Próza

március 24th, 2026 |

Karsai János: LEGENDÁS KARDOK NYOMÁBAN

AZ ÁRNYÉKVÁGÓ

Mikita Oszamu kardkovács mester Eikjó 7. évében[1] egy tavaszi reggelen arra ébredt Bizen tartomány Hinasze falujában lévő házacskájában, hogy meggyógyult. Ismét erőt érzett a karjaiban, tüdejéről mintha leemelték volna a nehéz kovácsüllőt, feje kitisztult, köhögése elmúlt. 85 évének összes energiájával kiadós reggelit kért a feleségétől, majd úgy döntött, hogy nem hívja össze a segédeit, egyedül folytatja munkáját a műhelyében.

Begyújtott a kemencébe, és előkereste az utolsó munkadarabját, egy alig elkezdett kardot. Csupán a tamahaganéból[2] összekovácsolt fémdarab volt meg, ezt dugta be az izzó széndarabok közé, várta, amíg eléri a megfelelő színt, és nyújtani, kalapálni kezdte. Azért érezte a két hét betegség hatását, nehezen sújtott le a szerszámával az anyagra, amely csak úgy okádta magából a szikrákat. Az egyik ütés után hirtelen kiszaladt belőle minden élet, arccal előre az üllő mellé hanyatlott, és utolsó lehelete rászállt a vasra, mely még egyszer felragyogott.

Halálát délután fedezték fel, kiszabadították ujjai közül a kalapácsot, a kemencében a tűz kihunyt. A helyét vezető tanítványa, bizonyos Tacsibana Takasi vette át, aki mestere utolsó munkájából egy karcsúra sikeredett katanát[3] alakított ki belőle. Szép szerelékeket, fekete fonatot és feketére lakkozott tokot kapott a fegyver, amelyik végül is egy Sóni Maszamori nevezetű szamurájnál talált tulajdonosra.

Maszamorit gyakran küldték Kiotóba hivatalos ügyeket intézni, ilyenkor a férfi felszáll lovára, és hetekre eltűnt Bizenből. Mesélik, hogy Akashi után, Icsinotaninál[4] szellemek lesnek az utazókra, akik a tenger mélyébe akarják csalni a gyanútlan vándorokat. Sok nemes Taira bolyong a parton, szépen kifestett udvarhölgyek integetnek az országot járóknak. Maszamori nem hitt a kísértetekben, még jóval előtte megaludt egy fogadóban, és másnap délelőtt haladt el a kritikus partszakaszon. Azonban egyik alkalommal sürgős levelet kellett a sóguni palotában dolgozó bal kéz felőli második miniszternek vinnie. Megsarkantyúzta lovát, és vágtában indult el a főváros felé, arra számítva, hogy sikerül még nappal Icsinotanin átrobognia. Azonban a lova Sioja után lesántult, alig bírt lépni, hiába szedte ki gazdája a patájába szorult követ. Így a legsötétebb éjszaka pontosan Icsinotaninál érte őt.

Fogadó nem volt se közel, se távol.

Már éppen arra gondolt, hogy keres magának egy szél védette dűnét, és ott hajtja álomra a fejét, amikor a messzeségben pislákoló tüzet vett észre.

– Biztosan halászok lesznek – gondolta, és a fény felé léptetett.

Az uszadék fákból és kiszáradt bambuszból táplált lángok mellett három alak ücsörgött. Ruháik elnyűttnek tűntek, de látszott rajtuk, hogy hajdanában drága kelmékből készülhettek. A férfiak körmei rettenetesen megnőttek, hajukat kibontva viselték és mindhárman selyemsálakkal tekerték körbe a nyakukat.

– Vártunk már, Sóni Maszamura, nagyon vártunk – szólította meg egyikük.

– Honnan ismertek ti engem? – csodálkozott el a harcos.

– Ó, sok mindent hoz errefelé a szél, amikor végigszalad a tengerparton Hinasze felől – mondta egy másik.

– Igen, a szél a mi nagy barátunk – tette hozzá a harmadik. – Gyere, ülj ide mellénk.

Maszamura béklyót tett a lova lábára, levette róla a nyerget, és kardját jobb kezében tartva lépett a fénykörön belülre.

– Megkínálhatlak benneteket valami ennivalóval? – érdeklődött. – Nincs sok élelmem, de szívesen megosztom veletek. Holnap Kiotóban vásárolhatok magamnak, amit csak akarok.

– Köszönjük, de nem kérünk – utasította el udvariasan a legszebb ruhát viselő férfiú. – Más dolog lenne, amiben a segítségünkre lehetnél.

– Mi lenne az? – kérdezte a szamuráj. – Ha tudok, örömmel állok a rendelkezésetekre.

A díszes kimonót viselő alak intett a jobb oldalán ülőnek, aki egy szakadozott tarisznyából bambuszfuvolát vett elő.

– Látod, itt ez a fuvola, amit nem vagyunk képesek megszólaltatni, pedig nagyon vágyunk már csodálatos hangja után. Azonban a hosszú körmeink miatt nem bírjuk lefogni a lukakat rajta. Így csak fülsértő, fals hangok jönnek ki belőle.

– Uram – szólalt meg a harcos, – nem vagyok valami jó fuvola játékos.

– Tadanori, nevezzél csak nyugodtan Tadanorinak – vágott közbe a legelegánsabb férfi.

– Nos, Tadanori úr – ismételte magát Maszamura, – nem értek igazán a hangszerekhez.

Látszott, hogy mindhárom figurán hatalmas levertség uralkodik el.

– Miért kell bűnhődnünk még mindig? – kiáltott fel Tadanori. – Évszázadok óta nem jön erre senki, aki egy egyszerű bambuszfuvolán képes lenne eljátszani egy dalt?

Nagyot sóhajtott, visszaadta a jobboldali férfinak a fuvolát, és tekintetét Sóni Maszamurára szegezte.

– Csak egy módon vigasztalódhatunk – kezdte. – Ki kell szívnunk a véred.

– Micsoda? – pattant fel a harcos, kardjához kapva. – Kik vagytok ti egyáltalán?

– Taira Tadanori vagyok, a Sioja erőd parancsnoka voltam, akit az Icsinotaninál zajlott csatában öltek meg a Minamotók. Több száz éve bolyongok itt két hű szolgálómmal, és a békét keressük, a megnyugvást, de újra és újra ölni kényszerülünk helyette.

– Elfáradtunk a földi és az égi élet között járkálva, nem akarunk bántani senkit, de újra és újra rákényszerülünk valakinek a vérére – tette hozzá a tarisznyás.

– Igen, újra és újra – bólogatott a harmadik. – Pokoli körben járás ez, pedig mi kiutat szeretnénk.

– Bármelyik utazó megválthatta volna az életét egy egyszerű dallamocskával – folytatta Tadanori. – Szomjúhozunk, Maszamura uram, finomságra vágyunk. Legyen az egy melódia, vagy friss vér.

Ennyit elég volt hallania a katonának, aki elő is húzta karcsú katanáját, amelynek pengéje hideg kék fénnyel világított a tűznél.

– Kagegiri![5] – sikoltott fel az egyik szolgáló.

– Az Árnyékvágó! – csodálkozott el Tadanori is. – Hallottunk erről a pengéről, készítőjének a lelkét hordozza. Sokkal többre képes, mint egy egyszerű acél. Tegyünk próbát! Kérlek, vágd le vele a körmeim nagy részét, azzal kezeit kérőn nyújtotta ki Maszamura felé.

A szamuráj egy fatörzset húzott oda, és megkérte a halott parancsnokot, hogy arra helyezze egyenként az ujjait. Tízszer suhant a kard, tíz hosszú körömdarab hullott alá, de mire a homokba estek volna, levegővé váltak. Tadanori üdvözült mosollyal kérte el újra a bambuszfuvolát, de most maga szólaltatta meg. Gyönyörű, fájdalmas melódia hangzott fel, a kemény szamurájnak kicsordultak a könnyei.

– Nem akárki képes ilyen dallamokat kicsalni egy bambusz-csőből – jelentette ki.

– Igen, valamikor költő voltam – mondta az éj sötétjébe meredve Tadanori. – Verseket írtam, zenéket szereztem, ám a háború katonát csinált belőlem. Erőszakot tettem a természetemen, és csatákba jártam, öltem, gyilkoltam, parancsokat osztogattam. Nem voltam jó ember. Icsinotaninál végül utolért a végzetem. Elfogtak és lefejeztek – azzal letekerte nyakáról a sálat, és láthatóvá lett szörnyű sebhelye.

A másik két férfi is így tett, felfedték a halálos vágások nyomait.

– Sóni Maszamura! – szólította meg a szamurájt Tadanori. – Úgy vélem, a Buddhák nem véletlenül hoztak erre. Talán befejezhetjük vezeklésünket. Kérlek, segíts rajtunk!

– Hogyan tudnék a javatokra lenni? – kérdezte a katona.

– Kérlek, vágd le a fejünket, had’ költözhessünk el az árnyékvilágból!

Mindhárom kísértet térdre esett, fejüket előre nyújtották, amennyire csak bírták. Háromszor szisszent fel az acél az éjszakában, és sújtott pontosan a véres sebhelyekre. Három fej vált le a testekről, de még mielőtt a homokra estek volna eltűntek mindenestől. Csupán a bambuszfuvola maradt a tűz mellett, amit Sóni Maszamura mindenhová magával vitt, de egyszer sem fújt bele. Mégis, ha kezébe vette, szinte újra hallotta azt a fájdalmas dallamot, amit a tengerparton Taira Tadanori csalt elő a hangszerből.

II.

AZ ELVESZETT „FŰKASZÁLÓ”

Ennek a történetnek a kezdete azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor az emberek még nem számolták az éveket. Együtt éltek a szörnyekkel, Istenekkel. Történt egy alkalommal, hogy Szuszanoo Mikotó, a Napistennő öccse, a Viharisten, lement a Földre sétálni. Ezt használta ki a többi kami, akiknek már elegük volt a rombolásból, amit Amateraszu testvére a mennyekben véghezvitt, s gyorsan lebontották az Égbe vezető lépcsőt, úgyhogy a „Rosszcsont” Honsu szigetén ragadt. Nem bánkódott azonban sokáig, inkább gyorsan felkerekedett, hogy megismerje új lakhelyét. Előfordult, hogy kicsit sietősebb volt a kelleténél, ilyenkor gyakran sírást hagyott maga után, megrongált tetőket, felborogatott szekereket. Számtalan esetben elszégyellte magát, visszafordult, és megsimogatta a lányok, nők haját.

Ahogy járta a csodálatos vidékeket, szomorú, öreg házaspárra bukkant. Elmondták, hogy a környéken egy hatalmas, nyolcfejű sárkány garázdálkodik, aki már megette hét lányukat, s most várható, hogy a legfiatalabbért, s a legszebbért is egyben, eljöjjön.

Amikor Szuszanoo megpillantotta Kusinado Himét, olthatatlan szerelem gyulladt a szívében. Alkut kötött az öregekkel: ha legyőzi a vérszomjas Kosit, feleségül veheti a varázslatos hajadont. Elővette az Istenek italát, azt az erős szakét, melynek minden cseppjéhez ezer vízcseppet kellett halandónak hozzáadnia, és kitöltötte nyolc csészébe, majd elbújt az erdőbe.

Rengett a föld, ahogy a fenevad közeledett. Hatalmas hátán ciprusok vertek gyökeret, tüzet lövellt mind a nyolc feje, hatalmas farkának csapásaival egész erdőket pusztított el. Ahogy közeledett az idős házaspár házikójához a sárkány orrát az emberhúsnál is finomabb illat csapta meg. Nem bírta türtőztetni magát, nyolc száját a nyolc csészébe merítette, és kiitta az isteni szakét az utolsó cseppig. Kisvártatva fejei elnehezültek, lábai megroggyantak, szemére mámoros köd borult. Ekkor bújt elő rejtekhelyéről Szuszanoo, és kardját Kosi szívébe döfte. Egy egész álló napon keresztül ömlött a sárkány vére, a hátán nőtt fák megfeketedtek, majd elkorhadtak.

Mikotó kihúzta a pengét az emberevő szörnyetegből, s hatalmas farkára csapott. Azonban legnagyobb döbbenetére fegyvere szilánkokra törött. A csonkkal vágta fel a sárkány bőrét, s egy csodálatos kardot húzott elő alóla, amit „Kuszanakino Curugi”-nak, azaz „Fűkaszálónak” nevezett el. A Tükör és a Drágakő mellett ez a Kard lett annak a császári családnak az egyik jelvénye, amelyet a gyönyörű Kusinadoval alapított.

Ezt a történetet olvasva az ifjú Macumoto Szaburóban, egy kisnemes család harmadszülött fiában, megfogalmazódik élete célja: ezt a kardot, ha csak egyszer is, de a kezében kell tartania! Ez a gondolat határozza meg serdülő korának mindennapjait, ez a vezérlő elv mozgatja tetteit. A csodálatos kard kitölti álmait, nappalait.

Mint kiderül, nincs is olyan messze Sikoku szigetétől a Lótusztrón terme. Még Szaburó nagyapja fogad hűségesküt a sziget legerősebb urainak, a Taira családnak, akiket Heikének is neveztek. Ez a klán eléri, hogy a császár személyén keresztül az egész országot irányíthassa. Számtalan csatát követően, ahogy egyre feljebb emelkedik a Tairák csillaga az országot vérbe borító Genpei-háború során, úgy kap fokozatosan felelősebb beosztást a Macumoto család is. Szerény birtokaikról előbb a sziget központjába, Jasimába költöznek, ahol a Heikék várkastélya áll, majd tovább, Kyotóba.

Azonban a szerencse forgandó: gyors a felemelkedés, de még gyorsabb a zuhanás. Legnagyobb ellenfelük, a Minamotók, akiket Gendzsinek is hívnak, egyik ütközetet nyerik meg a másik után. Fogynak a Tairák, fogynak a jó emberek. Amikor az Icsinotani mellett vívott csatában a sok főúr mellett meghal Szaburó apja és két bátyja, rá hárul a feladat, hogy a gyermek császár környezetében testőri szolgálatot teljesítsen. Csupán ketten adhatnak neki utasítást: az idős Nii asszony, az uralkodó nagymamája, és Taira no Tomomori, a „Rettenthetetlen”, a család stratégája. Karnyújtásnyira csak az áhított cél, de az öregasszony, aki egy személyben irányítja az udvar védelmét, a protokollt, a programokat, mindig mást jelöl ki a kard őrzésére.

– Micsoda idők – rágja tehetetlenül bajszát Tomomori, a hadvezér. – Nőre bízni egy kardot!

Beborul az ég a Heikék felett. Minden reggel egy újabb menekülés kezdete. Kézenfekvő a terv: át Sikoku szigetére, a könnyen védhető Jasimába, ahol erőt gyűjthetnek és visszavághatnak a Gendzsiknek. Irány a beltenger, Dan-no uránál szelik át a vizet.

A semmiből csap le rájuk a Minamotók hajóhada, nyilaktól sziszeg a levegő, piros a víz, nincs egérút, nincs menekvés. Egymás után hullnak el a legjobb harcosok, az ellenség már itt is van a császári hajónál. Maga Tomomori fogadja az első ostromlókat, kardja halált oszt. Szaburó ott áll kivont pengével az ifjú uralkodó mellett. Nincs hová hátrálni…

– Macumoto – sivítja Nii asszony. – Gyorsan hozza a kardot.

Az ifjú szamuráj megremeg, ahogy az utazóládából előveszi a szent ereklyét. Légiesen könnyű és hideg. Miközben átnyújtja az öregasszonynak egy nyílvessző akad el a páncéljában. Nevetséges, ahogy a nagymama magához öleli baljával a kardot, jobbjában a gyermekuralkodó. Hihetetlen elhinni, hogy egy nő birtokolja a mágikus fegyvert, míg a hős Tomomorit hárman szúrják le egyszerre.

Mire Szaburó észbe kap, Nii asszony már ugrik is. Egy pillanat, és összecsap fejük fölött a tenger. Nem szabad mérlegelni, sem számítgatni, arra most nincs idő. Egy szamurájt azt különbözteti meg az egyszerű emberektől, hogy a helyes döntést egyetlen másodperc alatt képes meghozni. S a fiatal harcos már követi is őket.

Lent homályos a víz, ott süllyed a végtelen felé lobogó kimonójával a bomlott elméjű nagymama az unokával. De hol van a kard? A nagy hajó árnyékában egy még nagyobb árnyék: sárkány lebeg ott, karmai között a fegyver.

– Macumoto Szaburó – mondja a szörnyeteg. – Kosi leszármazottja vagyok. Ez a kard engem illet. Jogod van továbbra is szolgálni, de az én udvaromban. Jössz-e?

Azóta is gyakran látni arra felé kísérteteket. Taira no Tomomori a víz felszínén szalad, s ha utolér egy halászhajót, beborítja a tengerbe. Mindkét part hemzseg a szellemektől, az elhunyt harcosok visszatérő lelkeitől. Sokan próbálják megkeresni a császári kardot, de a mélyben csupán csontvázakat, hajóroncsokat, rozsdás fegyvereket találnak.

Macumoto Szaburónak nyoma veszett. Holtteste nem került elő, kóborló lelke nem bolygatja az élőket. Talán ő az egyetlen a Heikék közül, aki végre megtalálta nyugalmát…

III.

A VILLÁMHASÍTÓ

Így is megtörténhetett…

Észak Kiusún éldegélt egy szamuráj család, a Tacsibanák, akik az Ótomo klán szolgálatában álltak. Számos hadjáratban támogatták hűbérurukat, aki hol a sziget másik nagybirtokosával, a Simazukkal csapott össze. hol a Honsuról terjeszkedni akaró Mori családdal viaskodott. Még réges-régen esett meg, a mongolok első támadásakor, hogy egyik ősük foglyot ejtett Dazaifu közelében.

Az ellenségen első pillanatra látszott, hogy nem közönséges katona, magas rangú tiszt volt, akit egy japán lovasroham szakított el azoktól a bombavetőktől, akiket irányított. Elvették fegyvereit, értékeit, díszes felső ruházatát, és a vihar elültével boldogan vitték haza. Tacsibana Genzaemon, miután lemosakodott, és hálát adott az Isteneknek a hihetetlen győzelemért, megvacsorázott, és magához kérette az ellenséget.

– Most már láthatod, mitől menekültél meg – mondta Genzaemon. – Ha nem fogunk el, te is a hullámsírban feküdnél a társaiddal egyetemben.

– Uram, én nem menekülök – felelte a mongol, – csak hagyom, hogy a sorsom vigyen.

– Úgy döntöttem, hogy nem fejezlek le, hanem egy szép összegért visszaadlak a családodnak – jelentette ki a szamuráj. – Mi a neved?

A fogoly önkéntelenül is kihúzta magát, úgy felelt:

– Ven Csou Vennek hívnak, és a családom jelentős vagyonnal rendelkezik.

– Rendben, akkor gondoskodom az ellátásodról, és hogy a kellő tisztelettel bánjanak veled. A házat nem hagyhatod el. Távozhatsz – intett a férfinek és a tolmácsnak egyaránt.

– Uram, megbocsáss, még egy szóra feltartanálak! – szólt Ven Csou.

Tacsibana Genzaemon nem volt hozzá szokva az ilyen udvariatlansághoz, mérgesen vonta össze a szemöldökét.

– Mi lenne, amiről szót kellene még ejtenünk? – kérdezte.

– A kardom – válaszolta a mongol. – Szeretném visszakapni a kardomat.

– Attól tartok, arról szó sem lehet – utasította el a szamuráj.

– Ha esetleg a családom megnövelné a váltságdíjat?

– Ez nem pénz kérdése. Legyőztelek. A fegyvered engem illet.

A fogoly bánatosan sóhajtott, és lehajtotta a fejét.

– Nos, ha ez a végső szavad, akkor legalább tudd, hogy mi került a birtokodba, és bánj úgy vele – mondta végül. – Ezt a kardot az egyik ősöm hozta japánból. A legenda szerint egy olyan hegy lábánál kovácsolták, amely füstöt eregetett. A mester éppen befejezte a csiszolást, és kerti tó mellett a penge fényében gyönyörködött, amikor hirtelen beborul az ég, és vihar tört ki. Hiába sietett vissza a házba, út közben villám csapott a kardba, mely megölte a kovácsot. Úgy tartották, hogy a kard meg van átkozva, ezért igen olcsón jutottunk hozzá.

– Hm, ez elgondolkoztató – jegyezte meg Tacsibana az állát simogatva.

– Kínában több mágus is megvizsgálta a fegyvert, és arra a következtetésre jutottak, hogy egy japán kami[6] költözött a pengébe, mégpedig a villámlás istene.

– Kaminari-szama! – csodálkozott el Genzaemon. – És miben nyilvánul meg, hogy ő lakik a kardban?

– Ez a fegyver teljességgel kiismerhetetlen – válaszolta Ven Csou. – Néha alig lehet kihúzni a tokjából, de az is előfordult már, hogy valósággal kiröppent. Gyakran a markolat átforrósodik, égeti az ember kezét. Viszont a páncélt is átvágja.

Tacsibana Genzaemon a tenyerébe helyezte az állát, homlokát összeráncolta, majd így szólt:

– Köszönöm, hogy mindezeket elmondtad. Úgy vélem, ez a kard most haza tért, része lehetett szellemének a seregeteket elpusztító tájfun megszületésében. Holnap elengedlek, visszamehetsz a családodhoz. Elfogadom ezt a fegyvert váltságdíjul. Megígérem, hogy vigyázni fogunk rá.

Később, a második mongol támadás során Tacsibana Gen’emon vitte magával a csatába, ott küzdött a varázslatos eszközzel Takezaki Szuenaga[7] oldalán, és átvágott fémpáncélt és sisakot. Majd ismét jött a mindent elsöprő tájfun, és az ország megmenekült. A továbbiakban családfőről családfőre hagyományozódott a kard, és nagy szerepet játszott a Jamaga melletti ütközetben, ahol sikerült megállítani az egyre nagyobb erőre szert tevő Simazu klánt. A fegyvert ekkoriban Csidorinak, Lile-madárnak hívták, mivel rettenetesen könnyen járt a tulajdonosa kezében, olyan hangot hallatva, mintha egy énekesmadár dalolna.

Aztán elkövetkezett 1566 éve, amikor Honsun nagy tábornokok küzdöttek a sóguni címért. Kiusún, azonban Tacsibana Dószetszunak kisebb gondja is nagyobb volt annál. Hiába küzdöttek hősiesen az Ótomo családdal vállvetve, Simazu Takahisa seregei feltartózhatatlanul nyomultak előre.

A Tacsibanák lovasai Szaga mellett, a hegyek között várták az ellenséget. Bár az eső még nem eredt el, néha erős szélrohamok tépázták a zászlókat, és itt-ott megdördült az ég. A Simazuk gyanútlanul haladtak a keskeny úton, amikor lecsaptak rájuk Dószetszu katonái. Az élen maga a családfő nyargalt, és pengéjének minden suhintása egy-egy halottat jelentett. Hasadtak a vértek, a sisakok, kéken izzott a Csidori. Egyre sűrűbb lett a mennydörgés, amely még inkább összezavarta a betolakodók lovait. A paripák nyerítettek, lovasaik igyekeztek megfékezni őket, közben védekezniük kellett a Tacsibanák támadása ellen is. Előbb egy, majd még egy villám hasította ketté az eget, kísérteties fények festették fantasztikusra Dószetszu győzelmét. A vezér felállt a nyeregből, kardját magasra emelte, hogy levágja a Simazuk egyik tábornokát, amikor minden eddiginél fényesebb mennykő cikázott át a fellegek között, és Dószetszu kardjának a hegyében tűnt el.

A férfi kiáltása túlharsogta az égi vihart, visszhangja démoni kacagásnak tűnt. A megkezdett mozdulatot nem fejezte be, még ellenfele fölé magasodott egy ideig, aztán a földre esett. Katonái alig tudták kimenekíteni a zűrzavarból, aminek következtében a Simazuk többé-kevésbé rendezetten vonulhattak vissza.

Otthon ágyba fektették, jobb oldala teljesen lebénult. Mégis, az egész környékről csodájára jártak, mivel kevesen mondhatták el magukról, hogy túléltek egy villámcsapást. Hetekbe tellett, mire újra mozgatni tudta a kezét és a lábát. Egy hétfői napon szépen felöltöztették, és a fogadóterembe kísérték, mivel maga Simazu Takahisa jött látogatóba.

– Örülök, hogy jó egészségben talállak – szólalt meg a vendég, miután kortyolt a felszolgált teából, – nem szeretnék egy rokkanttal háborúzni.

– Köszönöm érdeklődésedet – felelte Dószetszu, – készen állok egy újabb ütközetre. Kardom, melynek új nevet adtam, alig várja, hogy újabb páncélokon hatolhasson át.

– Láttam, amit láttam – tette le a csészéjét Takahisa. – Bárkivel megküzdök az emberek közül, azonban a démonokkal szemben tehetetlen vagyok. Békét ajánlanék.

Tacsibana elgondolkozott az ajánlaton.

– Visszafogod harcosaid, és visszavonultok a Csikugo folyó mögé?

– Úgy lesz. És nem háborgatom többé a földedet – bólintott rá a másik.

– Szakét! – adta ki a parancsot Tacsibana Dószetszu.

A Raikirinek (Villámhasítónak) átnevezett fegyver három évig őrizte a békét. 1569-ben azonban Dószetszu úgy látta, eljött az idő, hogy a család vezetését átadja lányának, Gincsijonak, akit szamurájnak neveltek. Azonban miután Dószetszu meghal, a Simazuk új erőre kaptak, és ismét támadást indítottak. Úgy tűnt, hiába a Raikiri varázsereje, a Tacsibanák egyre jobban hátrálni kényszerültek, végezetül a várukba szorultak vissza.

Egyik este kéken felizzott Gincsijo szobájában a Raikiri pengéje, és a nő tutja, hogy még nincs vége a küzdelemnek. Reggelre megérkezett Tojotomi Hidejosi[8] felmentő serege. A Tacsibana katonák kirontanak a várból, élen Gincsijoval, akinek kezében ott világitott a varázskard, a Simazuk fejvesztve menekültek. Hónapok csatározásai alatt sikerült őket visszakényszeríteni a sziget déli csücskében lévő birtokaikra…

A kard jelenleg a Tacsibana család múzeumában Kiusún megtekinthető.

[1] Eikjó 7. éve: 1436

[2] tamahagane: a faszénnel összekeveredett vascsomók, amiket összekovácsolnak egyetlen darabbá

[3] katana: a szamurájok hosszú kardja

[4] Icsinotani: a XII. században a Taira család épített ott ki egy bevehetetlennek hitt erődöt, melyet Minamoto Josicune a járhatatlannak vélt hegyoldalról lezúduló lovasaival foglalt el.

[5] kagegiri: árnyékvágó

[6] kami: sintó istenség

[7] Takezaki Szuenaga: a második mongol támadás idején japán szamuráj hős

[8] Tojotomi Hidejosi: Japán egyik legnagyobb hadura, a Japán egység egyik előkészítője.

Illusztráció: 雷切丸 , 立花道雪