Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek)
•
A bárányt vállaira vette
A pályaudvar fölött vaskupola.
Egyik utas sem szállt fel a vonatra,
magányuk ködfoltot rajzolt a távolban.
Ősz, törött végű hajuk a vagonajtón.
Hószín homlokkal hajladoztak a sínen,
mint aszfaltrésben az elnyílt pitypangok.
Ideges pelyhek tapadtak az ablakra.
Arcuk a vagonlakó felé fordult,
sosem gondolt találkozások eredtek
a felhajló idő vonala mentén.
Sötét dongájú sajtárokból tejfelhők
fröccsentek szét a zavarodott égen.
A kavargó pihék beszőtték az arcom –
elveszett lelküket lélegeztem. Vérbő torkom
görcsbe rándult. Szívem mélyére merültek
a holtak, hogy szabaddá tegyék a vándorutat.
A világ szelíd, akár a bárány.
A vonat útnak indult. Mint a dér hullott,
végül zuhogott a feloldódás árja.
Mindenfelől vizek vették körbe az utazót.
Az arcát alig látta…
Levélfoszlány himbálódzott a kertvégi fán.
Kietlen földön csenevész, fekete ágak,
nyúlánk fatörzs, virrasztó angyalok búvóhelye.
Mögötte a zord hegyet szikrázó hó takarta.
Üvegmennyország táblái mögül nézi Isten,
ahogy az eső, hó és jég a fát porítja.
A kert romos háza még felderengett, álomként,
a halandó szívben, az áhítatzöld kristályba
merült Atya viszont el-elfeledte a halált,
fásult tekintettel árnyékolta fiait,
akik a szétszaggatás gödreibe kényszerültek.
Aláereszkedett az árnyékban, és elűzte,
ahogyan ígérte, a kertből a dél démonát.
A legvégül egy szabaddá tett holtpontján.
Szaggatott lengés
A burkolat gyűrött és repedezett,
a vaslemez elhajlott, a korlát felcsavarodott.
Beomlott üvegfal és oszlopkelyhek.
A házkapu romján egy féldomborművet formázó
épületkerámia szinte épségben megmaradt.
Óvodás gyermeküket hintáztató
munkás anya és apa, kitüremkedett izmokkal.
Klasszikus letisztultsággal átszőtt kompozíció,
de épp a harmóniája hatott
most oly dermesztőn, mint a megszállott lelkek fölénye.
Dércukor foltok lepték el a rozsdabarna földet,
a kietlen réten ösvény kanyargott,
már az elején ölembe vettem a fehér macskát,
csendesen pihegett, talán kandallóról álmodott.
Arra gondoltam, vajon milyen lehet
szabadon szállni a te álmodban, az éj közepén?
A világ, akár az asztalról lesöpört maradék,
szétszórt darabokban hevert előttem.
Ha te eljönnél álmomban, én is elcsendesednék,
puhán lépkednék a halállal szemben, még ha zord is.
Illusztráció: Vállaira vette
Ezek is érdekelhetik!
Bánfai Zsolt: Távolodás, Összekoccan →
Összetett tenyérrel – Ispány Marietta versei →
A válasz – Marton Árpád versei →
