Tőzsér Árpád 90!

Kilencvenéves szeretett költőnk, Tőzsér Árpád. Öröm és megtisztelő számunkra, hogy természetes barátság alakult ki közöttünk, negyedszázados. Irányjelölő első számunk első közléseinek egyike októberi szép verse:

Leltár

Őszi színüledékek az ablak mély poharában,
zöld meg kármin, sárga meg ében,
barna meg ónos szürke, s döbbent
kék cafatok – ez az ég volt egykor. A
mélyrétegben, az utcán, súlyos barnák
és feketék kavarognak. E kinti
színkeveréket az ablakon innen
néhány műszegfű tarkítja pirossal.

Már nem program az ősz, nem pezsgés.
Elzakatolt az idő, el a lázak.
Régi versekben hagyományos képek,
félretolt csillékben a múlt nyár lombja.
Ím, ez az ősz már józan leltár,
józan és keserű töprengés.

Hozza jelentését a felszín.
Fáradt villamosokról suttog a kármin,
kedvetlen házakról az ónos szürke,
s gyászról, önkívületről szól az ében.
Süllyed a költő vissza a mélybe,
négy fal közt gondozza a történelmet.

Elvetette a mély metaforákat, el a törvényt,
metrum és rím tartja a vers négy sarkát,
zöld jelzők és sárga igék markolnak
sápadt főneveket s földrészeket egybe.
Rend ez is. Véli magáról. Görcsös
okker ecetfa lóg be az ablak mély poharába.

Gratulálunk, szeretett Árpád, köszönjük, hogy kitartóan velünk voltál végig; kitartóan várjuk ezután is további esztendeid nemes írásait: hisz magad is tartod-alkotod tovább jeles erővel, nem „Süllyed a költő vissza a mélybe” – kívánjuk! (A szerkesztőség)

2017-ben jelent meg műhelyünkben az Önlexikon – magyar írók harmadik személyben megalkotott önszócikkeinek gyűjteménye. Mikor a szerzőket meginvitáltam, így is fogalmaztam:

„…maguk az írók fogalmaznak önmagukról, de nem önéletrajz-szerűen, hanem a 3. személyű közlés – színlelt vagy valós – tárgyilagosságával, és nem is feltétlenül a lexikonírás műfaji szabályai szerint (azaz lehet a szócikk polemizáló, önironikus, példázatszerű, vagy másféle módon szépirodalmi jellegű is).” (Szondi György)

Tőzsér Árpád

költő, irodalomtörténész, műfordító. Született Gömörpéterfalán, Mitteleurópában, 1935. október 6-án, azaz bele a történelem sűrűjébe. Polgári foglalkozásai: szerkesztő, majd egyetemi oktató, 2002-től pedig (amikor a pozsonyi Comenius Tudományegyetem oktatójaként nyugdíjazzák) 2012-ig a Madách-Posonium Könyvkiadó főszerkesztője.

Ma, nyugdíjasként, megint mogorva ember, olyan elviselhetetlen figura, mint amilyen fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor is elindult Gömörország rengetegeiből (amelyek helyére az ókori kartográfusok még rendre azt írták: Hic sunt leones, azaz hogy lakatlan terület, csak oroszlánok lakják), s fiatal oroszlánként, pardon!, költőként úgy gondolta, hogy – Goethe receptjének megfelelően – búskomornak kell lennie, s az első verskötetének azt a címet adta, hogy Mogorva csillag. Ma mint nyolcvanéves aggastyán már Herakleitosz módján komor, aki tudvalevően azt tartotta, hogy minden álom, amit alva látunk, s minden halál, amit ébren tapasztalunk.

Műveinek válogatott jegyzéke: Mogorva csillag (versek, 1963), Kettős űrben (versek, 1967), Az irodalom valósága (tanulmányok, kritikák, jegyzetek,1970), Érintések (versek, 1972), Genezis (esszék, versek, interjúk, 1979), Szavak barlangjában (tanulmányok, kritikák, esszék, 1980), Adalékok a nyolcadi színhez (versek, 1982), Régi költők – mai tanulságok (irodalomtörténeti tanulmányok, 1984), Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (versek, 1989), Escorial Közép-Európában (esszék, tanulmányok, 1992), Pozsonyi Páholy (esszék, jegyzetek, publicisztika, 1994), Mittelszolipszizmus (versek, 1995), Leviticus (versek, 1997), Vladimír Holan: Éjszaka Hamlettel (a cseh költő poémája magyarul; 2000), Finnegan halála (versek; 2001), Milétoszi kumisz (tanulmányok; 2004), Tanulmányok költőportrékhoz (versek; 2004), A Matrjosa-baba szubjektuma (Esszék, jegyzetek, interjúk; 2005), Faustus Prágában (drámai költemény; 2005), Léggyökerek (versek; 2006), Szent Antal disznaja (napló, 2008), Csatavirág (létdalok, 2009), A vers ablakán kihajolva (válogatott versek; 2010), Érzékek csőcseléke (napló, 2011), Faustus Pozsonyban (esszék, publicisztikai írások, jegyzetek, 2012), Fél nóta (versek, 2012), A kifordított ember (napló, 2013), Einstein a természetet olvassa (napló, 2015), Erről az Euphorboszról beszélik (összegyűjtött versek, 2015).

Fontosabb díjai: József Attila díj (1993), Füst Milán díj (2002), Kossuth díj (2004), a Nemzet Művésze díj (2014).

Ezek tehát a költő, irodalomtörténész, műfordító Tőzsér Árpád életének és életművének a vitathatatlan tényei, ezek után – a lexikon-szócikk műfaji parancsa szerint – részletesebb életrajz és műértékelés kellene következzen, de a szócikkíró abban a szerencsés helyzetben van, hogy mindezt elvégezte, műveiben, maga az alkotó: naplói afféle önéletrajzi regényként, tanulmányai, kritikái alkotói módszerei elemzéseként is felfoghatók. De ha verseit figyelmesen olvassuk, még azokban is találunk bőven önreflexiót, azaz önéletrajzi elemet, sőt alkotáslélektant és műhelyvallomást is. A nagy kérdés, hogy mennyire megbízható az alkotó emlékezete, hogy mennyire vegyül az a képzeletével? És a még nagyobb dilemma: mi közünk az író életének azon kiterjedéseihez, amelyek így vagy úgy nem részei-elemei az életműnek?

Fogas kérdések! Mindenesetre az is ténynek látszik, hogy a tőzséri életmű markánsan két periódusból áll: az első két verskötete (emlékezzünk: a Mogorva csillag és a Kettős űrben)

azt a meggyőződést sugallja, hogy a látvány s a látvány kiváltotta szubjektív (érzelmi) és objektív (konkrét cselekvésbeli) reakció pontos leképzése az objektíve létezőnek, a második periódus (ez az első szakasz tíz évével szemben mintegy fél évszázadot ölel föl) viszont egyrészt ennek az alkotói alapállásnak a kritikája, másrészt annak a beismerése, hogy a vers és általában az irodalom bizony nem más, mint az emlékezet és a képzelet műve, tehát erős kritikai fenntartásokkal kezelendő és csak így fogadható el.

Valahogy úgy, ahogy azt e szócikk bevezetőjének Nagy Homályosa, a filozófus Herakleitosz tartotta az íjról és a nyílvesszőről, illetve a lantról és a dallamról: az ellentét a visszacsapó illeszkedésben van összhangban önmagával. Aminek következtében persze a műhatás is csak olyasvalami, mint a nyíl, a hang meg a – malomkő: kit hogyan talál meg. A művész a hitellel csak önmagának számol el. (De ha nem számol el, azt a mű könyörtelenül leleplezi!)

S mindebből, az életmű műfaji heterogénségéből (lásd a címlista műfaji megjelöléseit!) és ellentmondásaiból az derül ki, hogy Tőzsér Árpád irodalmi ténykedésében van valami a kalandor vakmerőségéből, könnyelműségéből és felelőtlenségéből. Feltehetően ezt a kalandorságot eufemizálta Lator László (nem akarván barátját nagyon megsérteni) állhatatlansággá, amikor is a költő hatvankettedik születésnapja előtt azt írta: „Ez a rokonszenvesen állhatatlan költő mintha megint változóban volna”.

A nyolcvanéves költő még mindig ír, mindig kalandozik. Még mindig állhatatlan és – kiállhatatlan.

Illusztráció: Tőzsér90 (fh. portré: Valuska G.)