Próza

június 20th, 2026 |

Szabó Palócz Attila: Pripjatyi kalandozások (1. rész)*

*Részlet a szerző Utazások apósommal című regényének most készülő második kötetéből

Utazások apósommal címmel jelent meg 2023-ban Szabó Palócz Attila regényének első része, amelyben a mű címében is megjelölt barangolásokon a történelmi Felvidék (a mai Szlovákia, Csehország, Lengyelország) és a „déli végek” (Vajdaság, Szerbia, Koszovó, Észak-Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szlovénia) tájait, városait, településeit járták be és ismerték meg a főszereplők, velük együtt pedig az olvasók. A szerző pedig időközben kiszélesítette a régiós határokat, így az egyes régiók mindig a történelmi összefonódások mentén tágulnak tovább, mindig olyan irányban és mértékben, amennyire azt a régről örökölt viszonyok megengedik, illetve megkövetelik.

A regény alapja, hogy a szerző apósa, Mihájlovits Péter (1943–2004) gyermekkorában képeslapokat gyűjtött, kollekciója azonban a későbbiekben feledésbe merült, és csak sok évvel később, immár az egykori gyűjtő halála után került elő újra a padlásról. Ekkor kezdődött el a regény, amelynek kiindulópontját a gyűjteményben található képeslapok képezik. Így vált a szerző elválaszthatatlan útitársává az egykori kisgyermek, s ezért nevezi őt a regényben mindvégig „megboldogult apósom”-nak, mintha együtt járnák be ezeket a történelmi vidékeket. A fikciós utazások útvonalán pedig többnyire azokat a településeket érintik, amelyekről képeslapok kerültek a kollekcióba, ez a vezérelv.

A szerző jelenleg a regény folytatásán dolgozik, amelynek két beutazandó régiója ezúttal Kárpátalja és Erdély, ugyancsak a régiós határok történelmi szemléletű kiszélesítésével. Az alábbiakban az Utazások apósommal második kötetéből közlünk részleteket.

Pripjaty.

Ezt a szót kimondani is félelmetes és borzongató.

Pripjaty.

A tragédia városa.

Ahogy olvasom, a település még mindig le van zárva, oda tehát nem fogunk most elautókázni megboldogult apósommal sem. Akármilyen kalandtúrán vegyünk is részt…

Mert mindig van olyan, amit azért mégsem…

Vagy legalábbis kell lennie!

Ide nem!

Bár a katasztrófaturizmus ma már itt is virulens.

Pripjaty.

A csernobili atomerőműben, mint közismert, 1986. április 26-án történt a robbanás, amely alapjaiban változtatta meg a környék életét, de nemcsak azt, hanem az emberiségnek az atomenergiához való viszonyulását is. Az atomerőmű körzetét harminc kilométeres sávban röviddel a katasztrófa után lezárták, az addig ott élő lakosságot kitelepítették, többségüket az akkor sebtében létrehozott, megalapított és felépített új városba, Szlavuticsba. No, oda majd igen! Majd oda is ellátogatunk hamarosan…

Most azonban itt vagyunk:

Pripjaty.

Csak hát a nyilvánosan elérhető adatok szerint Szlavuticsnak ma huszonötezer lakója van, Pripjaty lélekszáma viszont a kitelepítés előtti utolsó, pontosnak – viszonylagosnak – tekinthető adatok szerint negyvenkilencezer-négyszáz volt. Huszonnégyezer-négyszáz ember tehát valahol eltűnt a statisztikákból.

Még csak találgatni sem szeretnék, hogy mi lett velük.

Прип’ять.

– Egy hosszabb történetet szeretnék itt most elmesélni – emelem tekintetem megboldogult apósomra –, ezért egy nagyobb kerülővel érkezünk majd meg ennek a végén a valóságban is a mi tulajdonképpeni virtuális Pripjatyunkba.

Mert a valósba, ebbe a földi halandó realitásba a lábunkat azért be nem tennénk…

Egy nagyobb kerülővel, amelyben kontinenseket járunk be Las Vegas és Sydney érintésével, hogy aztán végül egészen idáig sodorjon bennünket nemcsak a sorsunk, de a történelmünk is. De Las Vegas-i és sydneyi képeslapokat utazásunknak ezen a pontján még nem mutatok. Senkinek. Megboldogult apósomnak sem és az olvasónak sem. Mert még nincs itt az ideje… Mutatok viszont pripjatyi fényképeket, amelyek nagy részét természetesen az internetről gyűjtöttem, de szépen és szemléletesen bemutatják a tragédia, az emberi gondatlanság és felelőtlenség következményeit. Mint például a szellemvárossá változott településről 2012-ben készült havas drónfelvételt.

– Hát nem borzongató?

Akár ezt is képeslapra lehetne nyomtatni… A katasztrófaturisták gyűjteményébe!

– Valóban érdemes volna – bólint rá erre megboldogult apósom.

Képzeljük csak el, hogy itt, ezeken a havas utcákon és tereken valamikor csaknem ötvenezren éltek. Vagy talán keressünk lábnyomokat a hóban? Tizenötezer-négyszázhat gyermek, tizenhatezer-ötszázhatvankettő nő, és a többiek[1] cipőlenyomatát, útvonalainak cikkcakkos rajzolatát…

Pripjaty.

A hosszabb kerülőnk kiindulópontja – origója – pedig természetesen Zenta, mert mi más is lehetne. A világ eredője… A saját szempontomból, persze. Az egész azonban nem sokkal ugyan, de nagyjából két évvel a csernobili katasztrófa után kezdődött. Persze kérdés lehet, hogy ebben az esetben mit tekintünk most egésznek…

És mit tekintünk kezdetnek…

Kétségtelen, hogy ha a jelenlegi utazásunk útvonalán az elkalandozásunk és nagy kerülővel való későbbi (hamarost… hamarost…) előrelátható megérkezésünk origóját kutatjuk, akkor vigyázó tekintetünket valóban Zentára kell most vetnünk.

Történt pedig, hogy a Híd című folyóirat 1988-as februári számában megjelent az alábbi hirdetmény:

A FORUM
KÖNYVKIADÓ
REGÉNYPÁLYÁZATOT
HIRDET
AZ 1988. ÉVRE

A regénypályázaton minden olyan jugoszláviai szerző részt vehet, aki a pályázatban megjelölt időpontig három példányban eljuttatja a Forum Könyvkiadóhoz magyar nyelven írt, tíz szerzői ívnél (160 ritkán gépelt oldalnál) nem rövidebb, eddig meg nem jelent regénye kéziratát.

A bírálóbizottság minden pályaművet elbírál.

A zsűri köteles odaítélni a regénypályázat első díját.

A pályaműveket (teljes névvel vagy jeligésen) 1988. december 31-éig lehet beküldeni a következő címre: Forum Könyvkiadó, Újvidék, Vojvoda Mišić utca 1/III. A szerzőséget másolati példánnyal kell igazolni.

A díjnyertes és a kiadásra ajánlott műveket a Forum Könyvkiadó a következő évi kiadói tervébe iktatja.

(Híd, 1988. február)

Később pedig:

DÍJAK, ELISMERÉSEK – A Forum Könyvkiadó 1988. évi regénypályázatának bírálóbizottsága – Bosnyák István, Fekete J. József (elnök), Juhász Géza – 1989. április 27-i és 1989. május 5-i ülésén megvizsgálta a pályázatra beérkezett öt kéziratot: Beder István Város a Baranka partján, Brasnyó István Árvaház, Burány Nándor Margit-híd, Loboda Gábor Ördögkóró, valamint Szabó Palócz Attila Tövisek és tövisesek című pályamunkáját.

A bírálóbizottság egyhangú határozata alapján az 1988. évi regénypályázat első díját Brasnyó Istvánnak ítélte oda Árvaház című kéziratáért. Brasnyó István regényében a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jeleníti meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Az Árvaház a jugoszláviai magyar próza artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa.

A bizottság második díjjal jutalmazta Beder István Város a Baranka partján című pályamunkáját. A regény a szerző által magas minőségi szinten ápolt dokumentáris–zsurnalisztikai–szépírói stílusban ad számot Európa utolsó másfél százados múltjáról, az egyéni és a közösségi sors összefonódásáról, egyéni vállalkozásokról, nemzeti tragédiákról. Alkotói tehetségét dicséri, hogy a világ sorsát egyetlen szereplőn szűri át, ami által sikerül vidékünk és a vajdasági népek történelmét plasztikusan fölnagyítania.

A bírálóbizottság kiadásra javasolta még Burány Nándor Margit-híd című kéziratát.

(Híd, 1989. május)

Zenta.

Nem kell sokat számolni: amikor a pályázati kiírás megjelent, én még tizenhat éves voltam, egyszerű zentai középiskolás srác, mire kijött az eredményhirdetés, betöltöttem a tizenhetet. Addigra már túl voltam ugyan az első nagy és meghatározó olvasmányélményeken és a naiv iskoláskori szerelmeken egyaránt, de az első komolyabb berúgáson, valamit az első fontos publikációkon is, Új Symposion, Híd, Képes Ifjúság, meg hát volt néhány kisebb-nagyobb sikerem különböző pályázatokon. De gyakorlatilag tényleg gyerekfejjel vágtam bele a regényírásba. Csak azért, mert nagyon akartam… A „vetélytársak” közül Beder Istvánt személyesen is ismertem – korábbi regényét, a Nagyböjt Abbáziábant kifejezetten szerettem –, Brasnyó Istvánt mindig is szívesen olvastam, oly annyira, hogy 1989 nyarának végén az akadémiai felvételire is az ő regényeiből kerestem monológként elmondható részletet, a Macula pedig különösen nagy hatással volt rám. Burány Nándor néhány történelmi regényével is találkoztam addigra már… A felsoroltak közül tulajdonképpen csak Loboda Gábor neve új nekem (most is, akkor is…), s harminchét esztendő távlatából[2] is töredelmesen be kell vallanom, hogy az Ördögkórót azóta sem olvastam. De még csak nem is járt a kezemben!

Ugye, nem hagytam ki senkit?

Főzök egy kávét, elszívok egy cigit…

Zenta.

A nyolcvanas évek végének Zentája.

Akkoriban tulajdonképpen azért nem szerettük a kisvárosias miliőt, mert a mi tinédzser pörgésünk igényeihez képest gyakorlatilag mintha nem is történt volna semmi a városban. Hacsak nem csináltunk magunknak… Színházat, fesztivált, újságot, irodalmi életet, kiállításokat, pörgést. Ezen kívül minden olyan lassúnak tűnt, mint Zenta mellet a Tisza alsó folyású hömpölygése…

Többet szerettünk volna, és mindent gyorsabban, lehetőleg azonnal.

Tegnapra!

Ezen a tényen persze semmit nem változtat az sem, hogy ma már ezt egészen másként gondolom. Ma már kicsit talán hiányzik is az a kisvárosias miliő, mert abban érzem igazán otthonosan magam, és nagyon szívesen visszamennék Zentára, ha a politikai szféra nem tett volna mindent végérvényesen tönkre odahaza. Hiszen ma már szinte képtelenség lenne úgy visszamennem oda, Zentára, Vajdaságba, hogy értelmiségégiként bármiféle értelmes (vagy értelmezhető…) munkát végezzek ott. Tönkretettek mindent, legfeljebb mosogathatnék egy étteremben, vagy felszolgálhatnék valamelyik kocsmában… Csaposnak talán még jó is lennék! Márpedig, ugye, a számlák a jövő hónapban is megérkeznek… Majd. (Még szerencse, hogy odahaza nem léteznek sárgacsekkek…) De persze nem keseregni akarok itt, és főleg nem politizálni! Csak a tényt rögzítem…

Mert a történetnek, felettébb sajnálatos módon, elidegeníthetetlen része ez is…

Pripjaty.

Nézem most ezeket a pripjatyi fotókat… Sugárfertőzött dodzsemek kallódnak a vidámpark pályáján, az enyészetre hagyva, mintegy örökségül. A felvételhez nem tartozik évszám, de ez is viszonylag friss lehet, talán a 2010-es évekből. Dodzsemek… vagyis: mi úgy mondtuk egykor, hogy „ütközős autók”. Angolul: bumper cars. Melléjük képzelem az egykor itt élt embereket, főként fiatalokat, s hát hiába volt itt Szovjetunió, nálunk meg azért minden tekintetben jóval szabadabb titói, önigazgatású szocializmus, az akkor tizenhat-tizenhét éves kölkök (suhancok…) ott sem nagyon csinálhattak mást az ilyen helyeken, mint mi. Délebbre. És mennyire jól esett, mennyire boldogok voltunk, amikor a kiszemelt lány eljött velünk, amikor elvihettük egy körre dodzsemezni. Amikor meg már nem maradt pénzünk egy újabb körre, a zsetonok helyet a nagyanyám varródobozából elcsent, a zsetonokkal nagyjából azonos méretű és alakú gombokkal próbáltuk meg átverni a rendszert. S ha le is buktunk vele, olyan gyorsan eliszkoltunk, hogy sohasem lett bajunk belőle…

Zenta.

A városnak nem volt állandó vidámparkja. A mai Idea áruház (korábban Mercator…) áll most ott, ahol egykor a vándor vidámparkok – mint a vándorcirkuszok (nem látta valaki Gelsominát erre járni?…) – nálunk járva időről időre letelepedtek. Ősszel vagy tavasszal nagyjából egy-egy hónapra, vagy tovább is talán… Egy viszonylag nagy füves terület volt ez még gyermekkoromban, néha rockkoncerteket is tartottak ott. És persze a vidámparkot mi nem vidámparknak mondtuk, hanem Luna parknak, vagy még egyszerűbben, csak lunaparknak. És veszettül nyomtuk a pedált, mintha az életünk múlna rajta, az ütközős autókban, néha a kormányt is elengedve vezettük bele járművünket az újabb és újabb, felettébb szándékolt frontális karambolokba…

Idősebb kárpátaljai magyarok mesélték egyszer (sajnos, nem emlékszem már, hogy név szerint pontosan kicsoda, de talán Vári Fábián László lehetett; és bocsánat, ha mégsem ő volt…), hogy bár az Új Symposion folyóirat példányait a rendszerváltozatás előtti időkben bizony még a magyar-jugoszláv határon sem volt egyszerű átvinni – hiszen az anyaországi határőrök is szigorúak voltak, ők is bőszen vizslatták a csomagtartókat, bőröndöket, csomagokat, aktatáskákat, és külön fenték a fogukat egy-egy példányára –, gyakorlatilag csempészni kellett; de ebben a tárgykörben még a szovjet vámosok is felkészültek voltak. Könnyen lehet – bármikor fenntartások nélkül elhiszem –, hogy nekik aztán személy szerint persze végképp halvány segéd fogalmuk (dunsztjuk…) sem volt arról, hogy milyen haladó szellemű, úttörő jellegű, jelentős kiadvány volt az újvidéki Új Symposion a magyar irodalom történetében, illetve, hogy milyen kiemelkedő szerepet játszott a jugoszláviai és a vajdasági magyarság irodalmában, de a tiltólistán mégis, náluk is hasonlóan kiemelt helyen szerepelt. Így tehát a közéletünk és irodalmunk kérdéskörében javarészt járatlan szovjet határőrök is felismerték a tiltott terméket, és kárpátaljai ismerőseim kis híján bajba is kerültek, amikor hazafele menet egyszer megtalálták náluk. Budapesten kapták valakitől… Lett is nagy ribillió hirtelenjében a határátkelőnél, hangoskodás, katonás szigor, fegyelem és fegyelmezés, kiabálás, megalázás, nyilvános megszégyenítés, üvöltözés, lecseszés, riogatás, fenyegetés… Mire végül elvették tőlük az újságokat, nem vihették át az Új Symposiont a határon. Hiszen bemocskolta volna a szovjet szellem friss levegőjét… Jobban és károsabban, mint a cézium-137 izotóp[3] 1986. április 26-án. Kárpátaljai magyar ismerőseim pedig még örülhettek, hogy ennyivel megúszták. De ez persze még a szovjet érában történt.

Mindennek a lényege pedig végeredményben csak annyi, hogy bár szocialista ország volt mindkettő, de hiába volt a két állam között egészen nagynak tűnő különbség – ég és föld (akárcsak a pap és a régész hivatása között…) –, nem hinném, hogy a szovjet fiatalok ott Pripjatyban – mielőtt szellemvárossá változtatták volna az otthonukat – különösebben mást csináltak, vagy csinálhattak volna, mint mi, korabeli jugoszláv fiatalok, Zentán. Például dodzsemeztek ők is, mi is. És elvittük egy-egy körre a lányokat, amikor megtehettük. Amikor kötélnek álltak.

Vagy ők talán dodzsemeztek volna, mi pedig ütközős autóztunk, de legfeljebb ennyi…

A nyolcvanas évek végének Zentáján…

Ahol én gyermekfejjel, gyakorlatilag még kamaszként füzetekbe írtam életem első regényét, mert elhatároztam, hogy jelentkezem a Forum Könyvkiadó regénypályázatára. Nemcsak középiskolásként, hanem már korábban is – talán ott valamikor hetediktől-nyolcadiktól – spontán elkezdtem olvasni az irodalmi-művészeti folyóiratokat, amelyek némelyike különösen nagy hatással volt rám. Mindez pedig aztán nagyban meghatározta a késztetésemet. Akkoriban még rendes, önálló szerkesztőségként működött – bár mára, sajnos, már egy egyszerű, marginális vidéki irodává, rovattá törpült – a Tiszavidék zentai irodája.

A Tiszavidék egykor a Magyar Szó péntekenként megjelenő regionális melléklete volt, ma pedig már nehéz is lenne definiálni. Egy rovat, amit Zentán szerkesztenek… Oszt paszta!

Melléklet már rég nem létezik, s nem is minden nap jelenik meg a rovat sem egy oldalon a napilapban…

Szóval, ahogy én kézírással körmölgettem a regényemet a füzeteimbe, amikor beteltek, apám behordta azokat a Tiszavidék gépírónőjének, aki persze rendes – piaci J – áron vállalta, hogy professzionális módon átgépeli az egészet. Hagyományos írógépen… Akkor még. A legnagyobb sortávolsággal, ami négy kattanást jelentett. Hagyományos flekkpapírra. Mert ha már beadjuk a pályázatra, akkor legyen az profi munka!

Az időnként olvashatatlan gyermeki kézírást. J

Elkészült hát így valami, ami aztán odakerült pályaműként Bosnyák István, Fekete J. József (elnök…) és Juhász Géza, mint a bírálóbizottság tagjai elé. No, persze, nem is nyertem… És ki sem adták életem első regényét. (Minden bizonnyal jobb is így…)

A zsűri még csak kiadásra sem javasolta. Brühühühühühűűű…

Arról persze nincs és nem is lehet információm, hogy a bírálóbizottság tagjai figyelmesen elolvasták-e, vagy csak flegmán beletúrtak a kéziratba, de erről a pontról most túl sok irányba lehetne elrugaszkodni ahhoz, hogy zavarkeltés nélkül érdemes lenne továbbhaladni a kijelölt útvonalon. A kijelölt történetszálon…

Ezért néhány lehetséges irányt sebtében be kellenék rekesztenünk!

Engem még igazából az elolvasott eredményhirdetés sem keserített el. Mit ne mondjak?!

Örültem annak, hogy meg tudtam valóstani, létre tudtam hozni a regényt… A Regényt!

Sőt, mint a már bemutatott dedikáció is szemléletesen jelzi, büszke voltam rá. Annak ellenére is, hogy a zsűri még csak kiadásra sem javasolta. Brühühühühühűűű…

– Ha nem is lett egy megkérdőjelezhetetlen mestermű/remekmű, vagy ha nem is ez lesz életem főműve, de akkor is túl vagyok az első próbálkozáson, és még mindig tovább lehet fejleszteni. Még mindig lehet javítgatni, pofozgatni… Még mindig ki lehet belőle hozni valamit – valahogy így morfondírozgattam akkoriban, szóval, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármi módon negatívan hatott volna rám a zsűri döntése.

Még ha titkon reménykedtem is a sikerben…

Sőt, nem is csak titkon!

Hiszen ha valaki teljes névvel és vállszélességgel jelentkezik egy pályázatra, akkor nagyon is büszke arra, amit beküldött zsűrizésre…

Meg aztán tizenhét évesen, a középiskolai tanulmányaimat megszakítva, 1989 őszétől egyetemre kerültem Újvidékre, volt ott épp elég más jellegű elfoglaltságom, minthogy ilyesmiken bánkódjak. Ez a regény nem is nagyon került elő azóta sem újra, kivéve talán csak költözködések alkalmával, meg amikor a szűk lakásban alig fértünk el a kupacaimtól, és ezért némi figyelmet kellett fordítanom a cuccaimra, már csak házastársi kötelezettségből is…

Прип’ять.

Pripjaty egyébként egy viszonylag új, ifjonc város volt[4] a csernobili atomkatasztrófa előtt, hiszen 1970. február 4-én kezdték építeni – tehát nagyjából mindössze másfél évvel idősebb nálam – annak a Szemihodi nevű falunak a közvetlen közelében, amelynek nevét ma már csak egy vasúti megálló őrzi a szellemváros mellett. Bár, tegyük hozzá, ez a megálló, amelyik egyben végállomás is, Pripjaty része, Szemihodi falu – vagy annak helye – pedig négy kilométernyire innen található.

Amikor az építkezés elkezdődött, az akkor még „csak” leendő városnak nem volt előre meghatározott neve (bár az elvtársak persze egészen biztosan ötleteltek…), s majd csak 1972. április 14-én nevezték el hivatalosan is arról Pripjaty folyóról, amelynek partjára a települést felépítették, s az első iskola is ugyanebben az évben, decemberben nyílt meg. Ehhez megfelelő számú kisgyermek tehát akkorra már volt Pripjatyban. S habár az első kapavágástól számítva új várost építettek itt, a városi rangot hivatalosan majd csak 1979-ben kapta meg. Addig tengődött valamiféle félig kész, de részben mégis csonka, csak a tervezőasztalon létező félig létszerű akármiben… Merthogy falunak az építkezésnek abban a stádiumában sem mondhatjuk.

És akkor tegyünk rendet ilyen tekintetben is: itt mondjuk el, hogy a csernobili atomerőmű nem egész három kilométerre található Pripjatytól, ellenben a létesítmény névadó városa, az igazi Csernobil – amelyik sokkal nagyobb történelmi múltra tekinthet vissza, hiszen első írásos említése, akkor még Csornobil néven, 1193-ból származik, amikor ez a térség még a Rosztiszlavics hercegek vadászterülete volt – jóval távolabb, mintegy tizenöt kilométernyire fekszik a baleset helyszínétől. Mert Pripjatyot, ugye, az erőmű dolgozóinak és azok családjainak építették – s a tervezett végső, ideálisnak becsült népességszáma amolyan hetvenöt-hetvennyolcezer lett volna, ha nem jön közbe az a fránya robbanás a reaktorban…

Pripjatyot egyébként afféle szocialista mintavárosnak álmodták meg, s bár a katasztrófa előtti időszakban mindvégig Csernobil maradt a járási központ, de kis mezővárosként immár képtelen volt felvenni a versenyt, tartani a lépést, behozni a lemaradását, és hát tizenkét és félezres lélekszámával messze el is maradt az egyre nagyobbra duzzadó kistestvér mögött.

A szocializmus tehát maga alkotta meg nemcsak a földrajzát – s nem is csak azzal, hogy jelentős történelmi múlttal rendelkező településeket rombolt le[5], vagy városokat húzott fel a semmiből az őserdő közepén –, hanem a jelképeit is. Így például Prométheuszt választották a csernobili atomerőmű dolgozói számára épített Pripjaty város jelképének. Régebbi időkben védőszentet kerestek volna neki, de ennek a településnek még csak temploma sem volt soha, ma sincs, még egy sorsára hagyottan roskadozó sem. A templomok kimaradtak a szovjet várostervezésből…

Nem illetek bele az elvtársak jövőképébe.

Ennek nyomán pedig Pripjaty művésztársulatának is Prométheusz lett a névadója. S a titánt a maga módján akár istenségnek is tekinthetjük…

– Hé, haver, a védőszenti feladatkört is vállalod?

A csoport egykori vezetője, a művelődési központ volt igazgatónője, Ljubov Makarivna Szirota ukrán költőnő – aki elmondása szerint a saját szemével látta felrobbanni lakásának erkélyéről a csernobili atomerőmű négyes blokkját a katasztrófa hajnalán – később arról vált ismertté, hogy a szocialista mintaváros egykori lakóinak afféle önkéntes közösségszervezőjévé nőtte ki magát, és jelentős szerepet vállalt a volt pripjatyiak felkutatásában.

A téma szubjektív vonatkozásait megragadó és az események mély átéléséről tanúskodó verse magyar nyelven a budapesti Napút folyóirat 2013-as júniusi számában jelent meg:

A pripjatyiakhoz
(Triptichon)

1.
Tudjuk, semmilyen vezekelés sem hozza helyre
annak az áprilisnak a tévedéseit és a szenvedést.
A lelkiismeret hajlott vállakkal tartja
az örökre ránehezedő kínos terhet.
Higgy nekem, lehetetlen
legyőzni
vagy enyhíteni
fájdalmunk az elveszett otthonért.
A gyötrelem ott marad a dobogó szívekben,
a félelem az elménkben lüktet.
Ott,
töviskoszorúval a fején,
darabokra hullt városunk kérdezi:
mindig szerettelek titeket
és mindent megbocsátok nektek,
hát miért hagytatok el örökre?!

2.
De a város éjjelente feléled,
bár örökre kiürült, életre kel.
Ott maradt álmaink felhője száll,
s az ablakokat bevilágítja a holdfény.

A fák rendületlen emlékek által élnek,
emlékeznek a kezek érintésére.
Mily keserű lehet a tudat,
hogy árnyékunk senkinek sem kell
védekezni a perzselő hőségtől!
Éjjel ágaikon csendben ringanak
hajdanvolt lángoló álmaink.
A ragyogó csillagfény
a járdára hullva
őrködik, míg eljön a reggel…
De ahogy kivilágosodik…
Elveszett álmaink
az elárvult házak
néma ablakaiba
tapadva keserű
jégmosollyal búcsúznak tőlünk!…

3.
Álltunk létünk hamuja fölött;
most mit vigyünk hosszú utunkra?
Tudat alatt ott a félsz, mehetünk bárhová,
fölöslegesek vagyunk.

A veszteség érzése
felfedte a lényegét
a hirtelen jött gyökértelenségnek,
megmutatta, hogy kálváriánkban nem
osztoztak velünk a vétkesek; egy napon
ők néznek szembe a megsemmisüléssel?
…Minket arra ítéltek, hogy nyájként maradjunk ott
a legkeményebb teleken…
Ti repüljetek el!
De amikor elszálltok,
ne feledjetek el minket, földhözragadtakat!
Nem baj, hogy vidám, távoli földekre mentek,
boldog szárnyalástok messzire visz,
és lehet, hogy szénné égetett szárnyaink
védenek meg titeket a gondatlanságtól.

Fordította: Nagy István Paphnutius

A verspublikációhoz három rövid életrajzi jegyzet is tartozik a folyóiratban:

Ljubov Makarivna Szirota (1956) – ukrán költőnő és művelődésszervező. Látta felrobbanni a csernobili atomerőmű 4-es számú blokkját – életében ez fordulópontot jelentett. Az elszenvedett nagy mennyiségű radioaktív sugárzás következtében ő és fia is jelentős egészségkárosodást szenvedett. A tragédia ihlette első verseskötetét (Teher, 1990). 2009-ben jelent meg újabb könyve, a Pripjaty-szindróma, amely a katasztrófa 23. évfordulójának alkalmából került a boltokba.

Cornelis van Schaick (1808–1874) – holland költő, író és református prédikátor, aki 1852-ben Szurinámba költözött.

Lucebert, eredeti nevén Lubertus Jacobus Swaanswijk (1924–1994) – holland költő és festő. Irodalmi munkásságát tekintve az Ötvenesek (Vijftigers) vezéralakjának tekinthető. Festőként a szintén kísérleti és progresszív COBRA (COpenhagen-BRussel-Amsterdam) csoport tagja volt.

No jó, az utóbbi két jegyzet nem feltétlenül Ljubov Makarivna Szirota költeményéhez, mint inkább a Napút folyóirat Hetedhét című rovatához tartozik. De ha már itt vannak, hát elbírjuk ezt a terhet is…

Cornelis van Schaick és Lubertus Jacobus Swaanswijk emléke előtti tisztelettel is!

Pripjaty.

Azért is izgalmas és tanulságos Ljubov Makarivna Szirotának ez a verse, mert az elvesztett otthon – az elveszett város – miatt érzett fájdalomból indít, „hajdanvolt lángoló álmaink”, s bár ő maga is azok közé tartozik, akik elhagyták a települést – hiszen mi mást tehetett volna? –, a katasztrófa után tizennégy évvel (fia bátorítására…), ha csak egy látogatás erejéig is, de mégis visszatért a szellemvárosba. Utána azonban úgy nyilatkozott, hogy lehangolta egykori lakásának látványa.

A magam részéről nem nagyon tudok elképzelni olyan szituációt, hogy ne így történt volna. Hiszen nemigen számíthatott arra, hogy örömteli érzések töltik majd el a lepusztult lakást látva, az enyészetre hagyott utcákat járva… Akármilyen szépek is legyenek, az emlékek képtelenek a kellő mértékben megszépíteni az ilyesmit.

Ez még az emlékek erejét is meghaladja…

Mások viszont maradtak (bepróbálkoztak…), annak ellenére is, hogy a szovjet hatóságok szigorával rendelték el és hajtották végre az egyébként egészségügyi okokból is felettébb indokolt kitelepítést. A vészhelyzetben… Mert ha látott már valaki igazi vészhelyzetet, hát ez kétségtelenül az volt. Húsz embert talált később a hadsereg, amikor átvizsgálták a lezárt lakásokat, ők nem akarták elhagyni a várost, ezért az otthonukban rejtőztek el. A legsikeresebbek, legeredményesebbek azonban mégsem közülük kerültek ki. Két idősebb nő tartotta a rekordot, ők több, mint egy hónapon át bujkáltak még Pripjatyban, amíg rájuk nem találtak és kórházba nem szállították őket.

Zenta.

Két évvel később elkészült hát életem első regénye, a Híd 1989-es májusi számában pedig a regénypályázat eredményhirdetése is megjelent. S bár az Új Symposion, a Forum Könyvkiadó, a regénypályázat, a Híd folyóirat, mind-mind Újvidékhez kötődött, én Zentán olvastam mindezeket, tehát az én saját, intim, külön bejáratú, egyéni élményvilágomban zentai történetekként rögzültek. De 1989 már az AIOWA éve volt, tehát nemcsak irodalommal, hanem színházzal is nagyon sokat foglalkoztam, a nyáron meg aztán megpróbáltam elkészíteni életem első filmjét – dokumentumfilmjét –, utána pedig a meleg évszak végén következett az akadémiai felvételi, majd októbertől elkezdődtek számomra az egyetemi évek. Ha így nézem, s főleg ennyi idő távlatából, talán egész életem legaktívabb időszaka volt ez. No jó, talán hozzátettem még ehhez néhány hasonlóan aktív időszakot a későbbiekben is, de mindez nehezen lenne mérhető. Meg talán mindegy is…

Meg igazából a mérése is felesleges volna…

Valamikor ekkoriban került a kezembe a Híd című folyóirat egy régebbi száma, amit korábban nem olvastam, 1980 márciusából. Hogyan is olvashattam volna, hiszen 1980 márciusában még csak nyolc éves voltam…

Ebben találtam meg a folyóiratszám afféle függelékeként Podolszki József (1946–1986) két rövid írását.

Ezeket, ni:

»Úgy kell látnom, hogy csak az igazi dilettánsok segítenek majd egyszer, természetesen elkésve felfedeztetve. Akik nem vesznek tudomást tabukról, legyenek bár azok a legkulturáltabb esztétikai mércék is. Akik nem futnak be sem előbb, sem később. Akik nem tartoznak semmilyen nemzedékhez, csoporthoz. Akik valamiért érintetlenek maradnak mindattól, ami miatt mi azt írjuk, amit írunk, és olyanok lettünk, amilyenek vagyunk, fiatalnak elkönyvelve, kicsit megöregedve, hivatalosan is művésszé üttetvén, műfajtalanul.«

Sietek megnyugtatni a kedves olvasót, a fenti idézet nem rólunk, a fiatal jugoszláviai magyar írókról, művészekről szól, a Mozgó Világ idei első számából másoltam át, Spiró György szókimondó, ironikus hangvételű esszéjéből. Spiró természetesen a magyarországi irodalmi állapotokat írja le, jellemzi, szedi ízekre, s hogy milyen hozzáállással, arról már írása címe is (Íróvá ütve), alcíme (Műfajtalankodásunk története) és közcímei (Kezdetben volt a líra; Aztán előkódorogtak a lézengők; Regényt! Regényt! Regényt!; Az élet ír és írni akar! A tradíció csapdái) sokat elárulnak. Bizony vitriollal jócskán átitatott szöveg ez, a kedélyeket felborzoló, meghökkentő, mindamellett (vagy épp ezért?) olvasmányos és – ne titkoljuk – élvezetes is. Kis remekmű a maga nemében.

Könnyű szívvel dicsér persze az, akit nem érint az ilyen remeklés, szókimondás, sziporkázás, elevenbe vágó ironizálás, aki elé nem tartják oda a szerencsés kézzel csiszolt görbe tükröt. De mielőtt még megkönnyebbülten felsóhajtanánk és védettségünk biztos tudatában derűs kíváncsisággal érdeklődnénk, halljuk, mit vág Spiró György a saját irodalmi közvéleménye fejéhez, készüljünk fel a kellemetlen meglepetésekre is. Mert, ugye, már a bevezető idézetnél is felmerülhetett az alapos gyanú, hogy az rólunk szól, mert – kezünket a szívünkre – nyugodtan szólhatna rólunk is. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy Spiró György esszéje, helyzetképe minden további nélkül teljes egészében vonatkoztatható a jugoszláviai magyar irodalomra, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, bizony gyakran mi is magunkra ismerhetünk Spiró görbe tükrében. De szerintem épp ezért érdemes a Spiró-esszéből némi ízelítőt adni. Ha teljesen ártatlan szövegkóstolóra hívnám meg az olvasót, akár le is mondhatnánk róla.

Íme néhány számunkra is érdekes kiemelt részlet.

»Akkor még (a hatvanas évekről van szó – P. J.) a vers volt a műfaj…

Aki akkoriban költőként indult, meg is maradt költőnek… Mindebből most csak annyit akarok leszűrni, hogy aki annak idején belépett a költészetbe, elégedett volt a műfajjal; költőnek lenni többet jelentett, mint prózaírónak lenni.

Az irodalmi köztudat is ezt szentesítette. A hatvanas évek elején és közepén feltűnést, botrányt versekkel lehetett elérni… Mindenkit az a műfaj vonz, amelyben ki lehet ugrani, más szóval, amelynek van hatása.

Csakhogy már akkor megindult egy devalválódási folyamat.

…

A sablonok annyira kialakultak, hogy bárki köteteket írhat bármiféle tudás, életanyag, dallamra érzékeny fül és tehetség nélkül akár váteszként, akár ellen-váteszként. A szerkesztők a megmondhatói, mekkora áradat érkezik mind a két válfajból naponta. Ha a szerkesztőnek korábban talán volt is valamilyen esztétikai érzéke, ez azóta bizonyosan megingott. A szakmabeli számára észlelhetetlenné vált a különbség a jó és a rossz vers között. Elveszett a mérce… A helyzetet intézményes garanciák védik: aki egyszer megjelent egy antológiában, igényt tarthat a költőket megillető privilégiumokra, hiszen nincs mérce, az esztétikum, ki tudja, merre bolyong, talán ott van, ahol az elveszett közönség. Az eddig csak néhány verset publikált, eldönthetetlen tehetségű költő adandó alkalommal azokkal a lehetőségekkel rendelkezik, mint a befutott pályatárs: lehet belőle kritikus, szerkesztő, hivatalnok, ehhez nem kell ma semmi, sem műveltség, sem tudás, sem tehetség (mert nincsen mérce). Nem kellenek hozzá a költőt kedvelő és érte harcoló tömegek sem, mert tömegek nincsenek.

…

Ma már teljesen világos a képlet, ott tartunk, hogy húszéves regényíróink is vannak, ki is adják őket becsülettel. Dehogy akarom én lebeszélni a kiadókat, csak jó, ha mindenfélét kiadnak, húszéves író is írhat elvileg nagy regényt, én csak a kortünet kedvéért rögzítem a tényt… Ma normálisnak számít, ha húszéves embert regényíróként indítanak a pályára.

A folyamatba ez tökéletesen beleillik, a regény műfaját sikerült eddig a legkevésbé lejáratni, és egyelőre ott a legkevesebb a jelentkező. Ez valószínűleg elég sokáig így lesz, a regényben még több mondatot kell megírni, mint a novellában, ez még több munka, és kevésbé kifizetődő. Viszont annál nagyobb a hírnévre vergődő lehetősége.

…

Már a lézengő hősök feltűnése idején felmerült, mitől vannak ezek az alakok csaknem kivétel nélkül a társadalom margóján. A válasz elég egyszerű, az írók is ott voltak, a szellemi segédmunka különböző válfajaiból tartották el magukat, és fölösleges embernek érezték magukat. Joggal. A helyzet ma sem változott. Nem véletlen tehát, hogy a kallódó énhősök szoros rokonságban állnak az orosz irodalomból ismert fölösleges emberrel, a különbség talán csak annyi, hogy egy mai Anyegin vagy Oblomov nem a mű főhőse, hanem írója.

…

A művészi kérdés úgy hangzik: képes-e az író a sajátjától eltérő alkatú, gondolkodású, élethelyzetű alakokat ábrázolni, ismeri-e őket, egyáltalán képes-e alakokat teremteni. Itt a válasz egyértelműen negatív. Ahhoz mélyebbre kellene ásni a felszínnél. Ahhoz valódi emberismeretre kellene szert tenni. Ahhoz idő kell. És itt üt vissza, hogy manapság a regényíró nem negyvenéves korban kezdődik, hanem húszéves korban, és hogy az író nem élhet meg az írásból.

…

A feltalálók és a felfedezők műfaja nem azonos. A felfedező mániákusan kutatja a tényeket és óhatatlanul lassan dolgozik. Nem tudja, mi vár rá az úton. Előzetes koncepcióját többször gyökeresen meg kell változtatnia. Mérlegel, gondolkozik, ugyanazt többször átdolgozza. Ki engedheti ezt meg magának? Fiatal író a legritkább esetben. Feltalálónak kell hát mennie. A feltaláló ötletes szerkezetet hoz létre, amely tetszetős is, új is, és gyors munkát tesz lehetővé. És gyorsan eladja. Szabadalmaztatja. Nem baj, ha felszínes.

Csak a tényt rögzítem, a gyakorlatot, amely tehát nem egyértelműen rossz. A feltalálók révén végül is kezd beszivárogni a magyar prózába a formai problémákban való gondolkodás, a nyelvi szemlélet. A divat, a konjunktúra sakkal jobb a dekonjunktúránál, bármennyire átmeneti is, bármennyire kétségesek is az eredmények, és bármennyire érvényes is erre a fiatal irodalomra az átörökített és továbbfejlesztett klikkszellem nyomorító hatása. Hasznos dolog tehát a játék, jogosult is, de nem megy vérre. Nincs igazán nagy súlya. Életelmélet helyett játékelméletet kapunk. A mindent kimondani, mint program, létezik, de az olvasónak mégis az az érzése, hogy az írók manapság nem vérszerződést kötnek az ördöggel, hanem csak úgy leülnek vele egy snóblira.

…

Nem a szépírók mondák el a lényegeset, hanem a tanulmányírók.

Más kérdés, hogy a fiatal kritikusok kampányszerű, tömeges alkalmazása a kritikát is a lírához hasonlóan azóta sikeresen devalválta. A műveltség, a követelményrendszer zuhanása, a természetesen – és talán mesterségesen is – erősödő nemzedéki gondolkodásmód gettója (aminek paradox módon a fiatal irodalom egyáltalán a létét köszönheti) részben erkölcsileg züllesztette le e kritikát, és kialakította az ismét igen merev érdekközösségeket, részben arra kényszerítette a jelentős, idősebb kritikusokat, hogy a lírikusokhoz hasonlóan elmeneküljenek a pályáról. A színvonalas napi kritika teljesen megszűnt.

…

Ma valamennyi szépirodalmi műfajnak megvannak az esztétikai normái… Szinte előre megmondható, milyen típusú regényeket fognak írni a fiatal írók, ha elolvasunk egy-két tanulmányt a legjobb esztéták tollából. Talán nem tudatos a dolog, de azért biztosan benne van az, hogy a műről esztéták és kritikusok fognak írni, a hivatásos olvasók, azok csapnak neki reklámot. A siker a szakemberektől függ, és nem azoktól, akik megveszik a könyvet.

A hatvanas évek végén voltak jelek, mintha új műfajok születnének világszerte, így nálunk is… Aztán mindebből nem lett semmi egy-két hanglemezen kívül. Jött a neokonzervativizmus korszaka az egész világon.«

A bőséges idézetnyaláb után nyilván elnézést kellene kérnem az olvasótól és Spiró Györgytől is. Talán nem épp indokolatlanul az is megfordult valaki fejében, hogy egyszerűbb, becsületesebb is lett volna minden további nélkül átmásolni Spiró szövegét. Mert mégsem lehet egészen rendjén, ha egy szöveg kétharmada idézet. Valószínűleg az esetek többségében így igaz. Ezúttal szolgáljon mentségemre, hogy csak azokat a részeket emeltem ki, amelyek többé-kevésbé a jugoszláviai magyar irodalomra is vonatkoztatók, olyan kérdésegyüttest akartam felvillantani, amely alaposabb vizsgálatot érdemelne itt nálunk is, hogy elsősorban önmagunk (torzított, ha tetszik, eltorzult) képmását kerestem az idegen tükörben. Kérdésfelvetésnek, úgy hiszem, ennyi is elég, és a töprengési folyamat elindítását a kölcsönzés, a tudatos válogatás is szolgálhatja, a gyutacs szerepét egészen jól betöltheti. Robbanni persze itt és nekünk kell.

Van mitől és van miért.” (Podolszki József: A dilettánsokra várva, Híd, 1980. március, függelék)

„Nagy port kavart fel Nikola Milošević legújabb könyve, a Mivel tartozik Lukács Nietzschének (Šta Lukač duguje Ničeu) című kétkötetes mű, amelyben a sztálinizmus történetéről és elméletéről értekezik a szerző.

A cím és a témakör egyaránt figyelmet keltő, jogosan feltételezhetjük, hogy Nikola Milošević könyve tartalmával, mondanivalójával is az érdeklődés központjába kerül, vitára, pró és kontra állásfoglalásra ingerli majd kritikusait, értékelőit. Majd. Mert egyelőre még csak ott tartunk, hogy a könyv megjelenése, kiadása körül kavarog heves, szenvedélyes, a személyeskedéstől és a mélyütésektől sem mentes vita: veszekednek az emberek. Ismét veszekednek, egymást vádolják, sértegetik a művelődési élet eminens és felelős képviselői a nyilvánosság előtt és természetesen a jobb sorsra és nemesebb célok szolgálatára érdemes irodalmi lapok egyikében, ezúttal a belgrádi Književne novine hasábjain.

Ki hogyan (könnyedén vagy megszenvedve a munkát) és mennyit (sokat, tehát könyveket vagy keveset, tehát cikkeket, recenziókat) ír, hogyan viselkedik (önkényesen vagy az önigazgatás szellemében), ki kinek tartozik (Nikola Milošević a Rad kiadónak vagy az említett kiadó neki), ki mennyire ért a munkájához stb. Ilyesmiről értesülhet a vitából az olvasó, ha egyáltalán el tudja dönteni, mely információk tekinthetők tárgyilagosaknak és teljes értékűeknek, esetleg ha már annyira jártas az ilyenfajta perpatvarokban, hogy egymás mellé helyezve az epés kirohanásokat képes leszűrni a lényeget. Hál’ istennek, volt alkalma begyakorolni magát ebbe a mesterségbe, csak rajta múlik, mennyire vitte az úgynevezett vitacikkek szövegértelmezésében. Szinte csak úgy mellékesen pedig megtudja azt is, hogy Nikola Milošević eredetileg a Rad kiadónak kínálta fel kéziratát, hogy a Rad eredetileg el is fogadta, tervébe iktatta a könyvet, majd a főszerkesztőcsere után kihúzta a listáról, hogy végül a Slovo ljubve kiadásában jelenjen meg a Mivel tartozik Lukács Nietzschének. Miért és hogyan került sor a kiadócserére, Milošević vonta-e vissza a kéziratot, vagy a Rad utasította-e el, ezt igyekszenek nem épp a legcélravezetőbb módon tisztázni a vitatkozó felek.

De egyáltalán lényeges kérdés ez?

Azt kell mondanunk, hogy igen. Mert legyen mégannyi túlkapástól és mellékvágánytól terhes is ez a vita, egyértelműen kikövetkeztethető belőle, hogy nincs minden a legnagyobb rendben a kiadópolitikában. Most azt kellene kideríteni, hogy mi nincs rendben. Sajnos, ilyen vitamódszerekkel ez nehezen fog menni. Ezért bármilyen szándékkal indították a vitát, részvevői egyelőre csak annyit értek el, hogy bedobták a köztudatba Nikola Milošević könyvét, port vertek fel körülötte nem a legízlésesebb módon. Ha Nikola Milošević könyvének nem árt, sőt talán bizony még használ is az ilyen hírverés, könyvkiadásunk, irodalmi és művelődési életünk méltóságán, tekintélyén mindenképp szaporodott a foltok száma.

Nem tudni, hogy a NIN szándékosan vagy csak a véletlen folytán igyekszik-e a könyv körüli csetepatéról a könyvre terelni a figyelmet, Nikola Miloševićtyel készített interjúja mindenesetre más irányba tereli érdeklődésünket, és arról tanúskodik, hogy Nikola Milošević munkája elsősorban tartalma, mondanivalója, szemlélete miatt számíthat a szakmabeliek és a szélesebb olvasótábor figyelmére.

Lukács György neve a XX. századi marxista elméletírással forrt össze a köztudatban, a legjelentősebb marxista gondolkodók egyikeként tartják számon világszerte. Az ilyen Lukács-képhez szervesen hozzátartozik Lukács György esztétikai munkássága, Nikola Milošević viszont épp itt tartja pontatlannak a Lukács-portrét. Szerinte a teljes igazság Lukácsról az, hogy esztétikai munkásságával még valamikor 1933-ban a sztálinizmus szolgálatába állította gondolkodását, a téves oldalon foglalt helyet. Azt állítja, hogy Lukács alaposan kivette a részét a sztálinista doktrína kidolgozásából, kialakításából, az egyik utolsó akadály elhárításán dolgozott azzal, hogy a múlt századi hagyományos művészeti megformálási módot a szocialista realizmus legmegfelelőbb eszközévé nyilvánította. »Lukács nagy erőfeszítéseket tett azért – nyilatkozza Nikola Milošević –, hogy a hivatalos doktrína ideológiai szükségleteihez beszerezzen egyfajta ’realisztikus’ alibit.« Saját Lukács-portréját pedig röviden így összegezi az interjú végén: »Az úgynevezett emberi sorsban mégis van valami kigyógyíthatatlan és helyrehozhatatlan. Lukács moszkvai éveinek kellett volna élete legeredményesebb korszakának lenni, s mégis ő ezekben az években nem csekély intellektuális képességét teljes egészében egy kétségkívül beteges és szeszélyes despota szolgálatába állította, akinek a sakkpartnereit előre figyelmeztették, hogy nem áll érdekükben megnyerni a partit. Ebben az értelemben Lukács György esete tragikusnak tekinthető. Épp ennek az elméletírónak a tapasztalata mutatja, hogy habár a legdrágább olajat és bort öntik is a tengerbe – a tenger azt soha nem fogja visszaadni.«

Ami Nikola Milošević Lukács-szemléletét illeti, egyelőre elégedjünk meg ennyivel. Nyilván a jelzésnyi ízelítő is elegendő ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, különös figyelemre és érdeklődésre számíthat a Mivel tartozik Lukács Nietzschének című könyv, és aligha tévedünk, ha a kiadása körüli mostani perpatvar után sokkal tartalmasabb és érdemlegesebb vitákra számítunk. Ki kell várni persze, amíg a könyvön átrágják magukat az olvasók és amíg az érdemleges értékelésre és szóváltásra felkészült, hivatott kritikusok megemésztik Nikola Milošević Lukács-szemléletét.” (Podolszki József: Előzetes perpatvar, Híd, 1980. március, függelék)

– Hmmm…

Megboldogult apósom enyhe fejringatásából most nehezen tudom eldönteni, hogy ezzel a nemtetszését kívánja-e kifejezni, vagy egyszerűen csak ráz az út. Mert igenis ráz… Erőteljesen. Fürkészem viszont időközben a homlokráncolását, hátha abból talán ki tudom olvasni a gondolatát… De nem, nem akarja, nem kívánja kommentálni az elhangzottakat, csak hümmög elmélyülten, elgondolkodva a bajsza alatt.

– Hmmm…

– Talán, ha nem 1989 nyarán-őszén kerül a kezembe, hanem előbb olvasom Podolszki Józsefnek ezt a Spiró-idézetekből építkező írását, talán akkor nagyobb, érzékelhetőbb hatással lehetett volna rám? Ha előbb szembesülök ezzel a húszéves regényírókról alkotott lesújtó véleménnyel, akkor talán nem állok neki tizenhat évesen regényt írni? – morfondírozok közben. – Vagy talán épp ellenkezőleg, puszta dacból, a csakazértis életérzéséből eredően vágok bele? Majd én megmutatom nekik… Majd én megmutatom ennek a beképzelt, rohadék csürhének…

A nyolcvanas évek végének Zentája.

Az olvasmányaim és a színházi élményeim mellett a televízió volt még rám igazán nagy hatással abban az időszakban. Az esti közös családi tévézések afféle elmaradhatatlan programot jelentettek nagyanyám szobájában, mert ott állt a régi fekete-fehér készülékünk. Az elmaradhatatlan – és olykor talán túlzásba is vitt – tévénézés igazolásához hozzájárult persze a középiskolai történelemtanárom is. Ő ugyanis elvárta, hogy minden este nézzük, kövessük, figyeljük a híreket. A feleltetéseken pedig az előző esti, vagy előző heti híreket ugyanúgy kérdezhette, mint a francia forradalmat vagy az ősközösséget, Nagy Sándor hódításait vagy a nagy októberi szocialista forradalmat. Akkoriban még nem igazán értettem a Julianus- és a Gergely-naptár közötti különbségeket, csak valahogy a hétköznapi élet része volt, hogy az ortodox vallású pravoszláv szerbek nem mindig velük egy időben ünnepelték a karácsonyt vagy a húsvétot. Néha hetek is elteltek a locsolkodás (ami náluk nem szokás…) és a tojástörés (az úgynevezett „tucanje”, ami meg nálunk nem szokás…) között. De ez csak afféle érdekesség volt, mert hát a szocialista államberendezkedésben – akármennyire önigazgatású lett légyen is az – a vallást, s azzal együtt az egyházi ünnepeket is igyekeztek háttérbe szorítani. Az ünnepek megülésének különleges formáját fejlesztették ki azzal, hogy „véletlenül” épp karácsony estére tűzték ki megboldogult apósomék iskolájában, ahol tanított, a tanulmányi gyűlést, vagy épp december 25-ét jelölték ki az évi leltár napjának apáméknál, a lapterjesztő vállalatnál. De szó se róla, középiskolai történelemtanárom nem hitt a történelem végéről szóló elméletekben. Épp ellenkezőleg, nagyon is elvárta tőlünk, hogy kövesük a történelem legfrissebb, napi, épp történő fejleményeit…

Ennek köszönhetően azonban már egészen fiatalon, szinte még gyermekfejjel szereztünk némi geo- és világpolitikai ismereteket (ha jártasságnak ezt nem is mondanám…), naprakészek voltunk a globális eseményekből, politikai vezetők, elnökök, vezérek[6], királyok és más uralkodók, a pápa és a dalai láma, szabadságharcosok és terroristák, forradalmárok és a gyarmati lét ellen fegyveres harcot folytató gerillák… Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–2022) volt akkoriban a szovjet pártelnök (hivatalosan főtitkárnak mondták…), majd államelnök lett belőle, s egy életre megtanultuk tőle a glasznoszty és a peresztrojka szavakat. Ronald Wilson Reagan (1911–2004) volt az amerikai elnök, a perui Javier Pérez de Cuéllar (1920–2020) az ENSZ főtitkára, II. János Pál (1920–2005) pedig a római pápa. Nagy történelmi pillanat, a csillagzatok szerencsés együttállása…

S ebből az időszakból emlékszem a Polisario Front[7] nevére is. Szerencsére nem találkoztam velük és fegyveres egységeikkel, amikor 2024-ben Marokkóban és Nyugat-Szaharában jártam…

Szóval már egészen fiatalon megtanultuk, hogy a történelem az nem egy befejezett, nem egy lezárt tudomány, folyamatosan megy tovább, halad előre, és sorozatban termeli ki magából az újabb és újabb szörnyűségeket, mint a csernobili atomerőműben is 1986. április 26-án hajnali egy óra huszonhárom perckor. Meg aztán a japán Fukusimában 2011. március 11-én tizennégy óra negyvenhat perckor. A brazil Goiâniában persze egészen más történt – az ott nem nukleáris, hanem radiológiai baleset volt[8] –, de az sem volt kellemes 1987. szeptember 13-án…

Történelem ez is, az is.

Velünk élő történelem.

Mert igen, történelem az is, ami tegnap történt…

És a történelem része az is, ami ma – talán épp ebben a pillanatban – történik…

Ezért hát esténként odaültem a tévéhíradó elé, s bár nem jegyzeteltem, mint bármelyik tanítási órán kellett volna, figyelemmel kísértem, hogy mi történik a nagyvilágban, illetve a világpolitikában.

A családban mi főleg a magyar tévét néztük – Zentán kiválóan lehetett fogni –, kivéve hétfőnként, mert aznap Pesten nem volt adás. Nagyon jól tudták ezt az Újvidéki Televíziónál is, ezért következetesen, szándékosan arra a napra időzítették a legfontosabb magyar nyelvű műsorokat (amelyek így a legnézettebbek is lettek egyúttal…), hiszen így megszólíthattak olyan nézőket is, akiket egyébként nem érhettek volna el. Például minket…

Mindebből következett, hogy a szokásos esti krimisorozatok – Derrick, Minden lében két kanál, Tetthely, Az Angyal, Sherlock Holmes[9], Maigret, San Francisco utcáin, Nagyon különleges ügyosztály, A fekete macska bandája[10], Charlie angyalai, Starsky és Hutch, Columbo, Kojak, Petrocelli és társaik – valósággal megfertőzték a gondolkodásomat és az ízlésemet, ezért aztán, amikor gyermekfejjel elkezdtem megírni életem első regényét, alapjáraton olyan történetek tolultak bennem előtérbe, amelyek akármelyik főműsoridőben tévéképernyőre kerülhettek volna, és amelyekben a képernyőről megismert főhősök, a kedvenceim mind megelevenedtek, jelen voltak és találkoztak. Sőt, némely történetekből még a főgonoszok is. Mint például James Moriarty professzor…

Vagy Fantomas.

A cselekmény nagy része azonban ezzel együtt is – céltalanul kallódó spirói énhősként – Zentán játszódott, a saját környezetemből merítettem általam ismert élettereket, szituációkat, iskolai történeteket a középsuliból, és a valós szereplők valódi nevét, többségükben az osztálytársaimét, már akkor is megtartottam (bár a kezemre játszott ebben, hogy akkoriban, felettébb szerencsés módon, még hírből sem hallottunk a GDPR[11]-ról… amennyiben nem késtem volna még el vele, a magam részéről visszaigényelném az ettől mentes korabeli körülményeket…), de nem szpojlerezek itt most tovább, nem árulok el mindenféle kulcsfontosságú részleteket. Részben azért sem, mert most nem erről akarok mesélni. Mindezt csak a már korábban is előrejelzett kerülőnk, kerülőútjaink megvilágítása érdekében mesélem…

Amelyek bejárása után visszaérkezünk majd Pripjatyba.

Mert, mint a krimiszálból már kiderülhetett, a zentai helyszíneken játszódó énhősi fejezetekkel párhuzamosan, felváltva futott egy „amerikás rémtörténet” is abban a regényben… Ez pedig olyan desztinációkra vezette el a főhősöket, a nyomozásokat, mint Las Vegas, Sydney, és hasonló modern világvárosok, amelyeket én elsősorban a filmekből és képeslapokról ismertem, s reálisan tulajdonképpen egyikről sem feltétezhettem, hogy valaha is eljutok majd oda.

Történt pedig, hogy néhány hónappal ezelőtt Zentán pakolászva ismét a kezembe került ez a régi kézirat. Gondoltam, hát, ha mást nem is, de legalább digitalizálom végre. Ennyi év után ez a minimum, amit megérdemel, amit megtehetek érte. Meg aztán néhány felhőbe elmentve sokkal kisebb az esélye annak, hogy végképp elvesszen, elenyésszen, megsemmisüljön, egérrágta martalékká silányuljon, mintha csak kallódik polcról polcra, kupacról kupacra vándoroltatva. Szökőévenként leporolva… Magammal hoztam hát Budapestre a paksamétát, és a céges „ipari”, nagyméretű irodai szkenneren a Nádor utcában pillantok alatt fájlokká változtattam az egészet. Itthon azért ez jóval nagyobb kínlódással járt volna, mert a saját A4-es szkenneremen – azt hiszem, szakszerűen lapszkennernek nevezik az ilyesmit egészen pontosan –, minden oldalt egyenként kellett volna külön-külön beolvasni (az pedig sok idő…), az ipari herkentyűn meg tizessével-huszassával adagolhattam az oldalakat… Így hát néhány perc múlva máris ott volt minden a számítógépemen, illetve a hordozható külső meghajtómon, amire elmentettem a regény digitalizált fájljait. A céges komputeremen, amelyiken dolgozom, nincs ehhez megfelelő szoftverem, ezért aztán csak itthon tudtam összefűzni az így megkapott PDF-eket – a szkenner automatikusan küldi ezeket e-mailben a postafiókomba –, és a szövegfelismerést is itthon futtattam végig rajta. Mégiscsak négyszázkilencvennyolc írógépen teleírt kéziratoldalról beszélünk. J Még ha ritkán gépelt, a legnagyobb sortávolsággal létrehozott lapokról van is szó. Elindítottam a szövegfelismerést, és bizony kellett vagy egy félóra szegény laptopomnak, hogy életre keltse a kopott írógépbetűkben megbúvó 1988-as Las Vegas-i fojtogató történetet…

(Folytatjuk)

FOTÓMELLÉKLETEK

Havas drónfelvétel Pripjatyból 2012-ból

A regény kéziratának időközben enyhén meggyűrődött címlapja egy kósza dedikációval

Az elhagyatott pripjatyi dodzsempálya az enyészetre hagyott ütközős autókkal a város egykori vidámparkjában

Pripjatyi életkép a tragédia előtti időszakból

Ljubov Makarivna Szirota költőnő egy 2004-ben, az akkori otthonában készült felvételen

A Híd folyóirat 1980-s márciusi számának címoldala

Jegyzetek

[1] A mintegy harminc kilométeres lezárt zóna területét 1991 óta az ukrán hadsereg őrizte. A turisták, érdeklődők – de valljuk be: elsősorban a kalandorok – előtt 2011-ben nyitották meg az addig lezárt területet, s a szakemberek úgy ítélték meg, hogy akkor már a huzamosabb idejű ott-tartózkodás is biztonságos lehetett. Annak minősítették… De azért mindenkinek csak a „saját felelősségére”. J Az úgynevezett külső, húsz kilométeres sáv egyes területein olyan alacsony volt akkor már a háttérsugárzás, hogy azt mondták, akár életvitelszerűen is lehetne ott lakni, visszaköltözni. A belső, legszennyezettebb tíz kilométeres lezárt zóna fenntartása azonban még akkor is hosszú távon indokoltnak tűnt. Azóta viszont eltelt időközben újabb tizenöt esztendő…

[2] Ma, 2026. március 28-án…

[3] A Pripjatyban mérhető sugárzás legnagyobb részét okozó cézium-137 izotóp felezési ideje harminc év. Az idén pedig – már csak alig több, mint két hét választ el bennünket tőle (tizenhat nap…) – április 26-án lesz negyven éve, hogy megtörtént a katasztrófa. Így bár az izotóp atommagjainak száma megfeleződött ugyan időközben, de vannak dolgok, amelyekről méltán mondhatjuk el, hogy a fele is sok…

[4] Illetve még mai szemmel nézve is az…

[5] Lásd még a falurombolások nem hivatalos krónikáját…

[6]„én lenni
én nem tudni magyar
élni külföld élet
pénz nyelv zászló
himnusz bélyeg
elnökök vezérek
előkotorni megfelelő
ott ahova érek
mi meghalni mindnyájan
úgyis téves csatatéren”

Domonkos István (1940–2024) Kormányeltörésben című korszakos jelentőségű versét ma már talán nem kell bemutatni senkinek…

[7] Itt van például az EuroNews 2021-es októberi jelentése:

A Polisario Front tovább harcol Marokkó ellen

A szaharai függetlenségi mozgalom vezetője sürgette az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjait, hogy október 28-ára tervezett ülésükön adjanak egyértelmű felhatalmazást az önrendelkezésről szóló népszavazás megszervezésére.

Továbbra is támadni fogja a marokkói állásokat a függetlenségre törekvő szaharai Polisario Front hadserege, kivéve, ha az ENSZ által kinevezett követ egyértelmű felhatalmazást kap az önrendelkezési szavazás végrehajtására – mondta a nyugat-szaharai függetlenségpárti mozgalom vezetője algériai sajtótájékoztatón.

A Polisario Front vezetője, Brahim Ghali úgy fogalmazott, hogy a Marokkói Királyság tagadja, illetve nem ismeri el a háborút, de ez a marokkóiak dolga. Szerinte viszont a szaharai hadsereg háborút folytat a marokkói bázisok ellen.

„Minden nap háború van. Minden nap!” – mondta Ghali.

Az újra fellángoló konfliktus előzménye, hogy nyugat-szaharai gyarmatát Spanyolország 1975-ben Marokkónak és Mauritániának adta, a legnagyobb helyi nemzetiségi mozgalom, a Polisario Front viszont egy évvel később kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot és gerilla háborút kezdett.

A felek aztán 1991-ben, ENSZ-közvetítéssel tűzszüneti megállapodást kötöttek azzal a kikötéssel, hogy Marokkó függetlenségi referendumot ír ki a vitatott területre. Erre azonban a mai napig nem került sor, a Polisario Front pedig tavaly novemberben kihirdette a tűzszünet végét.

Marokkó jelenleg a terület mintegy kétharmadát tartja ellenőrzése alatt, Brahim Ghali ebben a helyzetben sürgette az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjait, hogy október 28-ára tervezett ülésükön adjanak egyértelmű felhatalmazást az önrendelkezésről szóló népszavazás megszervezésére.

Peter Kristóf (EuroNews, 2021. október 17.)

https://hu.euronews.com/2021/10/17/a-polisario-front-tovabb-harcol-marokko-ellen

[8] Hulladékgyűjtésből élő suhancok ellopták egy elhagyott kórházából egy orvosi berendezés radioaktív forrását. A szajrét szétszedték és alkatrészenként eladogatták. Csakhogy azzal nem számoltak, hogy az eredetileg sugárkezelésre használt szerkezet sugárforrása, ami egy biliárdgolyó méretű gömb volt, sugárzó anyagként cézium-137-es izotópot tartalmazott. A gömb sötétkék fényt és igen veszélyes gammasugárzást bocsátott ki. A látványos jelenség persze sokakat vonzott, a csodájára jártak, és voltak olyanok is, akik a radioaktív porból a testükre is kentek, hogy ugyanolyan szépen világítsanak. A hulladékot felvásárló fémkereskedő – orgazda – például karikagyűrűt akart csináltatni feleségének a szépen ragyogó fémből. Végül négyen belehaltak az elszenvedett sugárterhelésbe, és további kétszáznegyvenkilenc személy súlyos egészségkárosodásokat szenvedett.

[9] A Herlock Sholmes történetek képregényben jelentek meg, bár szerbül egyszerűbb szemléltetni a hangzócseréket: Šerlok Holms → Herlok Šolms.

[10] Csak jóval később, amikor már elkezdtem hallgatni a dalait, akkor derült ki számomra, hogy ebben a sorozatban még Vlagyimir Szemjonovics Viszockij (1938–1980) is játszott J

[11] General Data Protection Regulation (GDPR) – az Európai Unió 2018. május 25-től bevezetett általános adatvédelmi rendelete.