Grandpierre Atilla: Egyetlen egy életerő van, a Mindenség életereje (VII/7*)

*Toót-Holló Tamás írása

Előző rész: http://www.naputonline.hu/2025/06/09/a-vhk-nem-alternativ-zenekar-hanem-az-egyetlen-alternativa-podiumbeszelgetes-vii6/

Idén, 2025-ben ünnepli 50. születésnapját a Vágtázó Halottkémek (VHK), ez a műfajilag besorolhatatlan, a megszokott zeneértelmezéstől gyökeresen eltérő utat járó, és már évtizedek óta kultikus státuszt elérő magyar zenekar. Az évforduló tiszteletére – a VHK frissen megjelent albumának címét alapul véve – április 23-án összművészeti és létfilozófiai konferenciát rendeztek a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyen rangos tudósok és művészek előadásaikban, pódiumbeszélgetéseikben igyekeztek utánajárni annak, mi mozgatja ezt a zenekart, minek köszönhető, hogy nemcsak a zenéjével, gondolataival, hanem úgyszólván minden mozgásművészeti, képzőművészeti megnyilvánulásával, ősi szertartásokat idéző üzeneteivel is hatni képes, s ezzel magát a magyar kultúra páratlan jelenségévé avatja.

A konferencia zárszavát a VHK énekes-frontembere, az a Grandpierre Atilla mondta el, akit ezt megelőzően már számos előadó és hozzászóló emlegetett, s aki a konferenciát lezáró beszédében arra vállalkozott, hogy részint reagáljon az addig elhangzottakra, részint pedig részletesebben is kitérjen a VHK 50. születésnapjára időzítve közreadott memorandum, a Kozmikus Életerő Kiáltványa gondolataira is.

Mint mondta, hálás a konferencia résztvevőinek azért, hogy nagyszerű meglepetést szereztek neki: hiszen ő eddig azt tapasztalta, hogy a benne élő összekapcsolódás azzal a kozmikus életerővel, ami az ősi magyarság és emberiség fő értéke volt, süket fülekre talált a mai világban, s épp azért van szükség erre a konferenciára, hogy erre felhívja a figyelmet.

Ehhez képest azt történt, amire álmában sem gondolt volna – mondta Grandpierre Atilla –, hogy váratlan helyekről is megerősítést kapott, és sokat tanulhatott, s ráébredt arra, hogy érik az idő, sokkal inkább, mint ahogy azt ő a főáramon kívül maradva ezt eddig megélhette.

Ez egy szívmelengető érzés – tette hozzá –, ami annyira friss, hogy még nehéz számára feldolgozni. Olyan érzés, ami megerősíti az emberi és a kulturális összetartozás érzését. Azt az érzést, ami létfontosságú ahhoz, hogy teljes életet tudjunk élni.

A konferencián eddig elhangzott megállapításokra kitérve visszaidézte, hogy korábban, az őseredeti élmények természetét meghatározni próbálva elhangzott például, hogy az emberiség minden ősi vallása valójában ugyanarra az ősi alapélményre vezethető vissza, s ezért is nevezhetjük egységesen egyfajta animisztikus ősvallásnak. Mint mondta, ez egy fontos megállapítás. Ez az őstapasztalat a Természet egészének lélekkel áthatott megnyilvánulása. Ez az ősélmény teszi az embert teljes lelkű, a Természet egészével együttérző, egyetemes hatókörűen érző és gondolkodó lénnyé, teljes életet élő emberré, teljes emberré.

Az az élmény, amiben lelkünk legmélyével összekapcsolódunk a Világegyetem teljességével, a kozmikus élet egészével. Ezt a kapcsolatteremtési kísérletet a nyugati civilizáció tévesen azonosítja az önkívülettel, aminek az az oka, hogy a kozmikus együttérzés igénye sajnos már kívül esik a nyugatias gondolkodás keretein.

Grandpierre Atilla szerint a VHK megértéséhez a magyarság ősi gyökereinek megértése szükséges, mert ezeknek a hatásoknak a továbbélése miatt maradhat meg valami a kultúránkban, ami még nincs betörve, nincs teljesen beleidomítva abba a kilúgozott művészetfelfogásba, ami ma már általánosan jellemző a nyugat-európai szalonművészetre. Fotó: Csíkvári Dóra

Ahhoz, hogy teljes emberré váljunk – fejtette ki Grandpierre Atilla –, arra van szükségünk, hogy egyetemes lényekként átéljük a kozmikus érzésvilágot, azt, hogy milyen érzés lehet egy olyan örök életet élő Világegyetemként élni, aki minden létező egységes egésze, s ebből fakadóan minden élet egységes egésze, maga a kozmikus élet.

Grandpierre Atilla ezt a gondolatmenetét alátámasztva utalt a Bauer Ervin elméleti biológiájában foglalt tételre, mely szerint az élet attól élet, hogy mozgósítja a benne rejlő mozgósítható életenergiát az élet javára. Vagyis azon van, hogy feltöltődjenek az energiaforrásai, hogy javuljanak a képességei, a lelki együttérző képessége egyetemes hatókörűvé és magas minőségűvé váljon, az értelmi képességei kiteljesedjenek, hogy megértse a valóság egészét annak teljes, ontológiai mélységében.

Grandpierre Atilla visszautalt Csáji László Koppány egyik megszólalására, aki szerint a nyugati ember azzal, hogy varázstalan világot hozott létre, egy táguló hiányt is teremtett – s ezért távoli, egzotikus tájakon, egzotikus kultúrákban kezdte keresni a varázslatokat, miközben nekünk, magyaroknak viszont másfajta adottságokból kellett és lehetett kiindulnunk – értett egyet Csáji László Koppánnyal Grandpierre Atilla –, mert nekünk még tényleg nem veszett el a lelki anyanyelvünk és az ősi zenei világunk, s nálunk még nem tűntek el teljesen a kultúránk alaprétegei. Annak bizonyságára, hogy ezt egyes nyugat-európai értelmiségiek is felismerték már, Grandpierre Atilla első nyugati menedzserüket, Dietmar Lupfert idézte, aki 1986-ben kezdte menedzselni a VHK-t. Ő számolt be nekik az egyik tanulságos visszajelzésről, amit akkor kapott, amikor amerikai menedzserekkel beszélgetett a VHK ügyében eljárva: az egyik megkeresett amerikai ugyanis azt mondta neki, hogy valójában minden zenekar azt a teljes őserőt akarja felfedezni és megmutatni a zenében, amit a VHK, de egyik sem tudja, mert egyik mögött sincs meg az a kulturális háttér, amit a VHK-nak a magyarsága jelent.

Igen: a VHK megértéséhez a magyarság ősi gyökereinek megértése szükséges – állította Grandpierre Atilla –, mert ezeknek a hatásoknak a továbbélése miatt maradhat meg valami a kultúránkban, ami még nincs betörve, nincs teljesen beleidomítva abba a kilúgozott művészetfelfogásba, ami ma már általánosan jellemző a nyugat-európai szalonművészetre.

Egy másik jellemző nyugati elismerése a törekvéseik mögött meghúzódó kozmikus életerőnek az volt – mesélte el Grandpierre Atilla –, amikor az Alternative Tentacles, Jello Biafra kiadója is felfigyelt rájuk, s ennek hatására eljött az egyik koncertjükre Bill Gilliam, a lemezcég londoni fiókjának főnöke, aki a koncert után azt mondta az öltözőben, hogy őket meghallgatva egy őseredeti istenélményben volt része – „This is a primal God feeling”.

Ahhoz, hogy a VHK ilyen istenidéző felfedezőutakra tudott indulni, persze merészség is kellett, s ezt a veszélyekkel nem törődő merészséget teljes joggal emelte ki a konferencián korábban Heinczinger Mika és Jósvai Péter is – ismerte el Grandpierre Atilla, aki szerint ehhez hinni kellett abban, hogy ha öt-hat ember elkezd egymástól függetlenül, előre meg nem beszélt módon hangokat kicsalni a hangszeréből, abból lesz valami olyan egész, ami hajmeresztő, és ami mindennél jobb, és mindennél nagyszerűbb tud lenni.

Hogy lehetett ebben hinni egyáltalán? – tette fel a kérdést Grandpierre Atilla, majd meg is adta erre a választ: „másképp”. Mint elmondta: ezt a másképpen kialakuló hitet édesapja, Grandpierre K. Endre történész ültette el benne nagyjából 15 éves korában, amikor először kezdett neki beszélni arról, hogy létezett az emberiségnek aranykora, s hogy ez egy olyan mágikus kor volt, amely a magyar őstörténelem alapja volt.

Édesapja meghatározása szerint a mágikus erők működése öntörvényű és elemi erejű, amiből neki rögtön kialakult az az elképzelése, hogy akkor ennek megfelelően kell megalkotni a művészetet is. Édesapjától hallott először arról is, hogy az emberi társadalom igazából egy varázserő birtokosa, s akkor sokat beszélgettek egymással arról is – idézte fel –, hogy ezzel azért nem tudunk élni, mert egy hipnózis tartja fogva, juttatja egészen irtózatos állapotba a társadalmakat, nehogy megint kiutat találjanak a saját bénultságukból.

Grandpierre Atilla szerint az emberiségnek fontos lenne megérteni a virágok törvényét, mert a virág a szirmai kibontásával varázslatot hajt végre, amivel hozzájárul ahhoz, hogy a világ előbbre jusson. Fotó: Csíkvári Dóra

Ez a kiúttalanság abból következik, hogy a társadalomnak van egy hatásrendszere, ami a társadalom fő céljának megfelelően szerveződik – hangsúlyozta Grandpierre Atilla, aki szerint ez a sok hatás kisgyermekkorunk óta belekerül a szervezetünkbe, akár akarjuk, akár nem. És megszokottá válik, tudattalanná, vagyis szocializálódunk. Kialakul a második személyiségünk, ami egy külső, tanult személyiség. Holott a nem hipnotizált, nem bénult, hanem eredendő varázserejét birtokló társadalom olyan lenne, hogy segítsen bennünket emberré válni az emberi kiteljesedésben, ahogy a futónövénynek segít az a karó, amin fel tud jutni a fényhez.

Itt lenne fontos a virágok törvények megértése – jelentette ki Grandpierre Atilla. Ennek a törvénynek a működése csak egy aprócska virágmag életrevalóságával veszi a kezdetét. Mert az a mag, ha kedvező körülmények közé kerül, elkezdi felmutatni a maga lényegét. Elkezd dolgozni azon, hogy megmutassa, mit tud, elkezd magából építkezni, elkezd az ég közepébe fúródó tornyot építeni. És építi, építi azt a tornyot egészen addig, ameddig olyan magas lesz, hogy már ezerszer magasabb, mint a magocska kezdeti mérete volt. És amikor eljött az az idő, hogy már nem tud magasabb tornyot építeni, akkor eljön az ideje annak, hogy a virág megmutassa, mi rejlik benne, és akkor kibontja a szirmait. Elképesztő szépséget ragyogtat fel, elragadó illatot csalogat elő magából. Varázslatot hajt végre, amivel hozzájárul ahhoz, hogy a világ előbbre jusson – sorolta végig a virág törvényének kiteljesedését Grandpierre Atilla, majd hozzátette: ezt a példázatot természetesen az emberi társadalomra is kiterjedő értelemben adta elő. S azt kérte: gondoljuk csak el, mivé lenne a társadalmunk, ha az ember – s vele együtt az emberi lélek és az emberi értelem is – megtanulna virágozni.

A virágoktól lehetne eltanulnunk azt is, hogy a legalapvetőbb tulajdonságunk nem az, hogy emberek vagyunk, hanem az, hogy élőlényeknek születtünk – emelte ki Grandpierre Atilla, aki szerint ma már alig tudjuk, hogy mi az élet, mert a modern ember a tudatával irányítja az életét, mivel azonban hiányzik belőlünk az élet megfelelő tudata, már nem a kozmikus életerő szabályai szerint irányítjuk saját magunkat.

Az emberi társadalomban eredetileg benne rejlő varázserőnek akkor tudnánk csak megfelelni, ha felfedeznénk magunkban a kozmikus életerőt, az egyetlen életerőt, ami létezik a Világegyetemben – hangoztatta Grandpierre Atilla.

Ehelyett azonban a jelenlegi hipnotizált és bénult társadalmunkban nem a kozmikus életerő jeleit, hanem éppenséggel a halál kultúrájának jeleit láthatjuk lépten-nyomon: így, ha bemegyünk egy plázában egy játékboltba, azt láthatjuk, hogy a polcok tele vannak gyilkos gépekkel, gyilkos robotokkal, halálfejekkel, hogy az 5-6 éves gyerekek ezekkel játsszanak – tette szóvá Grandpierre Atilla.

Még halvány fénysugár sem dereng fel, ami azt mutatná, hogy a művészeteknek lehetne valami olyan célja, hogy az életenergiák mozgósítását célozná magának az életnek a javára, s hogy ez a törekvés lehetne akár elfogadottabb érték is a kultúrában – jelentette ki Grandpierre Atilla, hozzátéve: ennek a konferenciának és a VHK 50. születésnapját köszöntő memorandumnak, a Kozmikus Életerő Kiáltványának viszont éppen az a célja, hogy ráeszméljünk a kozmikus életerő használatának jelentőségére, hogy az élet elmulasztásának pályáját elhagyva az élet kiteljesítése, a felfelé törekvés pályájára térjünk. A sok-sok életmulasztás nem vezet jóra. Ha viszont folyamatosan nem mulasztunk, akkor mozgósítjuk az életenergiánkat egy nagyszerű ügy érdekében, azért, hogy kiteljesedjünk, és hogy minden élet javára váljon az életünk. És ezt megtesszük ma, holnap, holnapután. Hány nap egy élet? Nem is tudom. Ezer? Tízezer? Harmincezer nap van egy emberi életben, vagy több? Harmincezer nap. Hányszor lehet mozgósítani? Gondoljuk meg! Mire juthatunk, hogyha 30 ezer napon keresztül naponta az összes lelki energiánkat mozgósítjuk, és cselekszünk, és döntünk, és aszerint választjuk ki, hogy mit csinálunk, hogy mi az, ami a legjobban előreviszi ezt a célt. Gondoljuk meg, mennyire különböző életutat élhetünk akkor, hogyha mindig eltérünk a mulasztás pályájától, és mindig fölfelé, fölfelé, fölfelé. Képzeljék el, hogy 20 év múlva, 30 év múlva, 50 év múlva hol fogunk tartani ahhoz képest, ahol most tartunk – mondta Grandpierre Atilla.

Az embereknek a társadalmi hipnózis folytán általában az a legfőbb vágya, hogy úgy kezdjenek valamit az életükkel, hogy az álmaikat valóra váltsák – de azt már figyelembe sem veszik, hogy ezek az álmok megfelelnek-e a kozmikus életerőből származó ősi emberi késztetéseknek. Figyelembe sem veszik azt, hogy az élet nem a saját tudatunkkal kezdődik, hanem ezzel a kozmikus életerővel. Ez az életerő pedig már akkor is létezett, amikor a mi tudatunk még nem is volt – mondta Grandpierre Atilla, majd hozzátette: igazából egyetlen egy életerő van, a Mindenség életereje, és ez mindig is volt.

Ő sem volt azonban ennek a felismerésnek a birtokában – ismerte el.

„21 éves koromig úgy tudtam, hogy minden ember utolérhetetlen egyéniség, hát még én” – számolt be az ifjúkori nézeteiről Grandpierre, aki ezek után számot adott arról, hogyan vágott neki annak, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen különleges egyéniség, s ezért mindenféle feltűnő ruhákban járkált, igyekezett állandóan elképeszteni és a sodrukból kihozni az embereket, amit bámulatos sikerrel művelt, hiszen több általános iskolába, aztán két gimnáziumba járt, majd az egyetemen is felfüggesztették a tanulmányait.

Az egyik barátjának édesanyja egyszer mondta is neki, hogy ha ezt a sok egyénieskedő energiáját valami jó célra fordítaná, akkor hatalmas dolgokat tudna ezzel elérni – számolt be Grandpierre Atilla, majd rátért arra, mire jött rá akkor, amikor felismerte, hogy a legfontosabb dolog az életében maga az élet, s hogy él benne az ehhez szükséges életösztön is.

Ekkor aztán az is eszébe jutott – avatta be közönségét Grandpierre Atilla –, hogy ez a felismerés rögtön véget vet az egyéniségének utolérhetetlen varázsáról szőtt képzelgéseinek, hiszen ez az életerő nem magántulajdon, mert ez más élőlényekben is megvan, még azokban is, akiket ő egyáltalán nem szível, akiket ő ki nem állhatott.

S ezen a ponton kellett ráébrednie arra, hogy az másik, aki addig nem lopta be magát a szívébe, alapvetően ugyanannak az életkincsnek a birtokosa, mint ő, és általánosságban ő is arra vágyik, amire ő, hogy a lehető legcsodálatosabb életet élje, még akkor is, ha ő más génekkel, más körülmények között született. Talán más is a feladata, de attól még ugyanazon az ügyön dolgoznak, azon, hogy a lehető legcsodálatosabb életet éljék. Tehát akkor van mit tőle tanulni. Tehát tulajdonképpen munkatársak. Tehát tulajdonképpen meg kell nézni, hogy mire jutott ő azzal, hogy az élete virágzásnak induljon.

Grandpierre Atilla ezt a szellemi eszmélkedést érzékeltetve mesélt arról, hogyan kellett ezután lassanként rájönnie arra, hogy ez a virágzás mindenkiben és minden élőlényben közös, tehát minden élőlényt meg lehetne becsülni. Tehát a Világegyetemet is meg lehetne becsülni. Merthogy a legnagyobb kincs az életben, az életerő, egy közkincs. És ennek az erőnek közkinccsé is kell válnia.

Zárásként Grandpierre Atilla emlékeztetett arra: a konferencián többször szó volt már arról, hogy Bartók Béla szerint egy természeti erő hozza létre azt a népzenét, ami megelőzi a műzenét, és ami mágikus erővel képes hatni az emberre. Ezt a megállapítást viszont – mint mondta – ki szeretné egészíteni még valamivel: az ókori kínai zenefilozófia megállapításával, amely szerint az igazi zene azért képes lenyűgöző erővel hatni az emberekre, mert az a Világegyetem alapelveiből fakad.

Mi már nem tudjuk, hogy mik a Világegyetem alapelvei, de az ókorban a kínaiak ezek szerint még tudták – emelte ki Grandpierre Atilla, hogy erre utalva azonnal kijelenthesse: ez az az ügy, amit két zenekara, a Vágtázó Halottkémek és a Vágtázó Csodaszarvas szolgál. És ez megegyezik az ókori, mágikus zenefelfogással. Ők az élet kiteljesítéséért zenélnek. Hogy felébresszék a bennünk szunnyadó kozmikus életerőt, az egyetemes emberi kultúra legmélyebb hajtóerejét.

Ezzel kapcsolatban Grandpierre Atilla kiemelte egy 1993-ban megjelent, a Természetről szóló könyv okfejtését, amely azt írta le, hogy a Kelet, Afrika, Észak-Amerika és Ausztrália ősi népei felismerték azt az erőt, aminek révén összetartozunk, és ennek alapján olyan viszony alakítottak ki a Természettel, amelyből máig sokat kell tanulnunk. Ami közös ezekben a népekben, az a rokonság érzése az emberi és a természeti világ között. Annak érzékelése, hogy minden összefügg és együttműködik, mint egy élő szervezet szervei. Ez a Természettel kialakított sajátos viszony az animizmus, vagyis az a felfogás, hogy a Természetet kozmikus lelkierő eleveníti meg, amely a kozmikus életerőből táplálkozik, és ezt váltja valóra. Ez az ősi meggyőződés régen széles körben elterjedt, nyomai megtalálhatók mind az öt földrészen – ismertette a könyv megállapításait Grandpierre Atilla, jelezve, hogy az új könyvében ezeket a nyomokat részletesen bemutatja majd.

A zárszó végére Grandpierre Atilla azt a gondolatot szánta, hogy az emberiség fennmaradása és a népek felemelkedése egyaránt az emberi természet kiteljesítését elősegítő, életközpontú, egyszerre egyén-, közösség- és természetközpontú értékrendet követel meg. Felhívta a figyelmet arra, hogy ez az értékrend az igazi kultúra minden központi értékét is magában foglalja. Ez az ügy olyan ügy, amit ezzel a konferenciával közzé szeretnénk tenni, hogy közösen képviselhessük tovább, hogy elősegítsük a kozmikus életerő kulturális és társadalmi szinten megbecsült értékké válását.

Illusztráció: Grandpierre Atilla mondja el zárszavát a Fellázadt a Semmibe vett Öröklét! címmel megrendezett konferencián, amely a Vágtázó Halottkémek zenekar születésének 50. évfordulóját köszöntette. Fotó: Bach Máté