M. Fehérvári Judit: Veszteség
in memoriam Mocsár Zsófi
Fekszik az elmúlás porában
szemében fekete évek,
csak ujjaival markol a
pihenő csöndbe.
Hagytalak elmenni,
hagytam elveszni
hamvas arcod,
tudásod tűnni hagytam.
Három bakacsin éj év
sikolyát suttogják a
humuszt ölelő fák.
Öleléseid eltékozoltam,
szeget vertem felnőtt léted
tükörfényébe,
de nem engedtem,
hogy védd magad.
Fekszik az elmúlás porában
szemében fekete évek,
s mégis elindul,
mint akire várnak.
Tulipános ládában hasal a múlt.
Harangjaink megrepedtek,
nyelvünk törött, s már
sohasem leszel egész,
pedig millió csöppnyi
alakban itt vagy még.
Hiába. Kevés.
Utánad mennék.
Felcihelődöm, elindulok,
mint akire várnak.
Már csak az Angyalt látom.
Ez maradt nekem.
Dob-eső-zápor pergeti a
szél nádját, s velük együtt
mormolom:
csillagok árvája,
apátlan, fiatal
minden bánatod itt hagytad,
s nélkülem szegődtél a
komor Égre csillagnak,
nekem nem maradt más,
mint karácsony idején a
Szív gyújtotta percölelés.
Debrecen, 2019. január 30.
Illusztráció: In memoriam
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
