Németh Erzsébet: Július (versek)
*
JÚLIUS
A hajnal szeme könnyes…
vajon miért sírt szegény?
mikor a mező, mint egy
izmos legény: kitárja
karját az ég felé,
s dalol a Nap,
átsüt a lélek üvegén.
Új zenében fürödnek a színek,
a hangnak szárnya nő,
oly dúsan indul az élet,
minden pillanat drágakő.
A bokrok zöld szeme
szédítőn ragyog,
s magányt feloldó dallamok
lebegésében halad tovább
zarándokútján a nyár.
*
LÉTÜNK
Vagyunk
e Világnak
nevezett tájban,
nem tudva
előlegnek-e
vagy ráadásnak?
Vagyunk:
kifelé,
befelé,
tágulva,
szorulva,
üresen,
telten,
nyitottan,
zártan…
Majd
lesz irány
elvégtelenülésre:
fölfelé,
lefelé
hitünk
térképe szerint.
*
KANYAROK UTÁN
Két férfi
hűlt helye
a hoppon,
boszorkánybolond
ígéretek füstje
ingerli orrom…
De a szívben
már béke,
pályára állt a múlt…
Emlékmezőkön
lélek-keringő,
meg zsolozsmái
barna darazsaknak – – –
Istenhez vezető utak
miért titkosítottak?
hisz magunkon
átfényleni –
kevés!
*
DE AKKOR?
A szándék gyorsulása nem állandó,
fix képlete nincs,
az sem biztos, hogy bölcs gondolatot szül,
elveszhet benne a kincs.
De akkor: mondd Uram, mi marad
az embernek, nekünk,
ha a küzdésben célt
mégsem lelhetünk…?
*
*
Illusztráció: W. Sommer
Ezek is érdekelhetik!
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
Varga-Göcz Nikolett: Sebezhetőség, Magnólia →
