Horváth Ferenc: »A zsoltárok új fordításban« (részletek)

1. zsoltár

Boldog, kit nem a gonoszok tanácsa vezérel:
nem jár bűnös úton, nem ül csúfolók székében.

Csak az égi igazságban van gyönyörűsége:
nem figyelmez másra, csupán az Úr törvényére.

Így olyan lesz, mint jó földbe ültetett gyümölcsfa:
ég áldotta bő termését idejében hozza.

De nem úgy a hitetlenek: mind, akár a polyva –,
soha igaz célt nem érnek, hullnak szerteszórva.

Isten ítélete előtt gonosz meg nem állhat,
az igazak köreiben helyet nem találhat.

Merthogy az Úr egyengeti az igazak útját;
míg a hitetlenek örök tévútjukat futják.

15. zsoltár

Ki időzhet sátradban, Istenem?
Ki lakozhat megszentelt hegyeden?
Az, ki jót tesz csupán, bűn nélkül él,
s szívében mindig igazság a cél;
kinek rágalmakat nem szór a nyelve,
aki segít, társaira figyelve;
ki gyalázatot nem hoz a családra,
kinek nem kell a gonoszok tanácsa,
de az Urat félőket tiszteli,
ki esküjét álnokul nem szegi,
legyen habár abból bántalma, kára;
s nem ad sohasem kölcsönt uzsorára…
Ki így tesz, annak méltán lakhelye
az Úrnak óvó sátra s szent hegye.

38. zsoltár

Istenem, bár méltán teszed, ne fenyíts már engem:
ne ostorozz bősz, haragvó büntetéseiddel!

Húsomba fúrt nyílvesszőid szívemig sebeztek,
s rettentően rám nehezült súlya a kezednek.

Haragodtól testemben már nincsen semmi épség,
csontjaim is békétlenek: velejükben kétség.

Bűneim elborítanak, hágnak a fejemre –,
erőimet meghaladja vétkeimnek terhe.

Sebeim elfertőződtek, elfekélyesedtek:
oktalanságom az oka, hogy ilyenek lettek.

Lehorgadtam, meggörbedtem, semmire se várok,
remény nélkül, hitben fogyva, szomorúan járok.

Már ha hagyja gyulladása gyatra derekamnak:
mert az ízületeim is sűrűn cserbenhagynak.

Gyöngül testem, s gyötör lelkem erőtlenedése:
feljajdulok, s ráüt szívem keserű verése.

Uram, előtted van minden kívánságom, tervem,
titkos vágyam, sóhajtásom előled nem rejtem.

Szívem szenved, elhágy erőm s a szemem világa;
fogytán immár a remény is: őrzöm, de hiába.

Szeretteim, barátaim kart úgy mégse tárnak,
s ösvényemtől rokonaim mind messzebbre állnak.

Kelepcéket állítanak, kik vesztemre törnek:
csalárd nyelvvel tervezgetnek, naphosszat cselt szőnek.

Szavaikat, mintha siket volnék, meg se hallom,
s mint ki néma, véleményem nekik meg nem vallom.

Mivelhogy számukra immár végleg néma lettem,
olyan, aki nem mond ellent: hallgat rendületlen.

Figyelmezzél reám, Uram, már csak hozzád szólnék:
védelmezz meg ártóimtól, mintha igaz volnék!

Ne engedd, hogy viduljanak, ha inog a lábam,
hogyha terhét nem bírja el némelykor a vállam!

Mi tagadás, táján vagyok már az elbukásnak,
s mutatkozik folyton-folyvást előttem a bánat.

Bűneimet mind bevallom, Istenem, tenéked:
merthogy szívem zugaiban fészkel még a vétek.

S bizony rosszakaróim is sokasodnak egyre:
hajlanak a hamisságra, hazug gyűlöletre.

Rosszal fizetnek a jóért, ártásomra készek:
bár segítem őket, mégis elveszejtenének.

Egy kérésem van csupáncsak, egyéb vágyam nincsen:
maradj velem, segélj engem, szabadító Isten!

55. zsoltár

Uram, hallgasd meg szavamat,
ne vond tőlem el magadat,
figyelmezzed bolyongásom,
megkeserült imádságom!
Mert rám tört az ellenségem,
hazugul, nagy dühösséggel.
Reszket az én szívem bennem,
rettegés vett környül engem:
jöttek, szívem megtölteni,
a halálnak félelmei.
Vajha szárnyam volna – szólék –
elrepülnék, megnyugodnék.
Innen messze eltávoznék,
pusztaságban ellakoznék.
A nyelvüket rontsd meg, Isten:
erőszakot tesznek itten.
A városban hamisság van,
éjjelében, nappalában:
csalárdsággal telt meg bévül,
az fuvint ki bensejéből.
Nem ellenség, ki szidalmaz,
hiszen könnyen viselném azt –
ám barátom, ismerősöm,
utódom, vagy épp elődöm:
egymás felé karunk tártuk,
Isten házát együtt jártuk.
Elevenen lakoljanak,
a pokolba úgy hulljanak.
Kiáltok az Úrhoz fennen,
s megszabadít engem menten.
Hogyha szólok, panaszolva,
mindig figyel az én szómra:
megóv minden rossztól, vadtól,
a békémre törő hadtól.
Akik lelke istentelen,
nekik Isten méltón felel:
mivelhogy harc sima szájuk,
s lágy beszédük a szablyájuk.
Terhedet az Úrra vessed,
az igazat úgy keressed.
Álnokoké lesz a nincsen –
én meg benned bízom, Isten.