Próza

október 12th, 2025 |

Rácz Mihály: Napi főnix (II.)*

Karcolatok, humoreszkek, novellák és zsánerkerülő fikciók gyűjteménye a végső összefüggés ölelésében

Jövök át

********a vásárcsarnokon, a zöldségesek jó része még csak most pakol ki, de ahhoz képest, hogy holnap minden zárva lesz, bóklászó nyugdíjast is alig látni, és egyáltalán, mintha sima szerda reggel lenne. Én viszont már a kávéfőzést tervezgetem, jó zaccosan-törökösen szeretem újabban, sőt mézzel, és a hozzávaló rizstej is már a hátizsákban jön velem, így felettébb elégedetten vágok át a piac mögötti téren. Ráadásul holnap munkaszünet, tegnap a bevásárlás nagyja megvolt, és a lumbágó is máshová pártolt.

A téren elhaladok egy megbeszélést tartó melós csoport mellett, három fickó és egy nő van színen, kettejüknek épp nincs szöveges részük, a nő az aktív és a hallhatóan a csapat közös eszét képviselő sapkás fickó, aki a nővel közösen próbálja orvosolni a felmerült problémákat. A fickó arcán a ráncok és a szeme állása a pia és a cigi mellett az állandó humorizálás kényszerét is magukon hordják, a nő viszont cseppet sem tűnik fogékonynak semmiféle viccelődésre. Valószínűleg a napindító tüskéken már jócskán túl vannak, sőt a kísérő is legurult, a fickó kezében még ott egy sörös doboz és az elmaradhatatlan, csikké fogyott cigi, a nő hónalja alatt pedig három műanyag rudakra erősített nemzeti zászló csüng szomorkásan. A testhelyzetekből nem lenne egyértelmű, hogy le vagy felszerelni szándékozzák-e a zászlókat, ebben legfeljebb a holnapra esedékes ünnep nyújthat támpontot. Körülpillantok, nem is egyértelmű, hová lehet kirakni, facsemeték, padok, egy-két villanyoszlop, egy száraz szökőkutas medence, és egy pici körülkerített játszótér a környezet, ám lehet, hogy a teret övező házak valamelyikére szánják, de ugye a téren kényelmesebb a diskurzus és a megterhelő melóra való rákészülés.
– Csak földobjuk és kész – akarná már lezárni a nő.
– Azt is lehet – vágja rá a fazon vigyorogva –, csak egy baj van vele.
– Micsoda? – kérdi a nő gyanakodva.
– Hogy visszaesik! – hahotázik a fickó, még a csikk is kiesik a kezéből.

Feri bácsi

*********ifjúkorában a Móra kiadónál melózott műszaki tördelőként, ismerte Kuczkáékat és az egész Galaktika körüli társaságot. Olvasta az akkori sci-fik javát, akárcsak én magam. Ezen felül kulturális érdeklődésünk színe-java is kapcsolódási pont volt, beleértve az underground is. Igazából nálam naprakészebb nyolcvanvalahány évesen a színtér napi dolgait illetően.

Bevásárlásból hazafelé gyakran betért a körúti moziba, lecuccolt az előtér egyik foteljába, komótosan odasétált a könyvekkel és lemezekkel megrakott pulthoz, első körben megbeszéltük az aktuális híreket, megmutogattam neki a friss könyveket és magazinokat, ő pedig leült átnézni őket. Vagy csak megállt előttem valamit lapozgatva, ha az aktualitásokról akart trécselni, esetleg valamelyik alterock bandáról, vagy egy kortársregényről néhány bekezdés alapján. Néha egy-két órányit is maradt.

Később kiújult a heresérve, akkora kitüremkedést cipelt elől a nadrágjában, mint egy kilós vekni. Szégyellte, ezért a kora nyári melegben is nyakig gombolta a ballonkabátját. Egyszer vettem a bátorságot, és rákérdeztem, mire beismerte az elhanyagolást. Reménykedett persze, hogy nincs még nagy baj, a jövő havi műtétig kell kibírni valahogy. Aztán megromlott a hangulata, ritkán jött. Ha megláttuk egymást, még odaintett, de battyogott tovább.

Valamivel később épp a mozi előtt álldogálva szemléltem a körúti nyüzsgést, amikor feltűnt Feri bácsi, nem elégedtem meg az integetéssel, ám a kérdőre vonást a beteg feleségéhez igyekvéssel hárította. Sietni persze már nem bírt, fájt látni meglassult poroszkálását. Szégyellem, de elfeledkeztem Feri bácsiról egy időre, majd egy napon a mozigépész színes szórólapot nyomott a kezembe, amire néhány kép volt rászerkesztve öreg barátomról, valamint a gyászjelentése. Nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és pár nappal korábban kiugrott harmadikon lévő lakása ablakából. Már nem tudom, hová raktam, de sose dobtam ki azt a szórólapot.

A Tegyós melót

**************rendre bevállalom, küszöbön a karácsony, következő szombaton ráadásul Hungarocomix, a várható újdonságokból ijesztően hosszú a lista, össze se merem számolni.

Szóval gubbasztok jó szélre várva a pult mögött, teljes az arzenál: családi-, spirituális- és művészfilmek. Mellettem a gyógyító festményeivel próbálkozó hölgy unatkozik csendben, baloldalamon a mindennemű bajokra átprogramozott ásványokban bíznak, de még a belga pralinékra lapot húzó főzött-csokis cukrásznál is csak döcög a biznisz. Erre a csendéletre fut be a lépcsőn felfelé battyogó rocksztár, kezdésnek haverozik a szervezőkkel, aztán ifjú párját oktatva rámeditál a gyógyító festményekre, majd rajongói ölelések és szelfik jönnek.

Ettől fogva összemosódik minden, később már szégyentelenül bevetem manipulációs készségem leghatásosabb elemeit némi bevétel reményében.

Például: nézegeti a kínálatot egy csendes középkorú pár, vesztükre leemelik megszemlélni az akciósan is tízrugós Tarkovszkij bokszot, mire hozzájuk lépve úgy érzem, a madáchi kígyót is kenterbe verném. Pár percen belül megtelik a legnagyobb méretű szatyor, és láthatóan boldogan távoznak a gyűjtői kincsekkel, én viszont krémesbe fojtom a feltoluló lelkifurdalást a felettes én megkerülése miatt. Persze szó sincs ilyesmiről, egyből jobb kedvre derülök a kezdőtőkétől.

Később megtalálom a zsebemben az előző napi meló önjutalmazásaként pár százért beemelt ásványt, egy varázsgomba formájú achátot, és azt markolászva rám ront egy kisebb megvilágosodás: mi végre gúnyolódok én bárkin, a rocksztár például hatvan-sok évesen látványosan jobb formában van, mint én kezdő ötvenesként, és még a sztárkarmás előadásáról is csak jókat hallani. Be kell lássam, már sztáríró se leszek.

Mert mi a kultúra

*****************– kérdezi az idegen. A kultúra kétfedelű szerkezet a társadalom testébe ágyazva, akár a gomba. Az egyszeri polgár az előadások végén tapsol, ha az élménytől még meg is ittasodik, a mennyekben érzi magát, énjét bársonnyal simogatva vonul a ruhatárba. És nem kell azt se külön tudatosítania, hogy egész éves lemondásokkal előkészített nyaralását darálja, amikor fejest ugrik a medencébe, meg homokvárat épít a parton a kölykével, mert ezt, ha szerencséje van, már előre megtette. Aztán még: kirándulgat, a parton krimit olvas, várost néz, este együtt vacsoráznak egy teraszon, mert ez mind a nyaralás kultúrkészlete. Meg hát felnőtt fejjel is képregényeket gyűjt meg sci-fi regényeket, mert ezek ékelődtek be a tudatába a legmélyebben. A kultúrába ágyazódástól veszi rá magát, hogy vérmérséklettől függően elfogadjon valamennyi normát az egészből. De ettől dönti el azt is, hogy közönye és lustasága ellenére mégis tovább tanuljon, vagy meglátogassa anyósát karácsonykor és végigcsinálja az összes tortúrát, miközben utálja, hogy a négy napból kettőt erre kell áldoznia.

Aztán ott a kultúra másik szerkezete, ami az alapkészletnél önzőbb valami, és amit óriási erőfeszítéssel, vérrel-könnyel ápol és olajoz a már jóval szűkebb társadalmi keresztmetszet, amit jobb híján közép-rétegnek nevezünk, mert ők hivatott működtetni ennek a kasztnak a felsőbb törekvéseit, amiről azt vallja, hogy ez nem csak számára létszükséglet, hanem az egész emberiségnek, még úgy is, hogy mindennek nincs tudatában. Ezt hívja magas-kultúrának, aminek összes megjelenési formája szerinte a lét értelmét és célját kutatja. És aminek kivonatát, párlatát, esszenciáját aztán kőbe vési. Ebből persze néha különböző társadalmi csoportok lesatíroznak épp valamit, amit az előbbiek, vagy szellemi örököseik igyekeznek persze megtartani, vagy ha már aláhullott, akkor visszatenni. Változó időciklusokban aztán a kőtábla menthetetlenül átvésődik. A mindenkori kultúrkészlet bizonyos részleteit a sznobság denaturálja, és az öröklétig változatlanul szándékozik megőrizni és megőriztetni az utána jövőkkel. Mások, például a megkülönböztetésből ébredők, vagy a mindent tagadók, aztán az egyneműség fundamentalistái, és az ilyen-olyan alternatívok pedig állandóan meg akarják ezt bontani, és saját képükre formálni. Jobb esetben a szétrobbantott elemekből azért valami tényleg újat építeni. De haldoklik ez is, az is. Már nem csak ez utóbbiak, de a teljes kultúra. Mindkét szerkezet berozsdált, a fogaskerekek akadoznak, van, ami már le is állt és elenyészett.

– Egy kultúra van csak – mondom erre én –, a másik a nagy halmazon belül igyekszik önállóságot kialakítani, vagy legalábbis ezt elgondolni.

– Változtat ez valamit a lényegen? – kérdi az idegen vigyorogva. – Elhalóban van, gondoskodnak erről azok az erők, akik a szerkezetét ismerik és működtetik.

Ekkor végre ráébredek, hogy a kérdéskör ebben a formában a halálerőket mozgósítja. Talán a tény maga fáj, hogy én is a folyamat része vagyok.

Aztán az idegen folytatja:

– Persze ez az egész már rég puszta formalitássá merevült társadalmi-, sőt, emberiségszinten. A berögzülések és megszokások valódi élő tartalmat nélkülöző rendszerévé. Ez a megcsontosodott struktúra önmagát tartó építmény, mivel azonban holt anyaggá vált, nincs már ami élő szövettel és lüktető vérrel táplálja, ezért porlad, széthullik, egyre nagyobb darabok szakadnak le róla és tűnnek a semmibe. Persze valójában tényleg nincs két szerkezet, ez is csak látszólagos. Mindkettőnek ugyanaz a célja, az emberi lét és együttélés szövedékének fenntartása. De nem csak a lényegét vesztett és halódó alapszerkezet foszlik semmivé, hanem a sznob is. A kettő célja, lényege, alapértelme ugyanaz, legfeljebb kimúlásának tempója, érzelmi vibrációjának színe és a benne zsibongó emberek visszhangja más, ezért tűnnek különbözőnek, ezért merülhet fel egyáltalán, hogy két különbözőről beszélünk.

Bár tisztában vagyok vele, hogy logikailag kikezdhetetlen ez a rendszer, sőt, egy szinten még igaz is, mégis gonosz beszéd. Nem kéne, hogy dolgom legyen vele többé. Persze tovább szőhetők a teóriák, írhatók belőlük doktori disszertációk, amik aztán vitathatók és megvédhetők, de egyszerűbb lenne rögtön a nagyvadra menni: megkeresni az ember mozdíthatatlan lényegét. Nota bene: az Örökkévalót. De ha csak úgy úton-útfélen kimondjuk, hogy az isteni részt keressük-kutatjuk, csak annak áldozzuk magunkat, és semmi másnak, már azzal is koptatjuk, profanizáljuk, távolra szaladunk tőle, és ott találjuk magunkat aztán némi józanodást követően a tarvágás kiszikkadt mezején, miközben látszólag magát a mézédes esszenciát fürkésztük. Az maga semmi más, csak a puritán megtapasztalás.

Nyilvánvalóan hülye vagyok

**************************a politikához. Korábban még loholtam a történések és a többiek után, valamiért úgy tűnt, hogy az ilyesmi elengedhetetlen a boldog élethez. Irigyeltem a határozott naprakészeket, aki sosem rendülnek meg ebben vagy abban az ideológiában, mellettük mindig bumfordinak és elmaradottnak éreztem magam. A szocmunkás évek gyógyítottak ezen valamicskét.

Egyik délután éppen politikáról diskurálunk az egyik ilyesmire hajlamos ügyféllel a nappali melegedőben. Tímár Bélára emlékeztet szakállas kiadásban, dumás fickó, nagy utcai tapasztalattal. Mondom neki:

– Nem vagy te hülye gyerek, miért nem telefonálsz pár álláshirdetésre, a mai lista elég ígéretesnek néz ki.

Rögtön elröhögi magát:

– De hát főnök, sose engem vesznek fel. Ott virít a C a homlokomon, hajléktalan vagyok, meg buzi és drogos.

– Oké – mondom erre –, legalább menj egyet csocsózni a többiekkel.

Az egy dolog,

************hogy már kölyökként zajongtam szinte bármivel, ami a kezem ügyébe került, de úgy is maradtam. A fémek ritmikus kalapálása különösképp vonzott. Nagypapám otthoni kovácsműhelyében gyakran kísérletezgettem és felvételeket is készítettem ezekről a szeánszokról monó kazettás magnómmal: én vertem a vasakat fémpálcákkal, apámat pedig rávettem, hogy basszusalapnak hajtsa a kukoricamorzsolót. Egyértelműen ebből nőtt ki a nyolcvanhat táján Hideg Roncs néven alapított zajzenekaromhoz is.

Ezerkilencszáznyolcvanötben jutottam ki először nyugatra, ahogy akkoriban legtöbben, én is Bécsbe. Egy csupa jogászból álló társasággal mentünk turistabusszal, csupa felnőtt és mi ketten suhancok egy másik sráccal. Őt a határ innenső oldalán lekapcsolták a rejtegetett csempészáru, azaz pár száz schilling és két kartonnyi cigi miatt. Én jól bírtam a kiképzést, a vámtiszt ugyan nálam is bevetette megfélemlítő technikáit, de valamiért álltam a sarat, egyrészt anyuka remekül értett a valutaelrejtéshez zsömlés szendvicsekbe, az eladásra szánt pár karton cigit pedig simán vállaltam, ezért elkobozni is elfelejtették. A jogászokhoz egyébként nem is nyúltak.

Emlékszem az első rácsodálkozásra a Mariahilfer színes kavalkádjában, a tömött boltokra, a pornómozis döbbenetre, és természetesen az igazi kultúrsokkra, a minden képzeletet felülmúló kincsekkel megrakott lemezboltra. Miután a magnódecket sikerült megvennem, egyetlen lemezre maradt csak pénzem. Ott feszengtem a bolt közepén, azt se tudtam hová nyúljak, de megvolt a prekoncepció: miután már a punk/HC vonalból el voltam látva némileg, úgynevezett ipari zenére, nyugati nevén industrialra vágytam. Volt ott Psychic TV, Berlin Atonal válogatás, Test Dept, Zoviet France, és akkor jött ki az Einstürzende Neubautentől a Halber Mensch, (vagy ½ Mensch) LP, ráadásul hozzácsomagolva az első néhány ezer példányhoz egy limitált 7” kislemez is. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy az atonálos lemezt vegyem-e meg, aminek a borítójáról a kopasz és meztelen Genesis P’Orridge bámult a kamerába kezében a farkával, vagy a Neubautent, végül utóbbi mellett döntöttem, majd otthon egy hétig ki se bontottam a nejlonból. Akkoriban még a teljes élményhez hozzátartozott a fogdosás, mint tulajdonjog, és az alapos borítókiolvasás késleltetett orgazmusa a tényleges meghallgatás előtt. Amikor aztán mégis beléptem ebbe az új és valóban meglehetősen zajos multiverzumba, még nem sejtettem, hogy mennyi felé ágazik majd tovább, én pedig önfeledtem szaladgálok egyiktől a másikig.

Talán meg is törte volna ezt a természetes ízlésfejlődési ívet, ha engedek egy váratlan erőszaknak, amikor ugyanis hazaértem a kincsekkel, apám egyik haverja jött át a fiával beüzemelni a hifit, és persze bele akartak hallgatni az új lemezbe. Lett is sértődés, mert nem voltam hajlandó kicsomagolni, de hát az első koitusz csakis duális intimitásban képzelhető el.

Hazai terep, természetesen

*************************nyolcvanas évek. Az A.E. Bizottság a Kalandra fel! című első lemezével végképp meggyőzött gyerekkori igazamról: jó zenéknek létezniük kell, ám azokat odaadó elszánással, minden akadályt legyőzve fel kell kutatni, mert a ritka kivételtől eltekintve nem olyasmik, amiket a média támogat. A Bizottság hagyományos rockattitűdöket és formákat kiforgató zenéje és dadaista szövegei elrendezték bennem a terepet, és ajtót nyitottak olyan trükkös és öntörvényű bandák irányába is, mint a Sonic Youth, a Swans, Captain Beefheart, Lydia Lunch, Zappa, a VHK, a Neubauten, Fred Frith, Meredit Monk, Iva Bittová, Tackhead, nagyjából az egész noise-rock, industrial és no-wave vonal, vagyis minden gyönyörűség, amiket az idő tájt fellelni lehetett. Persze mindez lépésenként történt, nem volt akkor még egyszerű lemezekhez jutni, de engem az utánajárás és egyéb fáradalmak cseppet sem hátráltattak.

1985-ben a Bizottság adott egy dupla koncertet a debreceni IPK-ban, én az elsőt láttam, ez lett egyébként feloszlásuk éve is. A nyolcvannégyes Jégkrémbalettet kevesebbszer hallgattam, ám piszkosul jól szól, és pár dal azért erről is fennakadt a szűrőmön. Kazettán megszereztem aztán a teljes gödöllői koncertet, amiből a Kalandra fel! anyaga lett válogatva (igazából két koncertből, de az most mindegy), ám érdekes módon mégis a lemezverzió íródott be igazán. Később jelentek meg szóló (Wahorn) és különböző utódprojekt (ef Zámbó Happy Dead Band, Batu Kármen, Laca-Jony-Koko-Wahorn, Laca és a PosztHús) lemezek, némelyik egész jó, az Edd meg a fényt (Laca-Jony-Koko-Wahorn) pedig még manapság is előkerül időnként.

A tízes évek elején a Művész mozi lemezes-könyves standján melóztam, az egyik átlagosnak tűnő délutáni nyitást követően épp a hazai lemezújdonságokat rendezgetem, amikor látom, hogy öreg tölgyek jönnek befelé a mozi előterébe. Tanácstalanul megállnak, néznek erre-arra, én meg rájövök, hogy Laca és baráti köre az. Testes, ősz fickók, semmi kapkodás, első blikkre a büfét szemelik ki, de azért kicsit a pult felé is araszolnak. Egyikük kiszúrja az előbb kirakott friss Laca és a PosztHús CD-t, jelzi a többieknek, de már van annyi önuralmuk, hogy szemük se rebben. Aztán leülnek, megkávéznak, én pedig boldog vagyok, mintha történt volna valami.

Pasztellbe szelídül a környék

***************************és az oldalról beszűrődő élesebb fények is belesimulnak. Először feszengve keresik helyüket, de aztán szépen elnyugszanak.

Rám ez se hat igazán, hetek óta nem stimmel valami. Most is ideges vagyok, nem merek elmozdulni, feszülten figyelek mindenre magam körül. Talán csak a rémületem ölt alakot ezen a kedd délutánon, mindenesetre valami ijesztő kezd alakot ölteni előttem. A lényszerű kitüremkedés mintha köpenyt viselne, vagy inkább lebernyegszerű sallangok csüngenek róla, és bár valóban észlelhető, nem igazán szilárdul testté. Viszont mellette nyáladzó kutyája tempósan realizálódik. Rettegve figyelem a jelenéspárost, elural a gondolat, hogy esélyem sincs a rám váró kínok elkerülésére.

A köpenyes végül többé-kevésbé mégis kiformálódik, bőre ugyan nem feszül rá idomtalan csontozatára és a hosszúkás izomzatra, inkább impresszionista festmény benyomását kelti, ami azért térbeli kiterjedést is kapott. Tele a teste dudorokkal, de igyekszem nem arra gondolni, mik is csomósodhattak ezekbe a rút halmokba. Mintha már a rágondolásoktól külön életre kelhetnének, nem tudom elhessenteni, hogy kifakadva megsokszorozzák majd a már így is ájulás közeli pánikot.

Az inas lény arcába nézek, vagyis ahol annak kéne lennie, de nem lehet kerekre tágult hatalmas szemein kívül mást látni belőle. Fényes-fekete pupillái mintha közölnének valamit, de mielőtt felfoghatnám, nyomtalanul elillannak. Viszont belőlem visszatükröződik valami, amibe beleszövődnek a félelmeim. Életemben először nem tudom a gondolatokat az érzésektől megkülönböztetni. Ez a nyers, kiszolgáltatott meztelenségérzet háborgó szégyent szül, egyre rosszabbul érzem magam.

Az alvilági tükrözöttség miatt vállalhatatlannak tűnök saját magam előtt is, eddigi életem összes pillanata megszépített lekerekítésként és hazudozásként mutatkozik meg, manipulációk, hitszegések, külső tett nélküli gyilkosságok dominósorozata az egész. Közben azért viccesnek találom az átsuhanó gondolatot, hogy mindez a modern emberi lét általános fabulájaként is értelmezhető. Ez a világra rávetítés keskeny menekülő utat vág a pánik rengetegébe, enyhít valamicskét a szégyenérzésen.

A kutyaszolga meglepően emberivé formálódik közben, nevetségesen elnagyolt vonásokkal megfestett vöröslő izompacsirta kerekedik belőle. Göcsörtös lábain guggol, izmai a benne dúló folyamatos feszültségtől rezegnek, talán csak titokzatos gazdája kimondatlan akarata fogja vissza a rám ugrástól.

Aztán tekintete vidáman ugat fel engem fürkészve: Nézd már gazdám – harsogja – most is fogalmaz, motyog a szája! Bennünket akar megnevezni. Folyton magán kívül van. Nincs egy nyugodt pillanata!

Ettől érthetetlen módon, de megnyugszom. Talán csak az előbbi ájulás közeli állapothoz képest, vagy inkább könnyít rajtam minden egyenes szó, még ha további hiányosságokra mutat is rá.

Ezen a kutya elcsodálkozik, szemei még nagyobbra nőnek, és továbbra is a gazdájához beszél: Ó, most az egyszer sikerült neki gazdám, ha egyetlen pillanatra is! Most már akár végezhetek is vele, ugye? Add nekem gazdám, eltakarítom az útból! Semmi nem marad belőle, még az emléke se. Elnyelem szőröstül-bőröstül, mindenkiből kiszívom a létezését, aki csak ismerte…

Gazdája erre nyugtatólag megpaskolja, és azonnal felszívódnak mintha itt se lettek volna. Talán kaptam még egy kis haladékot.

Most mégis megírom

********************a szerelmes regényemet. Nem mintha irigyelném a többiekét, vagy bármi kényszer űzne ismeretlen vidékre, csak hát az érintés. Múzsával ugyan nem találkoztam, csókjára sem emlékszem, vagy ha igen, akkor ez a sürgető valami lehet, hogy elmondjam.

Tehát.

Már akkor sejthető volt, hogy időszigeten ülünk. Maszk még nem kötelező, de már kellék. Koncertek alig, ez még éppen: francia duó, két klarinétos, semmi egyéb. Talán ezért ragad magával. Repetitív felhúzás, kevés hang, de abban a fél világ, gazdagon tálalt hetven perc.

Kedvessel még az elején járunk, de már csókok és érintés, főleg nézés. Részemről kiszínesedik minden a közelében. Rajta túl is. Évek óta nem volt ez, pont ilyen pedig nyilván.

Mosolyog rám, a tarkóm is bizsereg. Ahogyan a duót nézi, megsokszorozza vágyamat a léthez. Borért megy, kacag, én is. Szünet, átszerelés, másik zenekar, itt elvesztjük a fonalat.

Picivel később a szépséget tartom a karjaimban, és nem értem. Rögtön fáj is, mivel úgy árad belém, hogy tudom, nem birtokolható.

(…)

Jó lett volna valóban összefutni egy ilyen nővel, de hát nem jöhet össze minden.

Margó könyvfesztivál, első nap.
*****************************Pont a fesztiválos hangulatból nem sokat érzékelek pultosként, a DVD-biznisz ráadásul már rég leszállóágban. A Margó viszont felszállóban, gondolom, ez akar az őszi könyves buli lenni, ha már van tavaszi és nyári, előbbi ráadásul újabban szintén őszre tolódott, népes sereg viszont csak akkor képződik, amikor épp véget ér egy-egy nagytermi program. De filmeket akkor se vesznek. A pontban délben érkező páros ellenben akkor is kitűnne, ha tömegek tolonganának a pult előtt. A férfi az a fajta nyolcvanas évekből maradt underground fazon, akire már rávarasodott az életmód: aszott testalkat, oldalt felnyírt haj, felülről előre-oldalra hulló csigák, hosszú fekete bőrkabát, lehetetlen helyekre erősített és ismeretlen eredetű biszbaszok, állandósult bagószag, enyhe mosdatlanság, és a végletekig izgága, túlmozgásos szangvinikusság. Hangosan, a rendelkezésre álló teljes teret belakva nézelődik a veretes művészfilmek között, hamar hangot is találunk, konklúziója az ötödik mondat körül el is hangzik: Minden itt van, ami számít. Amilyen magas fokra hág a fickó létélménye, barátnője ugyanilyen mértékben a sztondult végén vegetál, valamiféle ébrenlétnek álcázott örökös alvásban, elmozdulásra láthatóan nincs sok remény démonkedvese szárnyai alatt. Lenyűgöző szimbiózis. Megkopott barna szemű, jellegtelenül öltözött, gyakorlatilag észrevehetetlenné maszkírozódott a nő, olyan szomorú-kutya arccal, amihez foghatót csak szakkönyvekben ábrázolnak, mint lehetséges mélypontot, amiről azért mi halandók rendre azt gondoljuk: a valóságban nemigen fordulhat elő. Nem rezdül sem horizontálisan sem vertikálisan semennyit gyakorlatilag semmilyen környezeti hatásra, pedig egy idő után kifejezetten őt figyelem. A fickó az összes filmet felkapja a pultról, barátnője arcába nyomja, ordítva közli egymondatos filmesztétikai kinyilatkoztatásait, valamint a megvásárlás égető fontosságát, majd amikor mobilon hívják, a túloldal híreit is ugyanígy kiharsogja. A lány motyog itt-ott válaszféléket, de azokat kizárólag a pasas hallhatja, aki a telefont váratlanul kinyomja, majd sürgős dologra hivatkozva úgy tűnnek el, ahogy felbukkantak.

Miután a délutános kolléga levált, hazafelé még az Örsön belefutok néhány cosplayesbe, zajlik az őszi MondoCon. Főleg a darkos és a mangás kosztümök mennek, de egy kisebb csoportban elől egy szabályosan menyasszonynak öltözött gömbölyded csaj rohan felemelt uszállyal, nyilván, hogy ne koszolódjon. Kísérőivel együtt úgy néznek ki, mintha egy Cure-rajongó baráti körből házasodna egyikük. Szembetalálkoznak a zebránál egy vidámra részegedett hajléktalannal, aki nagyot rikkantva kíván boldog és hosszú házaséletet a lánynak, nyilván valódinak gondolva a jelenést. Ennyi már bőven elég hazáig, ráérek majd otthon a délutáni kávéval.

*Szemelvények a készülő könyvből, II. rész

Az első: ⇒http://www.naputonline.hu/2025/09/02/racz-mihaly-napi-fonix/