Dino Buzzati: Nyulak a holdsugár alatt, Szentek

Nyulak a holdsugár alatt
Conigli sotto la luna

A kerti holdvilág, a fű és a növények illata emlékeztet most bizonyos végeláthatatlan reggelekre (hogy léteztek-e egyáltalán, már nem is tudom), amikor az első fénysugárban puskákkal és bakancsokkal vadászathoz készülődtünk. De most csöndes holdvilág virít, kialudtak már az ablakok, a szökőkutak nem hintenek vizet: némaság van mindenütt. A réten négy-öt apró fekete folt. Fürgén, bohókásan ugrándoznak, a legfinomabb zizzenést is elkerülve. S a vetések árnyékában mintha várakozna mind. Nyulak. A kert, a fű, ez az édes ízű illat, a csöndes holdvilág, e mérhetetlen, csodás éjszaka, melynek betegévé lázasul az ember, az egész csodálatos éjjel az övék. Vajon boldogok? Szökdécselnek kettesével, s parányi kis zörrenést se hagynak kicsúszni a lábacskák alól. Árnyak, mondhatná az ember. Kicsiny kísértetek, ártalmatlan kis szellemei a tájnak, mely alszik körös-körül, végtelen nagy messzeségben a holdsugár alatt. És fáradtan fénylenek a magányos, fehér sziklafalak is, az elhagyatott hegyek. Ám a nyulak csak feszült figyelemmel várnak, ugyan mire várnak? Mit remélnek még? Egy boldogabb világ ígéretét talán? Túl, a fal mögött, a csatornanyílástól kanyargó föld alatti járatokban, ahová hajnaltájban aludni tér a nyúlsereg, feszülnek már a csapdák. Ám ők ebből mit se sejtenek. Mi sem tudhatjuk, amikor barátokkal játszunk-nevetünk, hogy mi is vár reánk, mi sem sejthetjük a holnapok gyötrelmeit, a kéretlen meglepetéseket s a halálos kórokat. Akár a nyulak, állunk a réten mozdulatlanul, ám éppoly nyughatatlansággal mérgeződve. Merre feszülnek a csapdák? Még a legboldogabb éjszakák is elvonulnak, s nem nyújtanak vigaszt. Várunk és várunk. S ezalatt a hold bevégzi hosszú-hosszú ívét az égen. Percről-percre nyurgábbak lesznek az árnyak. S a nyulak, szétmeredt fülekkel, iszonyú fekete csíkokat hagynak a megvilágított füvön. És mi, az éjszakában, e tájnak közepén, mi sem vagyunk egyebek, csak árnyak, sötét kísértetek, szorongásaink roppant terhével belül. Merre feszülnek a csapdák? A mesés holdvilágban énekelnek a tücskök.

Szentek
I santi

Egy villasor nyújtózkodik hosszan az óceán felett, és minden szentnek van egy háza itt. Pazar kis villák, a balkonról odalátni az óceánra, s az óceán nem más, mint ő, az Isten maga. Nyaranta, amikor tetőfokához közelít a hőség, csak megmerítkeznek a szentek a víz hűvösében, s a víz is ő, az Isten maga. Üres telek bőségesen akad még itt a partszegélyen, s mihelyt az itt lakók hírül veszik, hogy újabb szent érkezése várható, tüstént nekilátnak, s építkezésbe kezdenek.

Szent Gancillo is, alighogy kinevezését kézhez kapta, és a partvidékre költözött, a maga kis villáját azonmód tökéletesen készen találta itt, csakúgy, mint korábban a többiek, bebútorozva, ágyneművel, edényekkel s minden nélkülözhetetlen holmival fölszerelve, s ráadásképpen a lakásban még egypár jófajta könyvet is talált. A falon pedig egy jól megtermett légycsapó vitézkedett, a környéken mostanában igencsak elszaporodott legyek ellen, noha itt még ezek sem okoztak figyelemre méltó zűrzavart.

Gancillo jámborságban, szelídségben élte valamikor egyszerű kis paraszti életét, s csupán utólag, miután jobb létre szenderült, tűnt fel döbbenten némelyeknek az a mindent átható kegyelem, mely mélyen betöltötte, és legjobb emlékezeteik szerint, sugarakba vonta őt, alakja körül mintegy három-négy méter távolságban is. S a prefektus, nem, mintha őszintén hitte volna Gancillo csudás kegyelmét, azért megtette az első lépéseket, s ráhelyezte őt a boldoggá avatási eljárás végtelen folyamára.

Elmúlott ugyan azóta kettőszáz esztendő is, ám az Egyház szent kebelében lépésről lépésre, minden felesleges sietséget mellőzve a folyamat lassan, de biztosan tovább haladt. Püspökök bársonyszéke, pápák trónusa üresedett meg egyike a másik után, s jöttek helyettük mindig újak, Gancillo dossziéja, mindazonáltal, szinte magától ment át a rostán, s vándorolt hivatalról hivatalra, mind feljebb és magasabbra, s a kegyelem titokzatos illata itatta át az esztendők sárgította papírlapokat. Nem maradt már az elöljárók között egyetlen egy sem, akinek, az aktákat kézbe véve, szemet ne szúrtak volna azonmód Gancillo sárgás papírjai. Ez tehát kellő magyarázattal szolgált arra, hogy az ügyet nem ejtették el. Mígnem kétszáz esztendő múltán egy reggelen a parasztocska aranysugarakkal keretezett képemását nagy magasságokba fel nem emelték a Szent Péter- bazilikában, s a kép alatt maga a Szentatya zendített rá a dicsőség zsoltárára, Gancillót az oltárok fenségébe helyezve.

Falucskájában is ünnepségeket tartottak, és egy helybéli történelemtudós rálelni vélt még a házra is, amelyben Gancillo született, élt, majd jobb létre szenderült, s a házat afféle ódon hangulatot sugárzó múzeummá alakították. Ám minekutána nem maradt immár egyetlen lélek sem, ki személyes emlékezetében hordozhatta volna őt, s az élők sorából réges-rég eltávoztak már az övéi mind, az új szent népszerűsége alig néhány napon át pompázhatott csupán. Egyébiránt is a falujában beláthatatlan idők óta egy másik szentet, Marcolinót övezte a tisztelet, aki a vidék patrónusaként őrködött a falucska fölött. Messzi földekről hömpölygött ide a zarándokok végeláthatatlan folyama, hogy csókokkal illessék a szobrát Marcolinónak, aki nagy csodatévő hírében is állott. Pontosan a szent Marcolino pazar kápolnája mellett, melyben egymást érte a felajánlások végtelen sora, s gyertyák füstölögtek, épült Gancillo új oltára is. De ugyan ki törődött immár ővele? Ki borult le hozzá imákat mondogatni? Kettőszáz esztendő múltán, bizony, még az emléke is megkopott. Mindazonáltal Gancillo, akiben világ életében föl nem merült soha, hogy valaha efféle tisztességben részesül, szépen letelepedett itt a parton, hogy belakja tehát a házikót, s a balkonon üldögélve a napsugarakba merítkezett, lenyűgöződvén a nyugodtan és hatalmasan lélegző óceán szemléletében.

Reggelre kelve azonban észrevette, hogy egy egyenruhás futár, aki kerékpáron érkezett, kezében egy hatalmas levélcsomóval, a szomszédos villába lép, majd tovább halad a következő felé, ott is hagyva egy másik csomagot; és így tovább az összes házikóig, míg Gancillo végül is szem elől nem tévesztette; ám neki semmit sem hozott. Minekutána mindezek megismétlődtek az elkövetkező napokban szakasztott ugyanígy, Gancillo, kíváncsiságától hajtva, magához intette a hírvivőt: „Bocsásson meg, kérem, mi az, amit reggelente átad a társaimnak, de nekem sohasem?” „Ez a posta”, válaszolta a hírnök, majd tiszteletteljesen levette a sapkáját, „én pedig a küldönc vagyok”.

„De hát miféle posta? És ki küldi?” Erre a küldönc arcát mosoly futotta át, és olyan mozdulatot tett, mint aki a túloldalon élőkre gondol, odaát, a régi világból. „Folyamodványok netán?”, kérdezte Szent Gancillo, s már kezdte érteni. „Folyamodványokat küldenek, igen, sőt imákat, mindenféle könyörgéseket”, válaszolta az egyenruhás, igyekezve minél közömbösebb hangot megütni, mintha valami tökéletesen elhanyagolható apróságról volna szó, hogy az új lakót meg ne keserítse. „Minden nap ennyi érkezik?” A küldönc szívesebben felelte volna azt, hogy ez itt bizony most épp a holtszezon, és a legforgalmasabb napokon tízszerte, hússzorta ennyi érkezik, bizony ám, de arra gondolván, hogy Gancillóban ez, könnyen meglehet, keserű csalódást keltene, csak annyit mondott: „Nos, hát, az attól függ.” S talált valami kibúvót, hogy gyorsan kereket tudjon oldani.

A helyzet az volt, hogy Gancillóhoz soha senki sem fohászkodott. Mintha a világon se volna. Se levél, se képeslap, még egy levelezőlapocska se. És amikor újfent megpillantotta reggelre kelve a kollégáknak érkező csomagokat, nem mintha irigység sárgította volna, nem, de nem ám, mert Gancilló fejében nem fordult meg efféle gonosz gondolat, ám határozottan kezdte kellemetlenül érezni már magát, sőt sajnálta is, hogy dologtalanul épp csak álldigál, mialatt a többiek belefulladnak a végtelen papírhalomba; szó ami szó, már-már gyötörni kezdte az aggodalom, hogy bizonyára valamiféle tévedés folytán eszi itt a szentek édes kenyerét (mely ízletesebb, lágyabb is volt annál, mint ami a közönséges boldogoknak kijárt).

Ez a nyugtalanság sarkallta arra hát, hogy egy szép napon az egyik közelben álló házikó présházánál, ahonnét furcsa kattogásokra lett figyelmes, egy kicsit körbeszimatolgasson. „De kérem, kedvesem, kerüljön csak beljebb, Isten hozta, igencsak kényelmes ott az a kis fotel. Bocsássa meg kérem, még be kell fejeznem ezt a kis ténykedést, azonnal jövök.” Mondta neki szívélyesen a kolléga, aki a szomszéd szobába távozott, és miután villámgyors ütemben tucatnyi levelet és szolgálati utasításokat diktált egy gyorsírónak, amelyeket a titkár sietve legépelt, visszament Gancillóhoz. „Hát így van ez, kedvesem, megfelelő szervezettség híján egészen komoly munka lenne ez itt a beérkező temérdek posta folytán. Ha most átfáradna velem, megmutatnám az új elektronikus iktatószekrényemet, melyhez lyukkártya is tartozik”, szólt nyájasan.

Szegény Gancillónak lyukkártyákra végképp nem volt szüksége, és megszégyenülten távozott. „Hát lehetséges ez, hogy ne kelljek senkinek? De hátha hasznossá tudnám tenni én is magam. Mit szólnának például, ha tennék valami kis csodát, hogy felhívjam magamra az emberek figyelmét?” Alighogy mindez a száján kiszaladt, máris eszébe jutott, hohó, a falucskájában álló templomban, ahol az arcképét őrizgetik, mondjuk, egy kicsit körbeforgathatná a szemét. Szent Gancillo oltára előtt soha meg nem állott senki sem, ám micsoda véletlen, éppen akkor járt arra a falu bolondja, Memo Tancia, és mit látott, nini, mozgatja a szemét a szent, s Memo Tancia világgá kürtölte a nagy csodát. Eközben azonban két-három szent is, kinek társadalmi helyzete folytán ez szinte már kötelessége volt, térült-fordult, bemutatkozott Gancillónak, s udvariasan szabadkozva meggyőzte őt, hogy inkább hagyja abba az efféle csodákat, nem, mintha bármi gond lenne is ezzel, ám az efféle szerzeményeket nem szívelik igazán, bizonyos könnyelműségük miatt, odafenn, a magasabb körökben. Szavukban, egészen úgy tűnt, nem volt rosszindulat, ámbár meglehet, mégiscsak nehezteltek rá valamennyire, mert mégis mit képzelhet ez, alighogy megérkezik, máris csodákkal dobálózik összevissza, míg ez másnak piszok sok fáradságába kerül?! Gancillo persze azonnal megfogadta a szót, s abbahagyta a szemforgatást, és miután a bolond kiabálására a templomban összesereglettek hosszasan vizsgálgatták a képet, és rajta semmi rendellenest nem találtak, csalódottan távoztak el, Memo Tancia pedig alig úszta meg a kiadós verést.

Ekkor Gancillo mást gondolt, mi volna, ha ezúttal tán egy jóval csekélyebb, ám költőibb csodával mutatná meg magát, és kivirágoztatott egy kis rózsatövet régi, málladozó sírkövén, melyet még a boldoggá avatás alkalmából ugyan felújítottak, mostanra azonban már ugyancsak megkopott megint. Ám a végzete közbelépett, s ezúttal sem sikerült megértetnie magát. A temető káplánja, alighogy szemébe tűnt a változás, a sírásóhoz sietett, és ráripakodott: ”Még Szent Gancillo sírját sem tudod tisztességgel rendben tartani? Szégyen, gyalázat, csak a napot lopod! Az imént jártam arra, s láttam, hogy virágzik rajt a gyom.” S a sírásó tüstént kitépte a kis rózsatövet.

Hogy biztosra menjen, Gancillo ekkor már kétségbeesetten úgy határozott, hogy a legközönségesebb csodatéteményhez folyamodik, s visszaadta a látását az útjába botló legelső világtalannak. Mindazonáltal most sem járt sikerrel: hogy Gancillo művelte volna a csodát, egyetlen teremtett léleknek sem fordult meg a fejében itt, szent Marcolinónak tulajdonították, bizony, mindahányan, kinek az oltára éppen Gancillo oltára mellett magasodott. Jócskán tetőfokára hágott immár a lelkesedés, mikor Marcolino több mázsás szobrát vállukra véve, harangzúgás közepette, körmenetben hordozták végig az emberek a falucska utcáiban. Szent Gancillo oltárát s emlékét eközben pedig csak nőtte, nőtte tovább, feltartóztathatatlanul a gaz. „Bizonyosra veszem”, töprenkedett magában Gancillo, „le kell mondanom. Valóban úgy tűnik, senki sem akar emlékezni rám.” S kiült a balkonjára, ám az óceán mélységébe tekintve, annak végtelen nyugalma reá is nyugtatón hatott.

És csak bámulta, bámulta lenn az örvényeket, amikor egyszerre csak kopogtatás hallatszott. Az ajtóban Marcolino állt, csakugyan Marcolino volt az, ő maga, személyesen, ez a pompás, vidám alak. „Mit is nem cselekednél, Gancillo, kedvesem, azért jöttem, hogy kiengeszteljelek. Az egész az én hibám, és nem szeretném, ha azt hinnéd…”

„Gondolod?”, válaszolt Gancillo, akit nagyon megvigasztalt ez a látogatás, és magával ragadta őt a lelkendezés. „Látod hát?”, szólalt meg ismét Marcolino. „Én nem is vagyok jó fiú, mégis jól fut a szekerem, reggeltől estig csak ostromolnak. Te jámborabb vagy nálam, szentebb is, mint én vagyok, s mégis mindenki elhanyagol. Ezzel a kutya világgal, testvérem, ne is törődj!”, és gyengéden megveregette Gancillo hátát. „Kerülj hát beljebb, Isten hozott! Hamarosan leszáll ránk az este, hűvösödik, gyújtsunk tüzet, és maradhatnál vacsorára is.” „Örömmel, a legnagyobb örömmel”, válaszolta Marcolino.

Bementek hát a házikóba, fát hasogattak, és meggyújtották a tüzet, az igazat megvallva, nem ment egykönnyen, bizony, nedves volt még a fa. De fújdogálták, szították a parazsat, mígnem végül is formás kis lángnyelv keletkezett. Azután Gancillo föltette a tűzre a levesnek valót, s amíg várakoztak, míg gyöngyözni kezd a víz, a tűz mellé, a lócára telepedtek, melengették, melengették a térdüket, arcukon szétáradt a mosoly, és vég nélkül csak beszélgettek. A kéményen egyszerre áttört egy vékonyka füstnyaláb, és szállott a magasba, szállott csak fölfelé, és a füst, a magasba emelkedő füst is ő volt, az Isten volt maga.

Fordította: Takács Krisztina

Takács Krisztina a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre választott műfordítója

Illusztráció: Utagava Hirosige