Fenyvesi Félix Lajos: Írnok az éjszakában (versek)
Haldokolva élet
Vasadi Péter emlékére
Kint a poros rövid utca.
Út menti dőlt akácok.
Átbeszélgettünk sok éjszakát.
Távol villamos sikított,
mint hóba kitett
csecsemő.
Ablakod mögött ötven évig
ültél. Néha autó suhant
el, a töredezett járdán gyors
lépések.
Töprengve írtál a csöndben.
„Semmiség” – mondták irigyen.
Mintha éles kövekből
építettél volna templomot,
hol az éj kórus-imája
zengett.
Régóta te főzted a kávét.
Hű társad a szomszéd
szobában haldokolt.
Szent volt a hiábavaló
küszködés. Körötte a kert.
Madarak szálltak
a lombcsúcsra hintázni.
Álomba ringatott a virrasztó
Isten!
Múló idő ködében
elmosódik fáradt arcod.
De szemüvegeden át
látunk, s halljuk intelmed:
Nincs, csak áldozatos élet.
Csak szeretet. Szótlan. Szegény.
Emlékezni fogunk rád.
Mürón: A diszkoszvető
Kétezer-ötszáz éve faragta márványszobrát
M Ü R Ó N, az athéni mester,
azóta tündököl szelíd ragyogással a finom
mozdulat; megtalált egyensúlyban a feszes izmú
pompás férfi, hogy előrelendüljön
a g y ő z t e s d o b á s h o z
Nyitott tenyeréből kiröppen egyszer ezüst
diszkosza, és száll fényt hasítva a stadionban.
Villanó íve büszke hidat formál szív
és cél között, a végtelent másolja.
Nyugalom és örök mozgás pattanva feszül
a hibátlan testben, üzenve minden időben:
boldog, ki acélos karral a diadalt kivívja,
s a bátor erőnek olajfa-koszorúját elnyeri
Somlói bordicsérő
Bazalttüzed minden cseppben ott lobog,
örömet sugároz minden korty ital.
Ki ivott belőled egyszer is, tudja, hogy
újjászületik, te: erdőillatú
s zöld-arany őszi látomás.
Kóstoljuk csengős pohárból reggel
óta olajos, mandula nedűdet,
mosolygunk és dalolunk késő estig.
Gyomorpezsdítő, lélekgyógyító
ezer-íz borocska, érzem máris,
könnyű leszek, talán föl is tudnék
szállni a gomolygó felhők fölé…
Pincesarokban csendesen borozó,
hű barát, nem dicsérlek tovább, csak
kérlek: te légy a közelgő ünnep legfőbb
ékessége, ha köszöntjük Weöres Sándort,
s a jókedvű Isten asztalunkhoz ül.
Írnok az éjszakában
Szolga vagyok én is, egy nekem
s néhány eszelősnek fontos dologban.
Írnokok, virrasztjuk a csillagtalan
éjszakát és hallgatjuk
a föld zörgő szívverését.
Végtelen mondathoz egy-egy igaz
szót teszünk, próbáljuk megfejteni
Isten morze-kopogását az égen.
Öreg gimnázium ünnepe
Földesi Ferenc emlékére,
tanítványi hűséggel
Napok óta egy kusza mondat őrli
szívem: „Legyetek jók!” Ötven éve ez volt
útbaindító szavad, és pergetem az időt
vissza, miközben egy kéz kőbe metszi arcod.
Tűz-nyár, lomb-arany ősz, kisded tavasz,
elfogytak a homokszem-percek
—————————————–F J O D O R
Egy pillanat az élet!
Elvesztetted hű társad nyugtató kezét,
megkeseredtél az élettől barátom.
Ritka vendégek látogattak éjszaka:
sáros csizmában Tolsztoj,
szomorú arccal Dosztojevszkij,
Csehov könyvében egérfarkú aláírás;
fölváltva olvastuk a húsz esztendőt
raboskodó Salamovot. Megsirattuk.
Örök tanár,
ki tanítottad kedves költőd:
Istent-hívó Adyt, és a többi virrasztó férfit,
sajkódi estékre betévedő fáradt vándort;
mondtad: gyönyörű anyanyelvünk.
Utolsó találkozásunk az Ótemplom csendjében,
kezedben kopott könyv: a Károli-Biblia,
ki kormos igékből írta éjszakákban:
a rejtekező gönci prédikátor,
belénk égette naponta, ahogyan te is:
„Megmaradni minden időben”
Bennünk is vásnak a lépcsők, üszkösödnek
a vörös falak, halljuk az apró csengőt,
s a te óvó, vigyázó hangod.
Jó volt énekelni lépesméz-ízű zsoltárt.
Érezni, valaki szüntelen hív, szótlan hazavár.
Meghaltál. Nem vagy sehol. Nem hiszem.
Ott állsz minden reggel az öreg iskola udvarán,
nézed a tiszta-tekintetű diákokat, a virág-
arcú lányokat, mindnek tudod a nevét.
Elmennek a jók, embernek lenni nehéz.
Illusztráció: Δισκοβόλος (Μύρων)
Ezek is érdekelhetik!
Németh Erzsébet: Ö T S Z Ö R Ö K →
Egy darabka belőlem (Óczy versei) →
Hogyan kérj bocsánatot a macskádtól (Balizs Dániel versei) →
