Reke Balázs: Tűz, jöjj velem!
A hatos számú dűlő agyagosan, sárgán kúszott előre a határban, ahogy kibomlott az aszfaltos főút nyomvonalából. A föld keményre fagyott, göcsörtös repedéseiben megállt a porhó. Öt óra felé járt az idő, s az alkony szürkületbe borította a tájat, csak a csupasz nyárfák törzsei mögött remegett egy kevés narancssárga fény, a tanya ablakára feszülve.
A fiú egy földlabdát rugdosott maga előtt. Kilencéves volt, hazafelé tartott az iskolából. A tanya és a buszmegálló között alig egy kilométernyi út húzódott, de a fiú mindent megtett, hogy minél később érjen haza. Jót focizott a földgolyóval, majd a vadak talajba fagyott lábnyomai után nyomozott, s vagy negyed óráig bámult egy héját, ami egy magányos fa lekopasztott, csontszerű ágán ücsörgött.
Majdnem sötét volt, mikor beért az udvarra. A jószágok már bevonultak az alvóhelyükre, csak a kutya ugatott, mikor kibukkant a fák mögül apró alakja, s a vályogviskó oldalára erősített lámpa fényében, végigterült árnyéka a kutyaól előtt. A házból hangok szűrődtek ki. Szülei nem voltak egyedül.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót, némán besurrant a résen, lecsúsztatta válláról a táskát, és levette cipőjét. Rózsaszín kezei és átfagyott lábujjai egyszerre kezdtek bizseregni az előszoba kellemes melegétől. A kályhát jól megrakták fával a vendégek tiszteletére. A fiú felakasztotta kabátját a fogasra, és elindult az ebédlő felé. Sült oldalas illatát érezte, és savanyúságét, frissen sült kenyérét.
– Megjöttél? – kérdezte szemrehányóan apja, aki az asztalfőn ült, kerek hasán keresztben feküdtek karjai. – Elmúlt öt – tette hozzá.
– Bocsánat – suttogta a fiú, a padlóra szegezve tekintetét.
– Nem hallottam! – erősködött a férfi.
– Bocsánat – préselte ki fogai közül a fiú. Szemeit nem emelte fel a padlószőnyeg gyűrődéséről, mert érezte, ahogy lázként fut rajta végig a düh.
– Fél órája beért a busz, hol kódorogtál? – folytatta az apja.
A fiú nem válaszolt. Az asztalra emelte szemeit. A húsok kihűlve feküdtek egymáson, zavaros zsírba merevedve, mellettük egy öblös tálban vegyes vágott és ecetes dinnye halmai, s egy fonott kosárban letakart kenyér. Anyja az apja mellett ült, kissé a férfi terjedelmes árnyékába húzódva. A konyhában még ketten voltak – az apja húga és annak férje. Mindenki a fiúra nézett, akinek a kályha melegétől vér tódult az arcába.
– Kiosztották a matekot? – kérdezte az apja, kissé felé fordulva.
– Igen – mondta a fiú.
– És? – nyújtotta nyakát anyja. A többiek is még jobban a fiú arcára meredtek.
– Hármas – nyögte ki remegő hangon a gyerek.
Apja kivonta karjait az addigi pózból, s két tenyérrel az asztalra csapott. A poharak odébb ugrottak, a tányérok és a villák egymáshoz koccantak.
– Ezt nem hiszem el – kezdte elvörösödött fejjel az apa –, a hármaskirály! Nem tudom, honnan szalasztották ezt. De tényleg. A testvérei ilyen korukban milliókkal dobálóztak fejben, ez meg ötig nem tud elszámolni.
– Nem születhet mindenki okosnak – tette hozzá a férfi húga, s mellette férje is bölcsen bólogatott. – Valamire jó lesz ez is.
– Nem tudom – rázta a fejét az apa. – Szegény nagyon mulya. Indíts a szobádba – parancsolt rá a gyerekre.
A fiú elkullogott, közben még hallotta, ahogy apja hozzáteszi: „ha így halad, a végén tökéletes semmirekellő csőlakó lesz belőle”. Ruhástól borult be az ágyába, arcát belefúrta a párnába, hogy ne hallatszódjon a sírása.
A vendégek két órával később mentek el, addigra két darab kivételével minden oldalast csontra szopogattak. A kimentett húst az anya egy szelet kenyérrel, és némi savanyúsággal egy tálcára tette, bevitte a fiú szobájába. Az ágy mellé lépett. A gyerek arcán halványpiros tócsákban álltak a sírás nyomai. Mélyen aludt. A nő ráborította a takarót, s halkan kioldalazott a szobából.
A február, amilyen rövid volt, annál több havat tartogatott. Voltak napok, amikor alig tudott kimenni a fiú a buszmegállóig. Még abban a hónapban egyszer szépített matematikából.
*
Márciusban hirtelen jött a tavasz, és az egész vidéket latyakos sártengerré változtatta, a határban piszkosfehéren virítottak az oszladozó hókupacok. A téli hó megnyomta a bejárati ajtajuk fölé belógó kistetőt, a rászögelt rombuszpalák némelyike elrepedt, s esős napokon pocsolyát csinált a lábtörlőből. Az apja a március 15-i szünnapra időzítette elő a tető megjavítását.
Aznap reggel a fiút is korán ébresztették. Álmos, bedagadt szemekkel ült ki a konyhába, az asztalhoz. A helyiséget megtöltötte a nemrég begyújtott kályha és a forró tejeskávé illata. A fiú könyökölve szendergett, az apja az újságot bújta. A ház asszonya is belépett a konyhába, egy szakajtónyi tojást, és egy jó adag reggeli hideget hozva. Nekilátott feltörni a tojásokat. A héjak tompán koccantak a mosogató szélén, elrepedtek, s kifolyt a belük a tálba. A férfi közben becsukta az újságot, összehajtotta, és a fiú mellé csapta az asztalra.
– Ne könyökölj az asztalon! – mordult rá. – Az bunkóság.
A fiú ölébe rakta kezeit, de közben fel sem nézett apjára.
Csendben reggeliztek, majd az apa kiadta az utasításokat a napra vonatkozóan. Úgy tervezte, délelőtt leszerelik a sérült lapokat, délutánra felerősítik az újakat, és kész is lesznek aznap az egész művelettel. Mikor végeztek az asztalnál, a nő leszedte a tányérokat, és nekilátott a mosogatásnak, a fiú pedig elindult, hogy összeszedje a szerszámokat és kellékeket, amire szükségük lehet. Lesietett a pincébe, egy régi alumínium vödörbe rakta a szerszámokat, egy doboz szöget, és felvitte az apjának. Az belenézett a vödörbe, kivett egy fogót, és felmutatta a fiúnak.
– Ez mi? – kérdezte a férfi.
– Fogó – mondta a fiú.
– Ez egy kombinált fogó – visszahajította a szerszámot a vödörbe. – Úgy emlékszem, harapófogót kértem.
– Kicserélem – a gyerek felkapta a fogót, és visszasietett a házba. Közben még hallotta, ahogy apja azt dörmögi magában: „mintha a faszomat küldtem volna le!”.
A fiú fél perc múlva ott volt a harapófogóval, és belerakta a vödörbe. Apja közben a létrával bíbelődött. Felmászott a legfelső fokára, és szemügyre vette a kistetőt.
– Fogjad a létrát! – parancsolt rá a fiúra. – Eléggé inog ezen a sáros földön.
A fiú odalépett a létra lábához, és átölelte.
– Ezt jól elrepesztette valami – dörmögte a férfi. – Az egyik sorban az összes eltört. Oké, jövök le. Közben az istálló mögül hozzál hat palát, ott kell lenniük egy rakáson. De egészségeset keress, ne legyen rajtuk sérülés, repedés.
– Hozom – mondta a fiú, és elfutott az istállóhoz.
A palát sűrűn átszőtték a pókok, úgy nézett ki, mintha a lapokat valami túlvilági kötőanyag tartaná össze. Ahogy a gyerek felemelt egyet, alatta szőrös csomókba bújtatott póktojások százait pillantotta meg. Undorodva félredobta a palát, s az porozva öt darabra tört az istálló alapzatánál. Kiválasztott hat egészségesnek látszó rombuszt, és visszaszaladt vele az apjához.
A férfi már türelmetlenül toporgott.
– Hol voltál ennyi ideig? Direkt várakoztatsz itt a hidegben? – mordult rá a fiúra.
– Én csak kiválogattam a jókat.
– Ilyen sokáig? Nem hiszem, hogy ez eddig tart. Senki nem lehet ilyen lassú. Takarítsd le azokat a vackokat, hogy néznek ki!
A fiú lerakta a palákat, és bement a házba egy ruháért. Az anyja bevizezett neki egy régi, rongyos törülközőt. Azzal vakargatta le a rombuszokról a mohát és a pókkolóniákat. Utána fogta a létrát, hogy apja befejezhesse a munkálatokat. Mire délután lett, és elkészültek, az ujjai lilán gémberedtek rá a létra fém lábaira. A férfi lemászott a magasból, leporolta magáról a koszt, majd bólintott, és elszalasztotta a fiút egy bögre forró teáért. Addig ő bepakolta a szerszámokat. A fiú görcsös ujjait a bögre fülére tapasztva üldögélt a kályha mellett, s várta, hogy anyja kiemelje a sütőből a lepényt.
*
A tavasz meglehetősen gyors volt. Legalábbis a fiú úgy érzékelte. Egyik pillanatról a másikra minden kiolvadt, majd kizöldült. A portán fehér és rózsaszín virágba borultak a gyümölcsfák. A gyerek különösen a cseresznye virágzását szerette. Üldögélt a fa alatt, a zölden sarjadzó fűben, és néha felmászott az ágakon tornyosuló virághalom közepébe, ami méhek munkájától volt hangos. Ott tetszettek neki a friss illatok, s ha jól bekucorodott egy nagy ágra, nem is láthatta meg senki.
Az egyik szokványos szombati reggel anyja korán felkeltette az ágyból. Reggelit készített neki, s közben elmondta, hogy az apja kint van a határban, elkezdtek szántani, és meghagyta a gyereknek, hogy addig ő ássa fel a konyhakerti részt otthon, bármikor lehessen vetni bele, ha biztosan elmúltak a fagyok.
A fiú beöltözött, előszedte a fészerből az ásót, és kiballagott a kis kerítéssel körülvett, gaztól rojtos földsávhoz. A reggeli harmattól puha volt a föld, az ősszel beleforgatott komposzttól kövér. Leszúrta az ásót jó mélyre, kiemelte a földlabdát, átfordította, és a szerszám élével szétvagdosta. A porhanyós föld daraszerűen omlott szét, látszott, hogy nem is kell majd sokat gereblyézni. A negyedik sort ásta, amikor az egyik kifordított földkupac alatt látta, ahogy mozdul valami. Megtermett, tarka varangy aludt egy kis lyukban, nem is ébredt fel, csak odébb gördült, amikor a fiú levágta odújának mennyezetét. A gyerek lehajolt, hogy megnézze. Rücskös, pepita bőr, apró gömbökben végződő ujjak, szűk, borostyán szemei most kinyíltak, és álmosan nézte a napvilágot, ami nagyon hirtelen vághatta arcon. Mielőtt bármit csinálhatott volna, a fiú kihúzta a lábánál fogva, és elfutott vele a gyümölcsfák mögé.
Egy régebben kivágott meggyfa csonka előtt állt meg, és miután nézte egy percig a tehetetlenül rúgkapáló békát, jó párszor odacsapta a fatönkhöz. Az állat fura hangot adott, mint amikor valamiből kiszökik a levegő, és véres nyomot húzva a fa megbarnult évgyűrűin lecsúszott a földre. A fiú figyelte, ahogy még ösztönszerűen ráng párat a lába, ahogy szétrepedt, sárga hasából kilüktetnek belei. Sárral lekente a facsonkot, hogy ne maradjon ott a vérnyom, felkapta a békát, a tyúkudvarhoz sietett, és bedobta a dögöt. A tyúkok egymással versengve rontottak rá a tetemre, és másodpercek alatt szétcincálták, a darabjaival körberohangáltak az udvarban.
A gyerek visszament az ágyáshoz, és befejezte a munkáját. Nem talált több békát aznap. Mire végzett, a napsugarak már bekókadtak a nyárfasor mögé, szitálni kezdett az alkony, és a fiú úgy érezte, hogy menten elpusztul az éhségtől.
*
Az iskola utolsó napján rövidítetten tartották meg az órákat, a gyerekek önkényesen kitolták a szünetek időtartamát, a fiúk lent fociztak az udvaron, az egyik nagy, öreg falnak rugdosták a labdát, amiről hangosan visszapattant hozzájuk, egy marék porzó vakolatot hozva magával.
Délben már mindenki végzett, s az ebédlőben hosszú sorok álltak, mert híre ment, hogy az aznapi menü mellé meglepetésbe minden gyerek egy egész tábla mogyorós csokit kap. A fiú gyorsan megette az ebédet. A csoki némileg csalódás volt; valami olcsó étcsokoládé, benne földimogyoróval. A nyolcadikosok, akiknek ez lett az utolsó tanítási napja az épületben, kiültek a forrón tűző napra, az iskola melletti padokra, s a tábla csokit kibontva maguk mellé tették, és amikor már úgy látták, hogy eléggé folyóssá vált, csomagolással együtt nekicsapták az iskola melletti telefonfülke üvegének. A megolvadt édesség sűrű, barnás csíkot húzott az üvegen, ahogy lefolyt rajta. Ugyanez történt a buszmegállók oldalával is. Az egész környék úgy nézett ki, mintha valami az égből ráürítette volna a belének tartalmát.
A fiú nem ment haza. Végignézte, ahogy a busza lefékez a kidekorált megállóban, aztán továbbrobog. Helyette a közeli homokbányába sietett, ahol ilyenkor nagyon élénk volt az élet. Pár perc gyalogútra kirajzolódtak előtte annak a bozótosnak az első, száraz cserjéi, amik a homokbányát övezték. A hatalmas gödör körül még kisebb-nagyobb buckák is púposodtak, a fiú rögtön meglátta a bicajosokat, akik az iszonyatosan menő BMX-ek hátán ugrattak egyik dombról a másikra. Bentről zene szólt. Egy nagy kazettás magnóból dübörgött valami olyasmi szám, ami az iskolai diszkókban szokott menni. Legalábbis a fiú azt gondolta. Átmászott a bokrokon. A markolók kanalai zegzugos, mély járatokat vájtak a homokba, ami nyirkos volt és nagyon sárga, mindenre rátapadt. A fiú a járatokban ment előre, elugrott az arra suhanó biciklik elől, és hamar kijutott a bánya közepére, ahonnan a zene jött. Tudta, hogy ez a nagyobb srácok helye, ahol furcsa dolgok történnek. Nemrég az újságban is benne volt, hogy egy fiú megvakult egy petárdától itt. A lap azt írta, hogy felrobbant a kezében, és kiverte az egyik szemét, de az iskolában mindenki tudta, hogy valójában egy égő petárdáról gyújtotta a cigijét, és a kanóc hirtelen leégett, mielőtt eldobhatta volna. Most is tele volt cigiző gyerekekkel, a zene bömbölt, lányok táncoltak, idősebbeket is látott a fiú. Furcsán néztek rá, amikor kibukkant a dombok közül, és szembekerült a bandával. Egy petárda repült a cipője elé, és nagyot pukkanva eldurrant.
– Hagyd, ez jó gyerek! – kiáltotta valaki.
A fiú összehúzott nyakkal nézett fel.
– Ez az osztálytársam – mondta a Csele becenévre hallgató, kócos, szeplős képű kölyök, és odament megveregetni a fiú hátát. – Ez maradhat, nem fog dumálni. Parasztgyerek, de jó fej.
Odakísérte a többiekhez a fiút.
– Paraszt? – kérdezte az egyik cigizős nyolcadikos.
– Az, tanyán lakik valahol kint a határban – helyeselt Csele.
– Nincs is trágyaszaga – méregette a nyolcadikos, és ráfújta a cigifüstöt. – Jól van, maradjon, lóghat egy kicsit velünk.
A fiú felnézett az égre. Halványkék volt minden, néhol kicsipkézve apró, víztiszta felhőkkel, a napsugarak belevágtak a szemébe. Odafönt hangos madárraj kavargott. A homokbánya falában százával sorakoztak az ökölnyi lyukak, a fecskék arra vártak, hogy bemehessenek a házaikba, a fiókákhoz, de a lenti embersereglet, a zene, és a petárdák robbanása felkergette őket az égbe.
Az egyik nyolcadikos elővett a farmer mellénye belső zsebéből egy jó tizenöt centis, vörös petárdát, a kanóca barnán csüngött le az oldalára. Felhajtotta a kanócot, egy gyufával meggyújtotta, bedugta az egyik fecskeodúba, és odébb ugrott. Az apró, fekete lyukból szikra és füstcsóva lövellt ki, nyomában a sárga homokkal, ami álmosan pergett ki a földre. A felettük köröző madárraj irányt váltott, és vad csiviteléssel tett egy kört lefelé, majd felkapatták magukat a széllel, és a magasba emelkedtek. Ezután a többi gyerek is felbátorodott, és egymás után robbantak a lyukakban a petárdák.
– Ezt figyeld! – húzta oda magához Csele a fiút.
Gyufásdobozt húzott ki a zsebéből, kivett egy szálat, a hüvelykjével fejjel lefelé rászorította a gyújtórészre, másik kezével kipöckölte a szálat. Az hangos gyulladás után pörögve, lángolva repült el vagy két méterre a homokba.
– Ez nagy trükk. De van másik is – mondta Csele, és elnevette magát.
Még vagy három hasonló gyufapöckölős trükköt mutatott a fiúnak, aztán odaadta neki a dobozt, hogy próbálja meg ő is. A fiú elpöckölt egy gyufát, az égő pálca bukfencezett egyet, és belevágódott a homokba.
– Nem rossz, csak ha kicsit jobban odaszorítod a hüvelykujjaddal, akkor messzebbre is tudod küldeni – oktatta Csele.
A fiú jó alaposan odaszorította a gyufát, másik kezével erőset pöckölt rajta, mire a gyufa meggyulladt, de a túl erős szorítás miatt nem tudott kirepülni, s alaposan megégette a fiú tenyerét.
– Hát igen, – nevetett Csele – az ilyen néha előfordul. Ki kell találni, hogy mennyire szorítod oda.
Zsivaj támadt a hátuk mögött. Egy ijedt képű kölyök szánkázott le a domb oldalán, s a központi tárnához rohant, ahol a nyolcadikosok mulattak.
– Itt a körzeti megbízott. Valaki kihívta – lihegte a kölyök.
A zene elnémult, mindenki felkapta a cuccait, és elillantak, ki merre tudott. A fiú is a vállára csapta a táskáját, és követte Cselét, aki a dombokon keresztül a közeli lakótelep irányába iszkolt el. Átugráltak a kis bokrokon, keresztülrohantak egy építkezésen, a két méter magasan felrakott blokktéglák halmai között, amik magukba nyelték az összes júniusi napsugarat, és valósággal lüktettek a délutánban. A paneloknál a magasföldszint lépcsői alatt találtak menedéket. Bebújtak a nyirkos, dohos rejtekbe, s onnan kémleltek ki felváltva kétoldalt, hogy meglátják-e a körzeti megbízott nagy medvealakját közeledni. Sehol sem járt senki. Csele azt javasolta, várjanak egy órát, hogy elcsituljon a dolog. A fiú vállat vont, és leült a földre. A hely bűzlött a vizelettől, üres üvegeket dobáltak be, az egyik sarokban volt egy injekciós tű is.
Már jócskán a délutánban járt az idő, amikor a fiú leszállt otthon a buszról. Látta, hogy anyja a megálló felé szalad, szemei gombócokká dagadtak a sírástól. Megragadta a fiú mindkét karját.
– Te meg hol voltál? – kérdezte zokogva.
– Csak játszottunk – mondta ijedten a fiú.
– Apád órák óta keres mindenfelé, már körbejárta az összes szomszédot, az iskolát, mindent, na, azonnal indíts haza!
A fiút hóna alá fogta, és valósággal cipelte hazáig, úgy, hogy a gyerek lába néha nem is érintette a földet. Egy szót se szólt hozzá. Bevitte a szobájába, és becsukta rá az ajtót.
Már sötét volt, mire az apja hazaért. A konyhában ivott egy pohár langyos tejet, s bement a fiú szobájába. A gyerek elnyúlva aludt az ágyban, az utcai ruhájában. Ajtórésnyi fény hasított végig a szobán, ami megvilágította arcát, izzadt leomló hajfürtjeit, de nem ébredt fel. A férfi nézte egy kicsit a gyereket, aztán visszacsukta rá az ajtót.
Két nappal később a fiú büntetésből a nyúlházakat takarította. A nyulak egy oldalsó kis melléképületben kaptak helyet, a ketrecek egymás tetején álltak, és az aljukba csúsztatott tálcáról kellett lekaparnia az ürülékes forgácsot. A helyiség ajtaján legfölül kis ablak volt, hogy a fecskék be tudjanak járni, így, miközben a fiú a ganéjjal dolgozott, a madarak ki-be röpködtek felette, s sorban hozták a legyet és szúnyogot a vijjogó fiókák szájába. Hiába etettek a szülők, amint kirepültek, a fiókák kiabálva követelték az újabb falatokat. A fiú kivitte a nyúlganéjjal teli vödröt, és az ugaron hagyott konyhakerti részre öntötte, és elgereblyézte. Lehajolt, hogy bekösse kioldozódott cipőfűzőjét, majd körülnézett, hogy nem figyeli-e senki, s egy jókora lapos kavicsot vett a kezébe. Visszament a nyúlházba. A fecskefiókák továbbra is hisztérikusan vijjogtak. A fészek a fehérre meszelt szelemenfához volt tapasztva, jó tíz centivel a tető alatt nyílt a szája. A fiú célzott, s nekidobta a követ a plafonnak, az visszapattant onnan, és nagy erővel a fészekbe vágódott. Csend lett. A gyerek lerakta a nyúlganéjos vödröt a sarokba, becsukta a ház ajtaját, és bevonult ebédelni.
*
A fiúnak az volt az érzése a nyárral kapcsolatban is, hogy túl gyorsan telt el. Valahogy általánosságban azt érezte, hogy az idő gyorsabban telik, mint azt ő maga szeretné. Az iskola elkezdődött, a szüleit pedig nem sokat látta, mivel a betakarítási időszak is tartott már. Az istállókban halmokban álltak a bálák. Akkor éppen a kukoricát aratták, s igen sietős volt a dolguk, mert hirtelen jött a rossz idő, ami megint csak a fiút igazolta, az idő múlásával kapcsolatban, s a gazdák féltek, hogy egy korai fagy megcsípi a csöveket.
A gyerek hazaért az iskolából, az anyja a konyhában sürgött, a vacsora illata megtöltötte a házat. A fiú előző nap kettest írt matekból. Az anyja tökfőzeléket főzött. A fiú gyűlölte, már az étel gondolatától is elfogta a hányinger.
Ültek az asztalnál szótlanul az anyjával, az étel egybefüggő gőzfüggönyt eresztett a plafonra, s várták a családfőt. A férfi pár perc múlva be is lépett az ajtón, lerugdosta a sarat csizmájáról, és az asztalhoz ült. Nem is nézett a gyerekre, szedett, és habzsolni kezdte a főzeléket. A kocsonyás masszában csüngő tökreszelék az állán csurgott végig. A nő teleszedte a fiú tányérját, aki megrázta a fejét.
– Ennyit meg kell enned, ez nagyon egészséges – mondta a nő kedvesen.
– Anyád megfőzte, te meg megeszed! – jelentette ki a férfi.
A fiú a kanálért nyúlt, belemerítette, lehunyta szemeit, és a szájába rakta a főzeléket. Nagyot nyelt, de közben szorosan csukva tartotta a szemeit. A síkos, ragacsos nedv nagyon lassan ereszkedett le a torkán. Közben csukott szemei mögött azt látta, ahogy apja állán csüng a főzelék maradványa, eszébe jutott a matek dolgozata, és végül a patkány, amit apja előző este ütött agyon egy lapáttal a csirkeetető mellett. És ennyi volt, a falat, ami addig lefelé döcögött nyelőcsövén, irányt váltott, s másodperceken belül a torkában termett, és a fiú visszaöklendezte a tányérba.
Az apja felpattant az asztaltól, belevágta a kanalát a mosogatóba, és káromkodva elvonult a szobába. Az anyja nem szólt semmit, elvette a gyerek elől a tányért, és tisztát adott neki. A fiú üresen hagyta a tányért.
Negyed óra múlva visszajött az apja, és lerakott egy kosarat az asztalra.
– Ezt vidd át a húgomékhoz! – mondta a gyereknek. – Elfelejtettem odaadni a férjének délután.
– Viszem – dünnyögte engedelmesen a fiú.
– De igyekezz! Ne kelljen sötétben hazabotorkálnod!
A fiú felkapta a kosarat, öltözött, és szaladt is.
A rokonok tanyája negyed óra sétára volt, nem messze, a nyárfaerdő túloldalán. A fiú szaporázta lépteit, gyorsan be is ért az udvarra. Már kezdett rácsöpögni az alkonyat a tájra, a ház kéményéből fürtökben úszott fel a füst, az ablakok narancssárgán világítottak.
A fiú becsöngetett.
Apjának húga nyitott ajtót.
– Á, te vagy az! – mondta a nő, az ajtóban állva, s összehúzta magán bő kardigánját.
– Igen, küldte apa a dolgokat – a nő felé nyújtotta a kosarat.
– Ja, persze.
A nő férje tűnt fel az ajtóban, arcán vigyor ült.
– Jó gyorsan ideértél vele. Elindultál már tegnap? – kérdezte gúnyosan. – Azt mondják, olyan lassú vagy, mintha hátrafelé mennél – nevetett.
– Hagyd már a szerencsétlent! – bökte oldalba a nő, és elvette a fiútól a kosarat.
– Azt számolni megtanultál már? – húzta tovább a férfi.
– Barom – vetette oda a fiú.
Mindkettejüknek elkomorodott az arca. A nő kézfejével hatalmas pofont adott a gyereknek, az hátratántorodott, az arcához kapott, majd futásnak eredt, és eltűnt az istálló mögött.
A tehenek békésen túrták a szénát az állásukban, a lovak is halkan nyihogtak. A fiú a száraz széna szétszórt maradványain lépkedett, talpa alatt recsegtek a fűcsomók. Arca vörösen lüktetett, könnyei kicsipkézték ábrázatát.
Végigsétált a tehenek mellett, megsimogatta a lovak fejét.
A zsebéből elővett egy doboz gyufát, egy szálat a gyújtófelületre szorított, és elpöckölte. A pálca szikrázva felizzott, kilőtt, és dagadt lángot húzva csapódott be a szalmabálák közé. A bálák fél perc alatt lángba borultak, s a felcsapó füst kitöltötte az istállót. Az állatok dühöngve verték magukat a falakhoz, és bömböltek, olyan hangon, amilyet a fiú még elképzelni sem tudott volna.
Az alkonyat mohón fogadta magába a koromfekete füstöt, és az égbe csapó, vörös lángnyelveket. A nyirkos hideg száraz forrósággá vált.
A fiú futott. Olyan gyorsan, hogy senki sem tudta volna utolérni. Túljutott a levegőbe keveredett füstködön, a nyárfákon, amiknek a koronájába és ágaiba belekóstoltak a lángok, túl a szétszabdalt szántóföldeken, lábai lerázták a kukoricák otthagyott csonkjait, az egyre köré dagadó sárgömböket. Csak futott, egyre csak futott.
Reke Balázs a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Tűz, jöjj velem!
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
