Murron Skeats: Sevillában virágzik a bitófa
– regény –
Részlet
I.
A zsinatos sevillai rakpart az Úrnak tizenhetedik évszázadját büffentette a nyárnak forró s degletes kipárolgásival. A Guadalquivir temérdek hajótestet vajúdott, melyek azok fojtogatásiban nyögtek. Lebujok s bordélok válaszoltak nékik hegyes s mellyes kacajokkal, tántorgi léptekkel, koldusoknak condráival. A felgöngyölt vitorlák szűk szemréséből eleven utálat kartácstüzelt rájok.
Olykor egy-egy nyomorúságos fogat vagy urass hintó vágott eret a hömpölygő csürhe aortáján. Dobajaikat patákkal bakzották macskakövek.
A hintó egy pár finom szattyánbőr csizmát s két pár szakadtass lábbelit okádott a nyihogó lócitromba. Sietős dologjuk a nevezett Santa Eulalia háromárbocos galleonhoz vezette őket. A hajóhídnál „láncokkal ékített” fekete bokákba botlottak, mellyeket elölről s hátulról goromba tengerészcsizmák késztettek szaporább mozdúlásra.
Az elülső, baglyas üstökű gazdája ökörokosságúan vizslatta a nobilis jövevényt és kutyamosóit:
– ’ Parancsó’nak a senorok?
A széles kalpagok fölfalták a pribékek ábrázatját. A nemes uraság, Felipe De Mafucca y Sábela y Jáureguímocsárzöld íriszei két kardként szabták a bugrisnak ványatag testét. Hidalgónak gőgje gesztenyebarnállott rövid haján. Zsidós orra alól hümmögve tolta félre a matrózt. Carrarai márványnak nyugodalmával tapogatta meg az egyik megbéklyózott szegény ördögnek roppant izmait. Két ujjával szétfeszítette gumós ajakait, melyek közül hófehér ragadozófogak világoltak.
– Tökéletes! Vigyék őket a szállásra!
– A portéka….nem az úré! – ütközött a matróz dadogása a hispán módijú fodrossaláta gallérba.
Felipe legszívleg kékre föstettevón öklével a férfi pislogását, ám úriember nem piszkítja be a kezét egy szukafattyával.
– Beszédem akad a kapitánnyal!
– Hínám én, senor! Ám sehogyan sem bír legyünni! – a tat felé mutatott: a felettese feketült főjét lehajtva csinálta a csipkét kurta lábaival a vitorlarúdon, az erőss markú kenderláncnak ölelésében.
– Mi folyik itt?!
– A’, hogy királyunknak parancsolatjára így végzik a tolvajok! – nagyot sercintett a félkegyelmű koponyát még inkább terhelő koronára s a régens Olivaresre, Hispánföldnek pestises bubójára.
A gróf eszméletjére boszorkánynyomása telepedett. A sarkaiból kifordult evilág csengést szuszákolt a füleibe.
– Nincsen megfelelő szavam az Ön hálátlanságára, barátom! Köszönetet mondhatna nekem, Eugenio De Sol y Pendrell y Ganadona bárónak! Az Ön kapitánya húsz rabszolgával s annak árával áhította megcsapolni az Ön erszényét. Nem tehettem mást megakadályozandó e gazságot, mint birtokomba venni e pompás hajót…- hallotta ki az akasztott ember vállán toporgó sirályok vijjogásából.
– Indiánus ringyónak himpellér fia!
– Felipe! Én átkeresztelkedett zsidó cimborám! Engedje, hogy körbevezessem új szerzeményemen! – a valóban újvilági orcázatú, hullámos és feketehajú férfi barna bőrén húsos orrmányként türemkedett elő a „kedélyes” invitálás.
– Ismerem a járást! – lapos bólintással tartotta féken csatlósait. – Nemesember sosem marad senkinek adósa. Számítson „jóságának” készséges viszonzására…
– A tolvaj, ki meglop egy másik tolvajt, száz év bűnbocsánat boldog részese. Ön viszont roppant sokkal tartozik a Contrataciónnak a nem fizetett vám okán, illetve Istennek a Szent Inkvizíció által kipurgált lelkével…
Venusnak flastromja az orczákra, pirosság az ajkira, félmezítelenné vetkezett szoba a kecskéssen kancsító keblekben: biza, így készült a lotyó a kéjlázas éccakára!
Julia Machado, a Szivárványló Sünféreghez titulált lupanár szajhája, a hasadt tükör előtt illegette-billegette magát. Setétbarnabongyorisága s csípejének hája-bája fonnyadt káposztalevélként konyult. Kacér mosollyal abrakolta enmagának gyönyörűséges képmását s a háta mögött kart karba öltő vén madámot – a vörhenyes Eulalia Van Bree-t –, ki rokkaként nyelvelt:
– Figyelmezz, te csára! Kebeled s lábod szélesre tárva: füleiddel is eztet tegyed! Tudd meg, mikoron jöve jó urunk legújabb hajója az Újvilágbúl!
Julia unott grimaszokat pipált. Pimaszságának honoráriuma a csoroszlyának csattanós pofonja leendett. Eulalia szürke szemei ölni bírták volna, ha az Isten valamely módon spádékat kovácsolt vón’ belőlök:
– Csináld, amit mondok! Vagy tán „úri kedélyed” támadt úszni a folyóban? Carlos Rufián ingyérbe’ gondoskodhatik kévánságodnak teljesítéséről!
A ringyó az ütlegtől szinte kivirágzott. A madám tenyerének lenyomata a bal szeme alá rőtült. Dacolása sárba mártotta a madám piros szoknyájának amúgy is mocskos alját:
– Meglehet, hogy a mi Carlosunkról már gondoskodott valaki…Egy hete a színét sem láttuk.
Kismachado maszatos ábrázatjával mosolyogta reá tíz esztendejének komisz nyomorúságát a Szivárványló Sünféreg egyik asztalán heverő kövér erszényre. Jobban táplált volt az, mint piciny enmaga.
– Parancsoljon a senor! – tolta a haramiaformázatú vendég orra alá a sülttől és kupa bortól hasas tálcát.
A férfi eleinte ügyet sem vetett reá, ösztövérségébe olly mélyen esett az éhség evilágnak minden gyönyörire. Szőkésbarnán szólott pipájának füstje. Hirtelen elkapta Kismachado karját. Dús szemöldökének ráncolásit s fogatlan mondatait a kisfiú bal fülének térjmeguccájába küldözte:
– Szotyó anyád ma is igencsak csinoska. Tudod-é, kinek motoszkájára akadik ?
– Minden bácsiéra itten!
– Az enyémére! Anyád tajtékos pofával fog nyüszíteni alattam, mint pompás ellő szuka! – szaporázta lélegzetjét.
– Láttam má’ ilyent! Az anyu szereti! Meg én is! Csinálni a kurvanénikkel!
– Okos vagy, Kismachado! – ezüstérmét ejtett a „kódis-marokba”.
A nő a dolgára lódította fecsegi fiát. Királynének gőgjével lépdelt senor Corral felé. Álla s csecsi olly magosan állottak, mint a sevillai katedrálisnak tornya. Megtorpant a senor asztalánál s mellbimbajit Domenico lapos pofacsontjához dörgölte:
– Az ördög téged hozott kenyeres pajtásod, Carlos Rufiánt helyett?
– Inkább véle. Ám mostan engem boldogítol félpénzen!
– Olcsó szajhának nézel?! – felháborodását vad duda s Domenico kacaja nyomta el.
– …Ahogy az Úr őrizi bárányit, úgy az Ördög is az ő farkasit! Ő adott tégedet nékem mára, máskorra pediglen Carlosnak, kiért korai a parentáció. Ám éretted talán már késő is.
Eulalia – a madám – vihar- és púdervert orcázatára Flamandushon jeges tele fagyott, hiába boldogította eme bordél az illusztris és kevésbé nobilis vendégeket a forró Andalúziában.
Carlos Rufián szikár alakja setétítette a keskeny folyosót a lépcsőforduló felől. Léptei gúnyosan csikorogtak. Parázsos tekintete a vénség cifrázatos gúnyáját tépkedte fidrekre-fodrokra. Befont varkocsáról távoli tengereknek hívségess sója szaglott.
– Drága mostohám! Láttomra nem tölti öröm a szívedet?!
Eulalia sután hátrált a csontot ropogtató öleléstől. Szólani nem merte az igazat:”Döglöttél meg vón, te átkozott fattyú!”
– Hol evesiti a márcziusi kórság az én Juliámat? – kicsinyég meglökte a hasát lötybölő s töméntelenül bevedelt itóka.
– Éppeg egy nemes vendégünket szolgálja szorgalmatossan…
– Nemes? Vígy hozzá, s én megmutatom, mily kék a vére a senornak!
– Hóhérnak kenderláncát hozod mireánk! – konokul tapasztotta testét a tölgyfaajtóra.
– A halált említed. Hát rólam beszélsz! – mordulva félrelódította a rémült madámot.
Berúgta az ajtót s kirántotta a spádéját hüvelyéből…Midőn a kuncsaft is ugyanezt tette alulsó armatúrájával Juliának ördöglikából.
A zsidóformázatú uraság pucér farbufái felett a ringyó kecskecsecsei kancsítottak. Az egyik a plafon sarkára, a másik Carlos Rufiánra.
– Imádkozzál Ifjabbik Szent Jakabhoz, himpellér! – ökölcsapása a padlóra repítette az urat. A szajha bestiális sékodásba fogott, s „szívének szottyát” védvén Carlos előtt lengette a szennyes lepedőt.
A férfi kettévágta azt, s vetélytársára rontott, ki a ruhakupacból hamar világra segítette kardját, s ezt Rufián ingjének ujja bánta.
– Carlos! ŐFelipe De Mafucca gróf! Erszényibűl follyik nékünk a Jóistennek Kánaánja! – rimánykodott a madám, miközben a bömbölő Juliát kimentette a romhalmazzá forduló szobából.
– Én többet fizettem nektek! Cserébe ti! Ti megnyomorítottátok az életemet! – átalesett az ágyon, s egy cselvágással csíkot rajzolt a pucér Felipe oldalára. – Mostan én teszem ezt! Ezzel a gazemberrel itten!
Felipe ordítva teperte le Rufiánt, s gigájának nyiszitelésére készült, ám az gáncsot vetett néki. Pengéik összecsókolództak, karjaik megfeszültek, fogínyük útálatot nyerített.
Carlos szembogarát a gyilkolásnak gyönyörű vágya felhítette egy agyagkorsónak kerek pispekfalatjával. Olly erőssen koppant a koponyáján, hogy enmaga eszméletje hanyatt-homlok menekedett tőle.
– A kéz, mi ártó, s mi ápol…. Ördög s angyal lakozik a nyőstényszerben! – duruzsolta az aggnő, midőn gyógynövényes bandázst helyezett a gróf oldalán vicsorgó vágásra.
– Haragotok, akár Belzebúbé! Felkorbácsolja….a férfiembernek kedélyét! Mint ama remek vívómesterét, kit megesmérni szerencsém adatott az estve… – leesett szemhéja a nő szottyadt mellei közötti medalionon hintázott, mi magát Bűnbánó Mária Magdolnát ábrázolta. – Ki a lator?
– Nevelt fiam. Szajhának fattya s bánatfának virágja – igaznak tűnő keserv feslőzött föl Eulaliából: mondókáját éktelen óbégatás fojtotta, melly a pincéből fúrta fölfelé rút fejit.
– Rútoltok, kurvák?! Ti, adósaim?! Ti, kik eltékozoltátok karibiai vagyonkámat?! Távozzak?! Ahogy kívánjátok! Elmegyek rossz véretekkel a kardomon! Eresszetek ki, s itten semmi se lesz többé!
– Megébredett. Senor, hallja a temérdek hazugságot? Carlos egyszer küldözött arannyat, amikoron egy galleonon szolgált kormányosként. Amit aztán elkobzott a Korona. A legénységet felmagasztalták kalózkodás okán Veracruz főterén. Kivéve őt. Még az ördögnek sem kell.
– Ennélfogva ő immáron az én gondom…
A pincének setétje Carlos Rufián szívéből táplálkozott, mi lassan döngette pöcsétes ingjét. A férfi hasra borulva „lovagolta meg” a korhadt boroshordót. Szeminek veresével lukat pörzsölt a borgőznek hitvány vásznába. Orráról vékony cincogás vizelt a padlóra, itatván a két patkányt, mellyek csupán az ajtó nyikordulására méltóztattak kereket oldani.
Carlos tagjai ólmossan csüngtek. Torkát szomjúság kénozta. Fejin lila búb tarajlott. A belépő árnyat vajmi papféleségnek vélte. Ábrázatával eleddig sehol sem találkozott: merthogy emlékei elenyésztek a tegnapi éccakáról.
– Nyavalyás csuhás! Félelmítni jöttél? Köpök az Istennek haragjára s a tömlöcre is!
– Megteheted, Carlos, ha szolgálatomba szegődsz. Felipe De Mafucca y Sábela y Jáurequí gróf vagyok. Véled viszonoznám haragosomnak „kedvességét” – a himpellér képébe bólintott. – Megbízásom busás fizetséggel jár.
Carlos ízibe megjózanodott. Nyögdécselve lemászott a hordó-paripájáról. Ügyetlenül igazgatta rongyait. Derekát az arany- és ezüstérmék iránti szerelmetesség hajlította:
– Ahol a szar, ottan a pénz. Számíthat rám a gróf senor!
szivárványló sünféreg – női nemi szerv
csára – moslék
szotyó – lotyó
parentáció – gyászbeszéd
márcziusi kórság – vérbaj
armatúra – fegyverzet
bufa – pofa
Ifjabb Szent Jakab – a haldoklók védőszentje
bánatfa – bitófa
nyőstényszer – asszonynép
aggnő – öregasszony
felmagasztalták – felakasztották
Pilizota Szandra a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Federico Beltran Masses (1885-1949) festménye
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
