most rám köszönsz, te szép szarvasbogár!
Éjszínű testén csillogott a fény,
hat láb, agancs, szárny – minden a helyén!
Apám kedvence voltál, régi ismerős,
vidám játszótárs, óriás-törpe hős!
Szárnyat, komor fényt, kalandos perceket
adott az ég, a természet neked!
Éjszínű szárnnyal elhoztad nekünk
a hírt, hogy telik-múlik életünk.
Aztán eltűntél, én csak híredet
hallottam. Talán álmodtam veled!
S most itt vagy, hordasz hírt, emlékeket!
Talán találkozom megint veled,
vagy elröppensz te is, mint negyven év?
Szarvasbogár! Csodálatos a név!
Forgószél
Mereng a fűz…! – Felhőkbe néz a hegy!
Ne röppenj égbe! – Sárban el ne fulladj!
A szó s a vágy a partról szembe megy…
Barkádat óvd! – Szikládat el ne hullajtsd!
Ne félj felnézni! – Merjél meghajolni!
Levélbokrodra – Szirtedre büszke légy!
Merengj a csendben – ritka, drága holmi!
A szikla hozzád küld érdes zenét!
Zöld ágakkal töltsed meg éveid! –
A szikla egykor úgyis morzsa lesz!
Lomb és gyökér nem áll örökre itt! –
Bérced helyén egykor kavicsra lelsz!
Múló idő és múlhatatlan élet?
Vagy száguldó év, s örök riadalom?
Te, fűzfa, bólogass a hegyvidéknek,
s te, bérc, ne töprengj múló múltadon!
Őszidőben
A dombok válla egymáshoz simul,
erdőkarjuk a völgyben összeér…
Riasztanak, vagy hívnak álnokul?
Nyújtsál kezet –Igen! – az életért!
Az élet – óh, te ősz! – te vagy,
a néma szó, a vágyott pillanat,
a kívánság, a vágy, hogy mindig itt maradj…
A sejtés, hogy felhőbe száll szavad
Igen, maradj! Igen, elröppensz tőlem,
s hordod magaddal tört világomat…
S küldesz-e más napot felkelőben,
ha szunnyadok, s új tavasz nem virrad?
Most még kezemre ülsz, arany madár,
szavad halkuló vágyakról beszél…
De földed és eged oly néma már…
Vágyam, napom az ősz hurcolta szét!
Aznap reggel…
Jön az ősz… Itt az ősz!
Hajnal óta itt időz.
Töpreng, némán álmot kerget,
lankaszt lombot, embert ernyeszt?
Az idő lova száll, lemaradtam…
Botlik a láb, megkoccan a föld is alattam.
Tétova árnyak, már csak ők járnak,
ködmönt hajítanak a kósza világnak.
Borulj körém, az asztalomhoz ülj.
Ne rettenjél rám, ne is menekülj!
Légy könnyű ősz, légy lepke év!
Csöndet, mosolyt egy marékkal mérj!
Illusztráció: Habzó Balaton (Telepy K.)
Ezek is érdekelhetik!
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
