Káplán Géza: Akkor lesz vége, amikor én mondom

Mert nekem halhatatlan az Egész! Kivált a tópart homokját pergető földtörténeti rege s a keskeny betonplaccot tördelő Naphimnusz… A nagybetűs égitest újraénekli saját, régmúlt tetteit, valamint a romlásba belegondolt reményt. De feljön-e holnap is a költői szavakban kiteljesedett uralkodó – mindközönségesen kozmikus kánonjogász? Vagy elhagyja szóértő alattvalóit újabb, rendszerteremtő feladatok reményében; emigrál, hogy ne mondjam: egy másik naprendszerbe? Netán valami csoda folytán elmaradhat csodatétele? Kihűlhet, gátlástalanul? Olvasok, nehézkesen óvom a papíralapú szöveget a ragadozó széltől, menekülök a végleges, írott szavak meglétébe. Ám a rendkívüli Vég eljöhet. Amint kihűlök. Egyszer – csak. Ajándékozza magát. Nekem. De csakis nekem. A körülöttem maskarázó pihenőlények pedig élvezhetik majd jelenlétüket tovább: öntelten, nélkülem. A természeti díszletről nem beszélve; az úgy örök, mintha mi nem is lennénk.

Aladdin márkájú törölközőjén trónol az épségét reklámozó Apollón. Aranyló pihék kápráztatják a tökéletes korpuszt – fénylik a bőrbe kötött protein tartam; magát posztolja az anyagvadász térbe a posztmodern kultúrtényező, létjogától függetlenül. „Bazmeg” – mondja – „már megint csak a gyerekkel törődöl! Én meg itt, naptej nélkül… Aszalódok, miattatok!” Búzaszálszerű neje meggörbül, miként sorstársai meggörbülnek a bűzös kombájn szedőszája előtt. Ignorálja a borzalmat, rendezgeti a létfeltételeket: a naptejet, a szendvicset, a miegymást; befelé néz, mosolyt harapdál, hátha így eltűnhet a világ nyilvánossága elől. S a habokon ringó kis puttó habfelelettel felfelel az érdeklődő égnek: apajófej, apajófej. Hullámok, habok. Hullámok, habok. Fény.

Lányok beszélgetnek. Nincs mit mondani. Nincs mit mondaniuk. Már mindent megbeszéltek, jó előre, de újfent felizgulnak: sorszámot kérnek a szóhivatalban, s bejelentik igényüket a beszédre. Ők is Apollón lenyűgözött hódolói, ám, fölöttébb jelentőségteljesen, kulturáltak; mindenesetre méltányolják egymás egyedi méltóságát. A nőiesen hajlékony szavak egymásba karolnak: szép, informatív körtánc. S persze működik a leszúrt lábú monológ is: „A Gáborral, most, nem is tudom, hogy vagyok. A fiúkra bukik, ha befejezi az egyetemet, ígéri, megváltozik. Még keresgél, és én ezt megértem. Annyira jó ez! Nem? Annyian vagyunk! Különbözőek. Asszem megvárom. Láttátok az Oroszlánkirályt? A változás jó, mondja a bölcs majom. Én is így gondolom!” Babapiskóta lábujjak gyömöszölik a fövenyt, a beton élén begyűrődik a formás farpofa, ível a fiús hátizomköteg.

Nézem a leples barlangot; egy termetes anya széttárt lábai közt rejtőző kimondhatatlan pontra ráfeszül a bikini alsórész, háromszöget alkot és füstölgi a hőt… Önkéntelenül a Bauhaus építkező egyszerűségére gondolok. S persze hanyatt, hanyatt fekszik a földalapú test, így érvényesül a súly, s a verő sugaraknak kitett érzékelő készlet: mell, has; ötven centivel közelebb a fotonokhoz a térd már vöröslő bőrrák-redők burkolta csonk – az arc rég kiégett, nincs vele gond. Gond a nézés fókuszában nyiladozó kegytárggyal van; hagyományőrző mélységes mélyével. Nem fölösleges a sztreccs, a nyúló nylon, ha egyszer-másszor, mégis mindenhatóan, megérinthető a lényeg. A múló épület lényege.

Jelenségek rakata. Otthon. Azonosulok az átlagos mindenséggel; megtart és formál tovább – a kábult tökéletességig. „Ne legyél én!” – súgja a mindenség. „Ne legyek, tehát? Nem, ne legyél te én! Ja? Értem.” Együtt vagyunk, a teljesség kitartottjai, függő egyek. Becsukom a könyvet. Izzadtság sófoltjai a lapokon. Majd összeragad. Egy lesz. Bánom is én! Mit kaptam tőle, s mit veszítettem általa? Mit is kaphattam volna egyáltalán megosztott figyelemmel? Úszom inkább egy jót, áradok az őselemmel.

Zöld – nincs, fekete – nincs; valami tékozló zöldesszürke van. Levegőtlen, oly lágyan tömör. Anyagelvű, felelőtlen diktátor. Megfelelek törvényének, a legegyszerűbb törvénynek: „Élj túl engem, s ne felejts el a ziháló szabadságban!” Akarattal sem feledhetnélek, mert ahogy kiemelkedem belőled, tökéletes, bronzos testem, lobbanó hajam a te matériád cseppjeitől harsog. Hollywood trükkjei sem tudnának erőteljesebbé varázsolni! Lábalok az iszapban, a lassú partra szegezett tekintetem közönyös; s lopva-lopva bár, de le-lenézek. Mi jöhet még, mi zökkentheti ki hősies magányából a terminátort? Alant a válasz, alant a kísértés: garanciáját vesztett úrhölgy, lila pótloknival kiegészített polgártársnő terpeszkedik négykézláb a part menti, felmelegedésnek kitett tocsogóban. Víziló, hasára felpolcolt paripa. Szeméből elővöröslik a paradicsom-vodka, s a felpuhult szájból iszaposan felbugyborékol a hálaadó, egyetlen szó: „Rambó”!

S ennyi nekem elég. Tovább, megdicsőülten, a sekélyben! Ez a Paradicsom, kérdés nélkül, kétség nélkül, csavarodó, többismeretlenes anakonda nélkül.

A lángtaláros rektor talán vizsgáztat holnap is. Majd akkor lesz vége, ha én mondom. Ha megírom és lezárom a saját könyvem.