Baán Tibor: A VALÓSÁG VALÓSZÍNŰTLEN ÁRNYÉKA

A költészet folyamatos térvesztése szükségkép vezet az irodalom más műfajainak elszegényedéséhez. A líra, mint a társadalmi közérzet jelzőrendszere ugyanakkor ma is betölti hivatását. Ma is születnek – igaz rangrejtve – fontos verskötetek, a létezés tágas horizontját pásztázó költői híradások a korszakról, amely egyfajta háborús pszichózis hálójában vergődik. Érzi ezt mindenki manapság, hiszen Fülep Lajost idézve „az emberi lét, az emberi valóság sohasem csak egyéni”. József Attila ezt a gondolatot így fogalmazta meg: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat.” Tudják ezt a költők, hogyne tudnák, mégis, mintha kerülnék a szembenézést. Valamiféle kényelmes nihilben, világnézeti vákuumban vergődik a líra. Keresi a helyét. A világméretű korszakváltás viharában elvesztek az irányok. Ennek tudatában a líra félretéve (vagy inkább ugaroltatva) a közéleti líra megoldásait, szemmel láthatóan befelé fordult. Ez a befelé út persze nem könnyen járható, mégis az egyetlen lehetőség a kérészéletű aktualitásoknál mélyebb valóság kifejezésére.

Csontos Márta lírai életművében épp ez a belső végtelen válik a külvilág szűrőjévé, ami nem engedik át a világ- és léthamisítás közhelyeit. Példázhatja ezt a költő legújabb, tizenkettedik verskötete az Égbe szórt emlékmagok. Az izgalmas, három, sőt több dimenziós cím, a kint a bent, a lent, a fent, a jó, a rossz fogalmaival jellemezhető lelki térbe helyezi a verseket, mint az önismeret fénylő, gyakran karcosan éles igazságait.

A négy ciklusra (Mélysötét, Homályhatár, Emlékmagok, Létérzékeny) tagolt könyvet a felvillanó mottók nem egyszerűen a tudós költőnő (elég itt a Zászló a szélben – Transzcendencia és küldetéstudat Reményik Sándor költészetében című művére utalnom) érdeklődésének tágasságát jelzik, hanem ennél többet, a lírai hitelesség lehetséges útjait, a lelki rokonságot, mint a korszakra adott válaszokat, az „intézményesített lélek” szellemi térképét. A Julian Boldea, Németh István Péter, Györgyi Csaba, Ady Endre, Pilinszky János, Kalász Márton, Urbán Gyula, Babics Imre – és folytatható a sor – mottók értelmezési tartománya azt is jelzi, hogy Csontos Márta költészete állandó párbeszédet folytat. A kötetnyitó Napfogyatkozás című versben a belső én „a felfordult világban” a belátás, az alázat által jut el sorsképlete mélyebb jelentéséhez. Így: „…s nézed / hited résein, hogy / folynak át az alázat / cseppjei…/ remegsz, mint bukott / angyal, álmodsz / sárga szirmokat…”

Ezek a fogalmak (kiegészítve a belső én hitét kifejező transzcendens reménnyel) messze túl vannak a vallási közhelyek toposzain, mert az önmeghatározás kozmikus lépcsősoraként bukkannak elénk. Az egyénre mért világteher csakis egy felső, magasabb dimenzióból érthető. A líra ezt mindig is tudta. A hasonlat, a metafora, a költői kép a lélek szárnyaként repít a szabadsághiányos valóság fölé – a katarzis dimenziójába. Például így: „J. Attila járt itt nemrég, motyogott / valamit a jelenkori verskultúráról, de nem volt érdemes felemelnie a hangját, / csak képlékeny, puhatestű ivadékok / voltak az ötcsillagos emberketrecekben / a butaság implantátumaival belőve.” (Puhatestű ivadékok). E néhány sor a költői tudatosság fontos jelzése. Csontos Márta az illúziók és az öncsalás mögött a folyamatos léthamisítás és létrombolás civilizáció méretű agóniáját érzékeli. Ez a diagnózis, igen, a sötétség démoni energiáját látva kapaszkodik a megmaradt humanizmus értékeibe. Jó példa erre a Kommentárok a Teremtés könyvéhez megállapítása: „A gyűlölet függönye mögött bekötött / szemű humanoidok vak csillagokat / próbálnak fénnyel feltölteni…” A negatív létezés ugyanakkor nem a végső szó. Az várat magára. „Isten minden almamagba belekódolt egy / üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt, / kiköptem vagy kivágtam a magházat, / így maradtam örök kétségek közt, / nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni / az édeni kapuszárnyat. (Egy bűnrészes öröksége).

A verspélda korunk általános léthelyzetére, létállapotára, a bizonytalanságra utal. A ráció kemény valósága birkózik az érzelmekben eleven harmónia vágyképeivel. A sötétség és a világosság küzd a felszabadulásért. Másképp fogalmazva – s itt Szepes Máriát idézem – „a liberáció (fölszabadulás, megszabadulás) szimbólumai a tudatfelettiből, a szattva síkjáról érkeznek. Ezért minden akadályoztatás démoni-karmikus jelentőségű és minden felszabadulás kerubi-szattvikus természetű.” Mindez a költő stílusában sajátos módon tükröződik, mikor a sötétség, mint erőszak képeit vegyíti az aktivitás többnyire jelképes gesztusaival. Például így: „Álmomban űrladikkal / suhantam a kékbe / utolérni a reményt, / míg nem vénül bele / a feledésbe… (…) Átszűrtem érte / a tengerek vizét, kutattam / nyomát avarsárga Őszi hajnalokon… hiába” (Megvénült remény) Az aktivitás, mint létteremtő – formáló gesztus, a zsoltárokban emlegetett „hiábavalóság” árnyékában jut el az Emlékmagok című versben a megmaradás képletéhez. Így: „Emlékmagokat szórok / a friss hantok közé … téltűrő mind, / nem fenyegeti őket a lejárati idő” Íme egy kifejezés, ami kisiklatja – tudatosan – a nosztalgiát, hogy elfedje a fájdalmat, a múlás, az elmúlás elemi érzéseit. Finom humor az érzelemben, hit a reménytelenségben, mint a valóság abszurditásának folyamatos megélése.

Csontos Márta költői életművében a személyesben az általánost, mint létfelelősséget érzi az olvasó. A költő manapság ugyanúgy, mint korábban, mások helyett is gondolkozik, érez. Életben tartja a csak szavakkal elmondhatót, mert a szó maga a tudat. Részesedés a valóság megértésében, végső soron az örök értékek láthatatlan, de mégis létező energiáiban.

Csontos Márta: Égbe szórt emlékmagok (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025)