Hekl Krisztina: Az ottalvós, Egy nap

Az ottalvós

Ne haragudjon, de elment az esze? Nem tájékozódott, mielőtt megvette a lakást? Mindenki tudja, hogy a Meszesen cigányok laknak, oláh és beás vegyesen, robbanóelegy, ha nem lenne térfigyelő kamera, elszabadulna a pokol. Koszosak, drogoznak, lopnak, késelnek, múltkor husánggal, kalapáccsal verték egymást, nem lehetett behajtani a rendőrautóktól. Nézzen körbe, az utcára teregetik a mosott ruhát. A világ szégyene. Atomot kéne rájuk dobni vagy háromméteres fallal körbekeríteni őket, és hagyni, hogy éhen dögöljenek. Nagyon átverte magát az ingatlanos, kiskezitcsókolom. Közben megérkeztünk. Kétezer-ötszáz lesz a fuvar. Segíteni nem tudok, itt nem szállok ki a kocsiból.

Kisfiú tartja a lépcsőház ajtaját, amíg beviszem a mosdókagylót. Most vettem a praktikerben, nagy doboz, nincs rajta fogás, két kézzel szorítom a hasamhoz. Negyvenes cigány férfi lép ki a földszint egyből, azonnal leszalad a lépcsőn, kikapná kezemből a dobozt, hadakozunk. Ne féljen, nem akarom elvenni. Hanyadikra kell felvinni? Könnyedén szalad fel a harmadikra a dobozommal, próbálom utolérni őt egy lábtörlővel a hónom alatt, szintén most vásároltam. Vizes a lépcső, a másodikon épp felmosnak, gyöngyvirágillat terjeng. Pénzt akarok adni a férfinak, visszautasítja.

Másnap reggelre ellopják az új lábtörlőt, bánkódom, mert különleges volt. Szomszédaim figyelmeztetnek, ne tegyek ki semmilyen hivalkodó holmit, mert ami kint van, az közös. Muskátlit se? Azt pláne. Veszek egy csúnya és olcsó lábtörlőt. Ezt leszámítva nagyon rendesek. Hetente kétszer mossák fel a teljes lépcsőházat, letörlik a lépcsőkorlátot, havonta pucolják az ablakokat. Én még ilyen tiszta helyen nem laktam. Délben isteni illatok szivárognak ki a lakásokból, húsleves, lecsó, frissen sült piskóta. Az alattam lakó Kati behív egy grízes rétesre. Elmondja, hogy az elsőn lakik a báró, kommandósok verték szét az ajtajukat, a feleség rendes, a férfit kerüljem. A földszinten lakó perecessel még nem találkozhattam, házi őrizetben van.

Fehér, szeplős kakukktojás vagyok, kisebbség, nekem kell alkalmazkodni. Nincs mihez alkalmazkodni. Mindent tolerálnak, éjszaka is mehet a mosógép, skálázhatok, felújításkor segítenek felhozni a diszperzites vödröt. Van fél üveg vodkám, elcseréljük rántott húsra. Ők kéthavonta zajosak, ünnepelnek, általában születésnapot, ilyenkor a teljes emeletet feldíszítik lufikkal, nem hangfalról megy a muzsika, hanem zenekart hívnak. Különleges, idegen dallamokkal telik meg a ház, arról álmodozom, hogy egyszer áthívnak táncolni. Az utcára teregetem a frissen mosott ágyneműt, a szárítókötélen is osztozunk. Veszek egy tradicionális szoknyát, hozzá illő, vörös rózsás kendővel. A zaci kirakatában Szűz Máriás medált nézegetek. Továbbra is hülyének néz a tágabb környezetem. Miért nem költözöm a kertvárosba?

Egyik este hangzavar van az utcán, kiülök az erkélyre. Két férfi kezdi a cirkuszt, majd az asszonyok ordibálnak a férjükkel, akik fülüket, farkukat behúzva sompolyognak haza. Végül az utca két oldala csap össze, a nők kiabálnak egymással, de csak a rend kedvéért. Koszos beás, üvöltenek át az asszonyaink a túloldalra. Mire vered magad oláh? Kapsz egyet! A mieinknek drukkolok.

Jön a tél, büdös van a lépcsőházban. Huszonéves fiú fekszik a második emeleten, a sarokba tett, kimustrált matracon. Nagyot köszön, amikor meglát. Helyes fiú, piszkos, szakadt a ruhája, visszaköszönök. Reggel, amikor viszem le a szemetet, tócsába lépek, pisi csorog le a lépcsőn. A fiú eltűnt, matraca körül csikkek. Este ugyanott találom őt, most a harmadikra hugyozott. Ja, csak az ottalvós, mondja Kati, Báróné unokatestvére, minden télen ez megy. Kati férje lerugdossa ottalvóst a lépcsőn, aki másnap az ajtóm elé szarik. Egyszeriben rádöbbenek, hová költöztem, úgy érzem, elvették az örömömet. Báróéknál nincs csengő, a horpadt ajtót verem. Engem nem érdekel, hogy ő a helyi Escobar. Három tolózárat nyitnak ki, az ajtórésben gyönyörű nő áll, Báróné az, válla mögött megpillantom a barokk pompát, amiben élnek. Az unokatestvérem, Tomi, sóhajt Báróné, hányattatott sorsú gyerek, az anyja rákban ment el. Kilakoltatták a fiút, nem rakhatom az utcára mínusz húsz fokban. Aznap este leguggolok a matrac mellé, Tomi szomorú szemébe nézek, és megkérem őt, hogy ne a lépcsőházban végezze a dolgát, mert fáradt vagyok, nem bírok többet dolgozni. Azt már csak gondolom, hogy talán neki kellene adni a vacsora maradékát. Elvetem az ötletet, még a végén odaszokik. Ilyenek ezek.

Másnap reggel gyöngyvirágillat terjeng a lépcsőházban. Tomi kicsavarja a rongyot, és beleteszi a felmosóvödörbe.

Egy nap

A telefon ébresztője háromnegyed hétkor szólal meg. Tompán visszhangzik a távolból, valahonnan az álmokon túlról, dallama lassan közeledik és behúz a valóságba. Az albérleti szoba alternatív valóságába, a város végén álló ház földszinti, kiégetett szőnyegpadlós, gyéren bútorozott, még gyérebben fűtött helyiségébe. A háznak pállott kollégiumszaga van, a falakból jön, mintha beitta volna az albérletben lakók kipárolgását. Ha fúj a szél, az utcának is jellegzetes bukéja van a szomszédban álló vegyipari gyárnak köszönhetően. Állítólag rákkeltő. Ezt minden környéken lakó tudja, mégsem költöznek el évek, évtizedek, generációk óta, inkább csendben megdöglenek. Az ébresztő még mindig szól, idegesítő a hangja, még egyetlen dallamot sem találtak fel, amitől ne ugrana görcsbe az ember gyomra. Próbálom eltalálni a némító gombot, csukott szemmel tapogatózom az éjjeliszekrényen. Nem sok kedvem van visszatérni a lúzerek valóságába. Volna más alternatíva, ha hagynám magam, de én nem hagyom, nincs hozzá gyomrom.

Még mindig érzem a szorongást a bensőmben, pedig már csend van. Vagyis nem egészen, hallom, hogy a mellettem lévő szoba lakója zuhanyozik. Nem szoktunk beszélgetni, mert eléggé magának való, csak annyit tudok róla, hogy mérnök és azt, hogy nagyon szőrös a teste, mert mindig otthagyja a szőrszálait a zuhanytálcán. Félórán keresztül áll a zuhany alatt, kifürdi a bojlerből összes meleg vizet. Reggel versenyzünk, ki ér oda először, én még sohasem nyertem. Ahogy meghallja az ébresztőm hangját a falon keresztül, azonnal kiront a szobájából és magára zárja a fürdő ajtaját. Ha ötkor kelek, akkor is, ha hétvége van és tízkor, akkor is. A főbérlő szerint ő már csak ilyen. A főbérlő mindent és mindenkit elfogad olyannak, amilyen, nem akar beavatkozni a világba, minden úgy jó, ahogy van, csak őt hagyják békén.

Lezuhanyozom a jeges vízben, teljesen illik a hangulatomhoz. Csak úgy van hozzá lelkierőm, ha elképzelem, hogy ez egy katonai túlélőtábor, ahol a sebes patak vizében kell megmártózni, és én most tulajdonképpen edzem magamat. Fitt leszek, nem kapom el a náthát a kollégáimtól és mínusz húsz fokban sem fogok fázni. Emlékszem arra, hogy főiskolás korunkban páran elhatároztuk, hogy télen nem hordtunk kabátot, csak gyapjúpulóvert. Oldalunkon is gyapjútarisznya lógott a könyvekkel, lábunkon csizma, lány létünkre úgy néztünk ki, mint egy bocskoros jobbágy. Vizsgák után húzóra ittuk a sört, nem érdekelt a pénz, szép idők voltak. A másnaposságot leszámítva tényleg nem voltunk betegek soha. A törülközővel dörzsölöm a bőrömet, amíg fel nem melegszem, azután kimegyek a konyhába, csinálok egy neszkávét. Van hideg pizza a hűtőben, előző napról maradt, inkább nem eszem belőle. Majd útközben nézek valamit.

Az úton araszol a tömeg, az egyik sávot lezárták. A lezárt sávban láthatóan nem történik semmi, nem törték fel az aszfaltot, nem is betonoznak, egyetlen munkás sincs, csak egy kis, gazdátlan, rozsdásodó úthenger, érthetetlen az egész. Harminc perc alatt öt métert teszünk meg. Leszállni nincs értelme, messze van a munkahely, más busz nem visz oda, csak ez. Kellett nekem eladni a kocsit, kellett ilyen messze költözni. Más választási lehetőségem nem volt. Megszólal a telefonom. Még csengőhangból sem találtak fel olyat, ami ne lenne frusztráló. Ha gyors a ritmusa, azért, ha nyugis dallamot állítok be, azért. Túl nagy a kontraszt a lágyan áradó ambient zene és a soron következő lecseszés között. Idegesen kotorászom a táskámban, sok benne a cipzár és zseb, rezeg az a rohadt telefon és nem tudom hol. Lehet, hogy maradni kellett volna a tarisznya mellett. A nagyfőnök első számú csicskája az, pont leteszi, mire felveszem. Visszahívom, kinyomja. Biztosan ideges. Tíz perc múlva újra hív, a torkomban dobog a szívem, amikor felveszem. Hol vagy, kérdi a csengőhangnál is pattogóbban. Mikorra érsz már ide végre, tíz perccel múlt nyolc, folytatja. Elkezdem mesélni az útfelújítást és a forgalmi dugót, nem érdekli.

Mire beérek, ők még mindig az udvari beálló alatt nevetgélnek. A cég alapításával egyidős törzsgárda, három üzletkötő, a csicska, és néha a marketing igazgató is, bár ő később szokott érkezni, piros Porschéval. Ez a reggeli rutinjuk, pletyka, presszó, bagó. Egyikük, a budai úrifiú szivarozik. A meggyújtáshoz kizárólag cédrusfából készült gyufát használ. Fél percenként szippant a szivarba. Amikor köszönök és elhaladok mellettük, hirtelen megfagy a levegő. Nyolc nulla nullára be kell érned a munkahelyre, hiszen ezért fizetnek, kiabál utánam a csicska. A többiek harsányan felröhögnek. Ma is ugyanolyan fehér ing van rajta, mint a hét többi napján. A nadrág és a bordó-fekete haránt csíkos nyakkendő is stimmel. Minden élére vasalva, a fekete cipő is fényesre suvickolva. Még a vezetékneve is ez, Intéző. Az asszisztensek már első nap figyelmeztettek, hogy vigyázzak vele.

Közel egy hónapja vettek fel, de még nem jöttem rá, hogy mi végre, szerintem semmi hasznom sincs. A munkámat általában két-három óra alatt elvégzem, túl hamar. A többiek rám szóltak, hogy ne kérjek új feladatot, ha nem akarok ellenséget szerezni magamnak. Nem kell pedálozni, csináljak úgy, mintha ezer dolgom lenne, a főnök úgysem konyít hozzá, nem is érdekli őt, be se jár, csak fizetésnapon. Feszengek a helyemen, lökögetem jobbról-balra az egeret, úgy teszek, mintha olvasnék, valójában csak a szavakat bámulom. Már többször elolvastam minden pénzügyi beszámolót, és a cég összes termékéről készített részletes leírást, beleértve a beszállítók által küldött műszaki specifikációkat, karbantartási utasításokat és a szoftverek útmutatóit. Megittam legalább nyolc pohár vizet, három kávét és két csésze teát a konyhában. Kínlódom. Nem merek internetes oldalakat nézegetni, az intéző gyakran jár erre, és mindig úgy fordul, hogy láthassa a monitoromat. A legapróbb légypiszkot is kiszúrja. Most is közelít, nagyon utálom őt. Szája elé emeli a kezét, mintha bizalmas mondandója lenne. Hallom, eladtad az autót, kezd bele. Öreg hiba. Értetlenül bámulok rá, legszívesebben ordítanék, hogy mi közöd hozzá, te sunyifejű köcsög. Ez miért probléma, kérdezem tettetett nyugalommal. Az asztal alatt a nadrágomba törlöm az izzadt tenyerem. A fizetés miatt, csóválja a fejét. A felét munkavállalói üzemanyag elszámolásként kaptad volna. Minimálbérre vagy bejelentve. Nem mondta senki? Nemcsak a szájával mosolyog, a szeme sarkában is megjelennek az apró ráncok.

Gyönyörű nő lép ki a marketing igazgató ajtaján. Állítólag a felesége, rajtaütés-szerűen szokott megjelenni, féltékeny. Nem lehet megállapítani a korát.

Miután tudomást szerzek a minimálbérről, letaglózva ülök a helyemen. Miből fogom fizetni az albérletet? Valahogy ki kell énekelni a pénzt a tulajdonosból, akit eddig csak egyszer láttam, mindösszesen két percre, és örülök, ha megismerem. Én nem vagyok olyan céltudatos és erőszakos, mint a többiek, simán elhajt, ha reklamálni merek. Próbálom elterelni a gondolataimat és elütni az időt. Ma tovább kell bennmaradnom, mert magántanárhoz megyek és neki csak az este hét volt jó. Hallom a sürgölődést az előtérben, kabátok suhognak, esernyők ütődnek a radiátornak. Lassan mindenki hazamegy, nem kötöm az orrukra, hogy miért maradok tovább.

Már épp szedelődzködnék, amikor a marketing igazgató megáll az ajtóban. Nem vettem észre, hogy ő is itt maradt. Meggyes pitét eszik. Kérsz? Bólintok. Behoz egy műanyag tálcával, leszedi róla az alufóliát. A feleségem sütötte, néha szórakozik a konyhában, mondja tele szájjal, érdemes megkóstolni. Ez mi, bök a sarokba állított mappára. Semmi, csak a rajzaim. Művészi ambícióid vannak? Olyasmi, felelem lehajtott fejjel. Miért nem nézel a szemembe, amikor beszélsz? Megrántom a vállam. Nem fogok neki magyarázkodni. Felemeli a mappát és szétbontja a kötözőszalagot. Érzem, hogy a vér lüktet a fejemben. Nem akarok elvörösödni, de ezt nem tudom szabályozni. Nem akarom, hogy belessen a rajzaim közé, bele a lelkembe, mert a grafittal lendületből húzott vonások és a belőlük összeálló ábrák olyanok, mint a lelkem lenyomatai, csak rám tartoznak, senkinek sem mutatom meg őket, amíg nem tudom felvállalni, amíg lesznek olyanok, amilyennek szeretném. Felkapom a székről a kabátomat és a kis táskát, határozottan odalépek hozzá, hogy elvegyem a mappát. Nem adja oda, magához szorítja. Vedd el, mondja és fél kézzel a magasba emeli. Közelít, én hátrálok. Leteszi a mappát az íróasztalra. Későn veszem észre, hogy nincs tovább hátrafelé, alsótestével nekinyom a falnak. Próbálom félrelökni, meg sem moccan, mintha betonból lenne és odakötött volna. Érzem az izzadsággal keveredett parfümjét. Végigpörgetem magamban, hogy mit szoktak ilyenkor csinálni. Nem tudom megrúgni a térdemmel, mert ahhoz túl közel van. A szemét nem nyomhatom ki. Kiabálnék, de nem megy, egy árva hang nem jön ki a torkomon. Némán próbálom őt eltartani magamtól. Rémálmaimban szokott előfordulni, hogy a kritikus pillanatban nem tudok sikoltani. Például akkor amikor fuldoklom, vagy akkor, amikor ölnek Megmarkolja a csípőmet. Ebben a pillanatban belevájom a képébe körmömet. Ezt anyám mesélte. Ő is így csinálta egyszer. Szerencsére nincs tövig rágva, mint régen, igaza volt anyámnak, hogy növeszteni kell. Felhorzsolom a bal halántékát és az orrát. Idefigyelj, hagyd abba, ez már nem játék, mondja, de már késő, a kezét is kaszabolom, ahol érem. Vérzik.

A rajztanártól szappant kérek, kimegyek a fiúkollégium mosdójába és könyékig sikálom a karomat, le akarom magam mosni mindenhol, ahol hozzámért. Tíz percig folyatom a vizet, háromszor-négyszer is átmegyek ugyanazon a bőrfelületen. Próbálom kipiszkálni a körmöm alól az alvadt vért. Találok egy parányi bőrcafatot is. A kabátom ujján is piros foltok vannak. Életem első bőrkabátja, szép bézsszínű, mindig erre vágytam. Lehet, hogy már nem tudom helyrehozni. Nagy kár érte.