Molnár Miklós: Megcsördítem a gadamert

„Mielőtt a tárgyra térnénk, szeretném megjegyezni, hogy a nyelvnek megvannak a maga határai.”

Hans-Georg Gadamer

Okosan ültem Fortuna szekerén: egy verőfényes őszi napon a coralville-i víztározó partjára csöppentem, Ajita, egy gyönyörű, bár a gusztusomnál kissé dundibb indiai filológusnő társaságában.

Végighallgattam keserű kifakadását pasatermészetű férjéről meg az indiai kasztrendszerről, aztán az ő megejtően készséges közreműködésével elkezdtem kihántani a teste köré csavart, színpompás redőkbe szedett, legalább öt méter hosszú kelméből. Atyámfiai, ha jót akartok, és részesülni szeretnétek a női test kihántásának egzotikus gyönyörűségében, kérleljétek meg kedveseteket, hogy burkolózzon szőnyegbe, sötétítő függönybe vagy ágyterítőbe!

Ajita mahagóniszínű ajkán egyszer csak ilyen szavak fakadtak: – Gadamer szerint…

Teringettét! Riadtan pillogtam szanaszét: ki az a gadamer, aki a lehető legalkalmatlanabb pillanatban mer itten pofázni? Netán valami indiai istenség, a víztározók partján való szerelmeskedés istene, s Ajita azért idézte meg szellemét, hogy neki ajánlja föl áldozatul, ami kettőnk közt történni készül?

–… a filozófia az ember kitüntető, eseményszerűen megütköztető tapasztalata, amiben, bármit állít is a modernség, nincs előrelépés, csak részesülés – fejezte be izzó szénszemű társnőm a citátumot.

Ajita az Iowai Egyetemen, ahol jómagam rezidens íróként ődöngtem, a tudni nem érdemes dolgok tudományát szedegette magába. („A világ minden nyelvében van legalább három magánhangzó.” „Nem haraphatunk bele saját könyökünkbe.” „A tudomány mai állása szerint szerdánként van legrosszabb kedvünk.” „A heringek fingással kommunikálnak.”)

– Ki az a gadamer? – kérdeztem Ajita köldökétől, mert vetkőztetése közben a duzzadó testdomborzat háj-wayének e lélegzetelállító helyrajzi pontjánál időztem éppen.

– Gadamer, az egy filozófus – felelte Ajita gyöngéden, de egy csipetnyit kioktatón, s közben, mintegy nyomatékul, megcsörrent a karkötője.

– Olyan, mint a Lacan meg a Deleuze, vagy mint a Foucault meg a Derrida?

– Inkább mint Husserl vagy Heidegger, merthogy német, Hans-Georg Gadamer a teljes neve.

– Innye! – mondtam elkeskenyedve. Itt a világvége, ha már ebben a tündöklő indiai hercegnőben is elfojtja az érzékiséget az idézetekkel kitömött kultúrkretén.

Meg is ette a fene az egészet!

Ajita visszatekergőzött szárijába, eligazgatta a haját, ellenőrizte, hogy nem törlődött-e le homlokáról a férjes asszonyok rőt szantálfestékkel odapingált, parányi puncihoz hasonlatos jele, majd – mintha mi sem történt volna – megkérdezte: tudom-e, hogy az Egyesült Államokban indián rezervátumok területére van telepítve a legtöbb nukleáris hulladéklerakó. Futólag utalt a Gödel-tételre: „axiomatikusan megfogalmazott zárt logikai rendszerekben mindig megfogalmazható olyan állítás, amit nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni”, aztán hipp-hopp, Gandhit idézte, aki tejtestvéreinek nevezte a muszlimokat, majd orromra kötötte, hogy az ártó démonok, a sötétség szellemei ihlette rockzene zajsivatagában nemzedékek süketültek meg és hülyültek el.

Egy mongol kán leereszkedő nyájasságával hallgattam a kábító szózuhatagot. – Én olyan mesésen gazdag nációból származom, amelynek több mint kétszázezer népdala ismeretes – nyilatkoztattam ki. Ajita elhallgatott, és egy iciri-piciri hangrögzítő szerkentyűt kapott elő a szárija csücskéből, hogy a bölcsészdoktori disszertációjára készülődvén – kirándulásunknak voltaképp ez volt az ürügye – kivallasson: milyen szóképekben dekonstruálódott bennem az anyamelltől való elválasztás keltette megrázkódtatás.

Mielőtt elköszöntünk egymástól, a csuklójára piros szalagot kötöttem, és csókot leheltem a homlokára, a szantálfestékkel fölfestett parányi punci kellős közepébe, erősen remélve, hogy ettől kinyílik a harmadik szeme, ráocsúdik igazi hivatására, és hátat fordít a filológia agyrémeinek.

Azóta ha meghallom azt a szót, hogy gadamer, megáll bennem az ütő, és egyből lekonyulok. Mindenhonnét, ahol gadamereznek, olajra lépek haladéktalanul. Nincsenek ínyemre a papír fehérsége és a képernyő üressége ellen nagyképű rizsázással hadat viselő gadamerezők. Viszolygok a bölcsészkarok végbeléből kisajtolt szellemi portékától, attól a füstöletlen kolbásztól, amely tele van néhány szentté avatott divatfilozófus nyers eszmevagdalékával, lábjegyzettel, utalással, keresztutalással: Foucault-pörccel, Lacan-körömmel, Derrida-morzsalékkal, Deleuze-köpettel. Ha jól emlékszem, a Kádár-kolbász – a gumibot – is az akkortájt kötelező posztmodern elmészek idézeteivel volt kitömve; Marx, Engels meg Lenin volt a gadamer. Az akkori gadamerekről apósom, egy majsai kovácsmester jut eszembe, akiből nem hiányzott némi történetbölcseleti jártasság sem, hiszen lehúzott egy jó ötöst a gulágon; ér annyit, mint öt bölcsészdoktorátus. A gumibotot így emlegette: – No, erre a továrisok előkapták a markszistát…

Holmi jöttment okostojásnak, aki a gadamerezés gyalázatosságával fertelmeskedik, semmi esélye, hogy agyszüleményeire időt szenteljek: nem cumizom meg a gagyi rizsáját. Akkor már inkább, persze csak ha nagyon muszáj, ha minden kötél szakad, jöjjön maga Hans-Georg Gadamer, mert ő legalább nem idézi se lábjegyzetben, se egyéb módon önmagát, hiszen ő a GADAMER személyesen, az igazi, a hamisítatlan, a nem-csalás-nem-ámítás, a non plusz ultra, tetőtől talpig és alfától ómegáig, ő Gadamer Trebitsch, és ez mindenképp becsületére válik.

Hogy kibökjem végre, mi bajom a citatológia szemfényvesztőivel, akik nyakra-főre előkapdossák a filológiai gadamert: olyan sokszoros közvetítettség és kényszeres agyonlegitimáltság terheli a mondókájukat, hogy – akármilyen lármásan csattogtatják is a bolti fogsorukat – képtelenek meggyőzni róla, hogy tudják, aminek a tudását színlelik, vagy hogy egyáltalán tudnak bármiről bármit. Dörzsölt, körmönfont fecsejjel leplezik a bölcsesség, a megtapasztalt belső tudás hiányát.

Nem mintha jómagam – egy rossz lelkiismeretű, posztmodern alibi-kultúra statisztája, pojáca a világcirkusz kárpát-medencei porondján – nem szakasztott ugyanezt művelném: körmönfontan fecsegek, dörzsölten zsonglőrködöm a gadameremmel.

Mert nemcsak a léggömbhámozó citatológusoknak, hanem minden embernek megvan a maga gadamere, amit időnként előránt, és sercint, suhint, villant, zenget, csördít vagy durrant vele egy jó nagyot, s ettől néhány pillanatra csend, nyugalom és békesség támad körülötte, és eliszkolnak mellőle az ártó démonok, a sötétség szellemei. A bármikor előkapható gadamer segítsége nélkül nehéz szembenézni a létezés csapdáival. Az őskor hajnala óta ez a világ sora, ebben nincs előrelépés, csak részesülés.

Egy szó, mint száz: ha gáz van, ki-ki kapja elő bátran a maga gadamerét. És ha száz- meg százezer ember egyszerre kapná elő a gadamerét… halljátok, világ proletárjai?