Vörös István: „Önmagam felé lendít” (három vers)
*
Szövetségesek
Mindenki utálja magát
kicsit, az is, aki imádja.
Lásd ennek a jó oldalát,
a lélek titkait csodáld,
ismerj rá tulajdon hibádra!
Mindenki utálja magát,
egy életnél nem tart tovább,
amíg gyengeségét belátja.
Lásd ennek a jó oldalát,
bár ez nem annyira szokás.
Ki néz kritikusan magára?
Mindenki utálja magát!! –
és akkor nem lesz bosszúság,
ha sok más ember is utálja.
Lásd ennek a jó oldalát,
nem ellenséges a világ,
de szövetséges egy csapásra:
mindenki utálja magát.
Lásd ennek a jó oldalát.
Egy bizonytalan lázadó a peremvidéken
Nincs közép, egyszerűen
nincsen középen semmi!
Ebből kell építkezni
a térben és időben.
Vagy épp kibontakozni?
Nincs közép, egyszerűen
előugrik a kinti,
de ő is eltűnőben.
Ebből kell építkezni:
hogy nincs alap a földben,
s nem lehet fölszárnyalni.
Nincs közép, egyszerűen
nem tudsz hol elindulni
a vége-nincsen szélen.
Ebből kell építkezni.
A világot egészben
lehet alapnak venni.
Nincs közép, egyszerűen
ebből kell építkezni.
A fontos csend
Ha a világ nem akar semmit,
ha nem ad épp feladatot,
az önmagam felé lendít,
még képes megmozgatni ennyit,
különben bárhol is vagyok.
Ha a világ nem akar semmit,
az föl is zaklat, meg is rendít.
Másban fényesen fölragyog
az önmagam. Felé lendít,
hogy megértsem mind,
mit nem értenek a nagyok.
Ha a világ nem akar semmit,
az néha kicsit megfélemlít,
de a közönyre hallgatok.
Az önmagam felé lendít,
és mások előtt énként említ,
mintha ez volna a titok.
Ha a világ nem akar semmit,
az önmagam felé lendít.
Illusztráció: Nakatani Suisen
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
