Halmai Tamás: „…étke lettem a mindenségnek”
Vörös Viktória újabb verseiről
A költészet azt akarja,
ne bármi történjen veled,
hanem az, amiért élsz.”
(Báthori Csaba: Ars poetica)
„Itt a földön ember s ember közt a leghalkabb, de
legértékesebb kapocs: egymás életének a csendes
helyeslése.”
(Iancu Laura: Élet[fogytiglan])
„Újabb verseiről” – hiszen két megjelent kötete óta folyóiratközlésekben bővül és épül tovább Vörös Viktória költészete. Milyen irányokban?
Egyrészt mértéktudó leleménnyel, sőt egyre feszesebb tudatossággal él a költő az ismerős poétikai jegyekkel, versnyelvi magatartásának kezdetektől meghatározó vonásaival: az impresszionisztikus hangulatteremtés természeti és tájképi elemeivel, a hangsúlyosan asszonyi nézőpont befogadó békéjével, a karcsú szövegtestek légies alaktanával (melyet jobbadán központozás sem terhel, viszont rímek és strófák ajándékszerű váratlansággal színeznek át), családi horizont és történelmi perspektíva, alanyi állapot és mítoszi vetületek egymást értelmező dinamikájával, a szerelmet keretező szeretet ethoszával, a szépségre reflektáló szépség elemzően vallomásos irályával.
Másrészt érzékelhető karakterbeli elmozdulás a korai művekhez képest (ami a művészeti minőséget is mind feljebb finomítja). A képek egyre elvontabb képzetekkel kapcsolódnak össze; a személyes vonatkozások általános-egyetemes tartalmakra derítenek fényt; az egzisztenciális dilemmák ontológiai ráismerésekben oldódnak föl; az alkalmi vershelyzetek kozmikus összefüggésrendbe ágyazódnak; az ajánlások konkrétumai emberiségre tartozó konklúziókat előlegeznek; a nemzeti hagyományok emlékezete világpolgári csillaglétre int; a nyelv kimondó-rámutató gesztusrendje a pontosság új fokaival hívogat; a lényegekhez immár nem sejtések-sejtetések, hanem teremtés környéki evidenciák férkőznek közel. Mégpedig olykor szerepversek és stílusjátékok vonzásában, máskor archaizáló igénnyel-igényességgel, s mindahányszor a szókincs egyéni összetettsége és összeszedettsége révén: tájnyelvi lexémáktól mitológiai terminusokig – és Gilgamestől Chagallig! – terjed az a mező, melyet a versek higgadt ízléssel megélnek.
Halandói érzékenységeket visz színre, de az elmúlás elégiái helyett az örök szépségek dicséretét fogalmazza meg ez a költészet, vigaszos létképletként mutatva föl a teremtő esztétikai időtlenség (vö. „Giotto kék égbe mártott ecsetje” – Csillagszemek) és a mítoszi ciklikus idő („Mert világot mondanak ki mítoszok / nem fény mivel éltetik az élőt / lét nélküli valóságuk / köddel, kénes gőzön át üzen” – Mesogaia) dimenzióit – gnomikus kiskompozíciókban és éneklő nagyszerkezetekben egyaránt.
Makro- és mikrokozmoszi perspektívákat lobbant egybe a tekintet figyelme („Felhők korlátja / zárja a végtelen útját / itt lent rekedt a mindenség” – Csillagszemek); a ráolvasó hév érzékek összjátékát szítja életre („Táguljon nappá a horizont / hogy moccanjon minden májust várva / az égi ponyvák takarásában / libbenjen föl a szelek szárnya” – Vivace); s közben egyazon hitellel bomlik ki anya-vers Radnóti-reminiszcenciával, a virágénekek hangján („mert belőle nőttem / gyönge ág” – Édesanyám rózsafája) – és anyai vers a harmadik generáció tündérlényéről („Partot nem ismer az úszás / mikrokozmikus egyesülés / kométák csóváját eltérítette / vele görbülnek tereink lélegzettől súlyosbodva / Mítosz merül fel / a legarctalanabb istennőről / Hesztia kendője mögött Eileithüia vajúdik / tánc ott is minden mozdulat / Megáll a karaván pihenni / Májá kecsesen lótuszt lép / elefántok köszöntik a fénytől káprázatos érkezőt” – Gyönyörű születésed).
A nyelv egyszerre megtart és elfed („Mert minden csak emlék / ahogy szóvá lesz” – Őszi találkozó); a közlés nélküli közlés paradoxona isteni logikát bocsát a gondolatba („Jelek nélkül is hármashangzat csendül / így épül gyomból gyógyító virággá / a kert demokráciája” – A kert demokráciája); a számvető versbeszéd mesék ködéből sző világosságot („Erdőből jött ki / aki rám talált / kitettek egy életfa- / rönkre / Vacsorám nem volt ehető / így étke lettem a / mindenségnek” – Csupa szerelem létezésem). (Az „étke lettem” nem a barbár pusztulás jelölője itt: inkább az éntelen eggyé olvadás képzetét és a szakrális lakomák szertartásait idézi föl.)
Nemes Nagy tanulandó téli fáival és Pilinszky Zöldjével rokon a reggelek retorikája („Tanulni kell a reggelt / a hajnal zsongása utáni / sztúpa kondulását / elszórtan jelző ritmust / mi / dallammá benned összeáll / szól / mind ami zöld” – Kertem, nárciszom); a „szárnyfesztávolságnyi az öröklét” (Velemér) ténye-tudomása jószerével egyetlen zugot sem hagy megáldatlanul („Köszönöm por és száradt virágszirom / aki jel vagy / hogy van folytatás / Szobámban mozdul / minden teremtett tárgy és élő” – Hálaadás; „Égig tornyot olyan kéz emelt / ami áldást is osztott / átkot elűzött” – Notre-Dame); a transzcendentális létérzékelés antropomorfizáló meghittsége („Nem köt / és nem old / maga a zsinór / vérrel itatni / világ köldökét” – Seb, virág) és fohászos angelológiája („Add kezed felhőnek / világot markolhatsz / Szárnyad igazít / világot igazzá – Melyik angyal…) az emberben szunnyadó nem-embert költögeti.
Vörös Viktória verseiben a családi lépték, a kerti miliő és a lokálpatrióta szólamok sem a visszavont szemhatár terveit sürgetik; ellenkezőleg: ahogy a nyelvi-poétikai világépítés tágas ambícióját hommage-ok, allúziók, parafrázisok támogatják, úgy a szavakból emelt valóság otthonossága sem a szűkös önérdek, hanem a közös csodák jegyében teljesedik ki.
Szárnyfesztávolság
Itt nem albatrosz
még csak nem is sirály
tengert nem
de eget ismer
cinkehad
zöldküllő
őszapó
kerti ostáblán feketerigó
Minden repülés
a szabadság hírnöke
legyen a szárnyfesztávolság
bár kolibri-kicsinyke
„Talán magában a nyelvben rejlik ez a kézművességi tudás?” – kérdezi az egyik Rilke-levél (ford. Báthori Csaba). Igen, válaszolhatnánk, azzal a megszorítással: mi magunk is a nyelvben rejlünk. Hovatovább testestül-lelkestül. (Vö. „Én vagyok elégtelen a nyelvhez, és nem a nyelv énhozzám.” Pilinszky, hangfelvétel, 1973.) Ez esetben pedig szerencsések vagyunk: „a lelkiségirodalom mint poétika adhat lehetőséget” (Szilágyi-Nagy Ildikó, interjúrészlet). – Lélek, irodalom, poétika: citátumok hálózatos kerülőútján is Vörös Viktória költészetéhez – a kimunkált szépség, a részvétteljes szeretet, avagy az elevenné lirizált műveltségformák lelki-szellemi övezetébe – érkezünk vissza.
Minden Damaszkusz Rómába vezet.
Illusztráció: fh. F. Day
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós lírai jegyzete Zöldy Pál Mag álma virág c. kötetéről* →
Horváth Tibor: „Akik szomjúhozták az igazságot” (A polgár-államférfi eszménye az ókori Rómától a modern Uruguayig) →
Handó Péter: Kozmikus háttérsugárzás →
