Török Nándor: Megérkeztem, Létkérdések (versek)
•
Megérkeztem
Megérkeztem legbelső szobádba,
hová nem hatol a külvilág zaja,
a néma gondok nagyja-apraja
mind kint reked.
Otthonom lett vágyam hő szentélye,
s magányomban, ha benned ébred álmom,
távoli valóm parazsát látom
felizzani
a képzelet torkos tébolyában.
Nehéz szavakkal, zárt ajtóid mögött
megveretve, mint bűntől üldözött,
ártatlanul
hinni szeretném Erósz kegyelmét.
S összezárva új istenünkkel végleg,
én érted, te meg énértem térj meg
egy ölelésben.
Létkérdések
Sóhajtásnyi pillanat?
Kérészek kurta röpte két végtelen között?
(A teremtő lemondón legyint:
költői kérdés már megint;
De nem!
Rossz álmaimban mindig üldözött
e kérdés, de nem néztem soha hátra,
mert nincs válaszkényszerem,
mégis,
alagútjából a napfényre vágyva
zakatolt bennem a nagybetűs Igen
egy tekervényes gondolatsínen.)
Igen!
Mint vétlen parányokban az öröklött erő
rezdülése e táguló mederben,
hol az ősi körforgás léptéke szerint
egy-két emberöltő nem is mérhető,
s a Faj okkal
(más fajokkal össze nem keverten)
él és hal,
szaporodik a többi halandóval,
miközben értőn és megértőn
a hittel küzd a puszta értelem.
Minden hiába!
Lelkünk szárnyalni úgyis képtelen.
Nem teljesülhet a vágyott óhaj,
már tele van ígérettel, szóval
a felhők fölötti égi téka,
s kísért a hit hitvány maradéka:
Porhüvelynyi energiánk szárnya
meg se borzolja a mindenség fövenyét,
aggó kérdőjellé görbül meg a lét,
s a röppályának látható a vége,
hol tudásunk a közös mélybe vész
mielőtt a valóság partjára érne.
Kész.
– Hinni? Nem hinni? Mért ne!
Ennyi az egész?
(Hiszünk is, nem is,
s lebegünk könnyűvé váltan
öntelt hitünk légáramában.
Hisszük, hogy ez valami más.
– Új tudás,
a várva várt a szárnyalás?
Dehogy!
Csak könnyűnek találtatva álmodunk
mulandó jövőt a mában,
s nem tudjuk balgaságunk honnét vétetett,
hallucinálunk magunknak szép, új életet.)
Igen. Sóhajtásnyi pillanat,
halk szusszanás csupán a földi lét.
Cseppnyi kábulat. Nem csoda.
Csak önámításunk megvalósulása,
miközben szunnyad a tudat.
Hiába imádkozunk. Ez, ilyen!
Fohászunk célba nem talál soha,
mert egy bennünk fénylő atomrácsban,
több fényévnyi távolságban pihen
a valódi alkotó,
kit úgy is hívhatunk: a Jó.
– Bravó!
S mi marad itt nekünk? Mi az a fellegek alatt,
mi csírát bontva megfogan?
Ki az, ki velünk együtt sorsszerűn lebeg?
Csak az emberteremtette istenek,
akikkel sokra soha nem jutunk,
mert mindig emberi módon
(hogyan máshogyan?)
intézik kérész sorsutunk.
Illusztráció: Álmodók („Picasso-poszter…”, fd. forr.: Amazon.de)
Ezek is érdekelhetik!
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
Varga-Göcz Nikolett: Sebezhetőség, Magnólia →
