Jankai Norbert: Ünnep

Már messziről látja a tornyot a kereszttel. Megszaporázza lépteit. Amint beér a faluba, siet tovább a főutcán. Arca feszült, suta keze a zsebében.

Magdi néni észreveszi az ablakból. Elmosolyodik. Szereti a fiút, pedig tudja, hogy börtönviselt. De még annak a gyereknek látja, aki húsz éve megállt a kertkapuban rongyosan, éhesen és csak bámult befelé, szótlanul. Hát, persze, hogy a konyhába ültette, s Julival a térdén gyönyörködve nézte, ahogy mindent fölfal, amit eléje tesznek. Tudta, aznap mást nem enne. Hjaj, azok a régi idők! De most nincs ideje ezzel foglalkozni. Fordul vissza, teszi fel a sonkát főni, majd a kalácshoz valókat készíti elő. Közben Julira gondol, aki délután érkezik a városból.

A fiú nem néz oda, pedig sejti, hogy figyelik. Ha hívnák, bemenne, mint régen, de nem szól ki senki, így megy tovább a kocsmába. Vesz két üveg bort, cigit, majd indul a kiserdő felé, hogy berúgjon. Mire Juli itt lesz, kijózanodik. De addig is innia kell.

Reggel a szomszéd faluban dolgozott, mikor megérkezett az üzenet. Ahogy olvasta, keskenyedett a szája. Mikor a végére ért, fogta a holmiját és szó nélkül otthagyta a jól fizető szombati melót. Főnöke mérgesen utána kiabált és börtöntölteléknek nevezte.

Még hogy ő börtöntöltelék! Idegesen rándul. Na jó, volt pár ügye, de mégis. Megtorpan, rágyújt, leszívja az első slukkot, a legjobbat, majd a markába rejti a cigit, ahogy apjától tanulta.

Körülnéz. Szokatlan a csend. Hát, persze, az ünnep. Hirtelen feltűnik János bácsi, a hitoktató. Nagy, korhadt keresztet cipel. Megáll, liheg, homlokát törli. Észreveszi a fiút, integet neki, hogy segítsen, de ő félrenéz és befordul egy mellékutcába. Újabb rándulás, de már nem bánja. A reggeli gondolat megszáradt benne.

Két haverja kiabál utána. Gyorsan beérik. Rájuk mordul, nem tágítanak. Győzködik, hogy menjen velük a helyi fürdőbe. Ellenáll, végül vállat von. Miért is ne? A vonat még messze jár.

Fél óra múlva a fehér-kékre mázolt medencében ülnek. Rajtuk kívül nincsen vendég. A bort háromfelé osztják, hamar elfogy. A fiú cigire gyújt, hátradől. Haverjai ugrálnak, fröcskölnek mellette, mint a gyerekek. Nézi őket. A monoton zaj és a meleg víz elbágyasztja. Szeme lassan lecsukódik. Elalszik.

Abban a pillanatban megragadják és a víz alá nyomják. Felriad, küzd, kapar, menekülne, de erősebbek. Pánikroham. Vizet nyel, köhög, még több vizet nyel. Halálfélelem. Egy percen belül feladja. Teste elernyed. Odafönt észreveszik és elengedik.

Lebeg a vízben.

Nem hal meg, hanem két világ közt rekedve álmodik. A kiserdőben van Julival. A lány mosolyog, kezében virágcsokor. Nevetnek, beszélgetnek, játékosan érintik egymást. Aztán a fiú kérdez valamit. A lány lehajtja a fejét. Majd nagy sokára felnéz és válaszol. A fiú arca elborul, már csak hallgat. A lány sápadtan áll.

Fekszik a csend köztük, mint a gyermek.

A kép hirtelen hullámozni kezd, minden zavarossá válik. Megszédül. Kirántják a vízből. Levegőért kapkod, öklendezik, köhög. Majd kiszakad a tüdeje.

Haverjai röhögnek a durva poénon. Feléjük rúg a vízben. Majdnem megfullasztották azok a rohadékok. Legyintenek, ott hagyják. Mikor eltűnnek, kimászik a medencéből és elterül a fűben.

Így marad sokáig.

Estefelé ér a templomhoz, ahonnan éppen indul a körmenet. Oldalra húzódva megáll. Érzi a parázs illatát, hallgatja a csengőket, a hívek bizonytalan énekét és elmerengve nézi a szentségtartón a fények játékát. Eszébe jut a földről felszedett csokispapírok ezüstje. Azokon csillant így a fény.

A templomban már csak néhány öregasszony ül.

A kápolnában elrendezi Juli virágját, majd a helyére ballag. A pad alá nyúl, ösztönösen keresi a kiszáradt eresztékbe rejtett érmét, melyet még gyermekkorában talált a falu szélén, a romoknál. Sokszor álmodik az aranyfényű pénzdarab szakállas férfiarcáról, de még többet nőalakjáról, melynek kezében sapka- és botféle van, két oldalán felirat: LIBERTAS PUBLICA. Vágyik megérteni a szavak jelentését, de fél is tőle, mert hallotta, hogy a régi pénzeknek varázsereje van. Hagyja hát. Úgy van vele, mint a szerelemmel: csak a vonzás öröme élteti. Hol az érme? Feleszmél. Hát, persze, Juli kezébe tette. Még egy rándulás, egészen mélyről. De már nem törődik vele. Behunyja a szemét, hagyja lassulni az időt. Megrohanják az emlékek. Ahogy először lép a templomba, ahogy magába szívja az örökkévalóság fűszeres illatát, ahogy követi szemével a leégett gyertyák gombafonal-füstjét és keresi a szentek fölfelé bandzsuló, őt soha meg nem látó tekintetét. S a visszatérő kép, amikor magához tér és a lány aggódva hajol föléje, mert nagyfiú koráig mindig elájult a szentmisék alatt.

Milyen furcsa, gondolja magában, hogy Isten tűri a hívek nevetséges, elpletykált bűneit, pedig úgysem foglalkozik velük. Miért is tenné, hiszen az sem érdekelte, hogy a részeges apja naponta verte őt, s hiába imádkozott, nem kapott segítséget. Mégsem tört meg. Fellázadt és válaszokat keresett. Nyiladozó értelmével figyelni kezdte a világot, s mindig ugyanarra jutott: a gyengék elbuknak, az erősek győznek. És Isten az erőseket kedveli. Amikor ezt felismerte, többé nem imádkozott. Lopni kezdett. Egyre többet és vakmerőbben, fényes nappal, utána pedig a templomba menekült. Persze, nem volt elég ügyes, a rendőrök legtöbbször elkapták, és egy idő után, kiismerve a szokását, már egyenesen érte mentek a templomba.

Az évek alatt megszokta a bilincs szorítását, egyedül az fájt neki, hogy Isten nem szól hozzá. Gyötörte ez a némaság, büntetésnek érezte. Válaszul egyre súlyosabb bűnöket követett el. Így élt sokáig, s mikor már úgy érezte, nem találja meg Istent, Juli ma reggeli üzenete fölfedte előtte a titkot. Áldozat kell, a legszentebb, s akkor átkelhet a túlsó partra.

Felnézett a keresztre.

Látta a megkínzott testet, de nem érzett szánalmat iránta. Csak arra tudott gondolni, hogy annak a tenyérnek görbülnie kellene, hiszen az övé is görbült, mikor a kiserdőben beleverte a patkószöget, hogy Isten végre észrevegye őt és szenvedéseit. S miközben üvöltött a fájdalomtól, hálás lett volna egy jó szóért, ugyanúgy, mint ma délután egy közbeavatkozásért, hogy valaki fogja le a kezét és ne hagyja megtörténni. S mikor már Juli mozdulatlan teste mellett térdelt, akkor suhant át rajta, hogy talán valamit elhibázott, mindvégig vak volt és a Sátán vezette a kezét, miközben ő azt hitte, a saját útját járja. Ez a kétség nem hagyta nyugodni, lelkiismeretére tekeredett és egyre szorosabban fojtogatta. Ezzel a gyötrelemmel kóborolt egész délután, s mikor már úgy érezte, nem bírja tovább és másodszor is feladja, megszólalt benne egy hang.

A lelke mélyéről bújt elő bátortalanul, elfeledve. Juli elmosódó hangja volt, ahogy a házuk előtt először meghallotta, majd egyre tisztábbá vált, ahogy a lány kijött a házból. Erősödött, sokszínű lett, s mikor Juli hangos csilingeléssel felkacagott, a szörnyű zaj a fejében hirtelen megszűnt. Elméje csodálatosan kitisztult. Már csak egy gyermek édes kacagását hallotta, aztán egy első csók utáni könnyelmű ígéretet, majd egy nehéz búcsúszót. Végül minden hosszú, várakozó, fájdalmas csendbe süppedt, egészen addig, amíg a lány vissza nem tért és megvádolt ártatlanságával fel nem oldozta őt bűnei alól.

A fiú sírva fakadt. Bűnöket feltépő, lelket megtisztító módon zokogott, öklét véresre harapdálva, hogy az öregasszonyok meg ne hallják, s közben arra vágyott, hogy az egész világ tanúja legyen vezeklésének. Mikor már nem tudott sírni, úgy maradt, ahogy lelke igazította, padjába görbülve, és homlokán Isten kezével várta, hogy még egyszer, utoljára érte jöjjenek.