„… eltűnődés a lélek mélységei fölött” (II/1) (Arany Lajos összeállítása)
*
Tételek a 125 éve született Németh László irodalombölcseleti aforisztikájából
*
Németh László esszéinek, illetve szűkebb értelemben vett szépirodalmi írásainak, leveleinek, naplóinak szövegvilága egyaránt aforisztikus: maximák, „életreceptek” sokaságát olvashatjuk ki belőlük. Mert „egy lélek […] nem abban nő, hogy mit él meg, hanem hogy hogyan” – írta Madáchot olvasva a minőség forradalmára.
A 125 esztendeje született író életműve – Csoóri Sándor szemléletes szavával – „kimeríthetetlen gondolatbánya, érzelemraktár, indulatbank”. S mint másutt ugyanő találóan megállapította: „minden írása teli van hasonlattal, érzékletes képpel”. S valóban, metaforikus gondolatmező az övé. Fél évszázadot tanított, rendkívül sokat olvasott édesanyám mindezt ugyancsak szép szóképpel summázta: Németh László „minden szava aranyból van”.
Következzen egy mustra az író – nagy láttató és kifejező erejű – esszéinek, tanulmányainak önállóan is megálló művészetbölcseleti tételeiből, a textusból kiemelten is kerek gondolataiból, gondolatfutamaiból. E körben is elsősorban irodalomesztétikai, irodalomtörténeti – nagyobb részt a nemzeti literatúránkat elemző – szövegeiből. „Aranyszavaiból”. A negyedik műnemként számontartott esszé Németh írta remekeinek sajátosságuk a műnemszervesítés. „Az igazi Németh László-i líra elsősorban éppen tanulmányaiban figyelhető meg: egy minden iránt érdeklődő, higany-elevenségű, rendkívül éles szemű, költői látású, hajlékonyan kifejező, művészien szerkesztő, az egésznek átpillantását vágyó és szenvedélyesen ítélkező temperamentum nyilvánul meg bennük” – mint Hegedűs Loránt jellemezte.
S e citátumokban is megcsillan – erre talán ritkábban szoktak utalni – az író szellemes írásmódja, felülmúlhatatlan intellektuális humora, öniróniával társult iróniája.
Az összeállítás forrása A minőség forradalma – Kisebbségben című négykötetes, monumentális kiadvány. Alcíme szerint: Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok. Püski Sándor adta ki, Budapesten (az I–II. kötet 1992-ben, a III–IV. 1999-ben jelent meg). Az összesen 2500 oldalt, több mint 150 ívnyi írások többsége jellegzetes Németh László-i esszé, azaz – Bertha Zoltán értő, pontos meghatározása szerint – „személyes hevülettel és érdekeltséggel megélénkített kritikai tanulmány, amely irodalmi és filozófiai törekvéseket, konkrét és univerzális társadalmi létproblémákat, nemzeti és egyetemes sorskérdéseket elemez”. Szintén találóan írta Cs. Varga István: Németh László „esszéírása kísérlet, vallomás és vita: egy emberi lélek önkeresése”. S a szerző maga is többször definiálta a műfajt, és saját ilyen írásainak lényegét is jellemezte (ennek tanújeleként néhány példa alább is olvasható).
Az író irodalombölcseleti aforisztikájából készített nagyobb csokor közreadásának célja: az egészre felhívni, a teljes opusra irányítani a figyelmet. S arra: ne csak évfordulókon figyeljünk élni segítő íróinkra! Köztük Németh Lászlóra. Vitatkozni nyilván lehet némely meglátásával. De a Mű nemcsak örökbecsű, örök aktualitású is. Ennek tanújele – reményeink szerint – a következő citátumsor is.
* * * * *
ÁBRÁZOLÁS
[…] két útja van, egyik a hűség és a másik a túlzás. A hűség művészietlenül túloz; viszont a túlzás, ha művészi, hű is.
ADY ENDRE
[…] mítoszi lény […].
*
[…] egy mítosz ez a líra […].
*
Költészete: a magyar természet vizsgája, magára maradtságában a magyar sors eszmél.
*
A magyar sors senkinek a szemében sem tükröződött kegyetlenebbül, de szebben sem.
*
[…] a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála.
*
Ő az Isten szörnyetege volt, aki csodaként zuhant a magyar élet tengerébe, új lírával, új magyarsággal, új életérzéssel. Szavai, állításai, sürgetései állásfoglalásra kényszerítettek mindenkit, aki magyar dolgokon gondolkozott. Nem lehetett őt számba nem venni, s nem lehetett elfelejteni.
*
Párizsban születik meg, a világváros nyugtató nyugtalanságában, ebben a modern Bakonyban, ahova keleti fájdalmát és nyugati vágyakozását, modern betyár, beleveheti.
*
Ady nem fél az ellenmondásoktól. Fokról fokra költi tovább egyre bonyolódó életét, s épp ez a kénytelenül igaz magyarság egész költészetének legdúsabb tétele. Földhözragadtság és elkívánkozás, szeretet s gyűlölet bachi ellenpontjai feleselnek egymással benne, s együtt mégis egyetlen mély, magyar harmónia.
*
[…] mindenik Ady-kötet [,] ha korunk lélektani figyelmével nézzük: egy-egy lírai önarckép […]. Ady a maga lelkét rakja össze élet, halál, dicsőség, nő s Isten szenvedélyeiben. De nézem egy Plátó táji görög szemével: egy mítosz ez a líra; titkai: a hozzáférhetetlenek, akik az életet naggyá és érdemessé teszik; a lefátyolozottak, akiknek a fátylai mezők, látomások és szenvedések. Ideák, istenek.
*
Ady puszta létével borzalmas kritika.
*
[…] beláthatatlan lelőhely is ő; annyi magyar adat, titok, fogás, sugallat, törvény egy emberben, amennyit más népek csak népköltészetük egészében kaptak.
*
A nagy gondolat nem az, amit bizonyos helyen s bizonyos madárnyelven mondanak, hanem ami odacsap életünk gyökeréhez, s szemléletünkbe alakítja a világot. Ady nagy gondolkozó. Egész sereg verse van, amely mint művészi alkotás elbukna, ha a gondolat villáma nem sütne ki belőle. Ízlésesebb, ragyogóbb képzeletű, költőibb költőink lehetnek, nagyobb gondolkozó költőnk nincs. Adyból ezt a hatalmas gondolkozói potenciát annál kevésbé lehet elsikkasztani, mert ez határozza meg lírája jellegét; nemcsak egy nagy gondolkozó lírája, hanem filozófiai jellegű líra.
*
Ady gondolati költő. […] Szenvedélyekbe sodródott, és szenvedélyekbe kényszerítette magát, de közben mint a végokok misztikusa ült szenvedélyei közepette. Szinte azért idézte fel az életét, hogy filozófiáját önmaga előtt kifejlessze. […] A természetet ő gondolataival ragadta magához. Fa és tenger csak azért kerültek versébe, hogy az absztrakcióitól szabaduljon. A gondolkodástól tör a szemlélet felé […].
*
Ady kép-gondolkozó. Verse elején kész a látomás, s szakaszai már csak a látomást cirkálják körül.
*
[…] verseinek igen nagy része allegória. A szemléletért harcoló költő valami szemléltetőt akar az elvont gondolat elé tolni.
*
Ha a természetből indul is ki, nem élvezi az ábrázolás lebegő pillanatát. Az Alföld, amelyen átutazik, a Kalota-folyó, amelyen tempós magyarjai átvonulnak, belezuhan a lelkébe; a kép elé ömlő lélek gomolygása a vidék; az érzékelhető természet helyét egy indulat-természet foglalja el. Ady költészetének egyetlen tája: a tulajdon lelke. Ennek a tájnak a természeti tüneményeit figyeli, az életét is szinte azért idézi fel maga körül, hogy ez a táj szemlélő szerve számára eloldja viharait és alkonyait. Ady élete egy belső teljességet szolgál; költészetét és körülményeit ugyanaz a rendező, kikerekítő elv alakítja.
*
Ady Endre Kiskunságára és Koltójára nem kifelé fordul a szem. Az ő tájai nem e világ tájai. Ady egyetlen, állandó látomása a tulajdon lelke.
*
[…] a kor, amelyben Ady élt, a lélekkutatás kora. Freud a lélekelemzés felfedezője, néhány esztendővel idősebb nála. Bizonyos értelemben Ady is lélekelemző, szétválasztja lelke alkotó hajlamait, egy-egy motívuma: egy kielemzett indulat, s versei rendjében ezekből a teremtő indulatokból állítja össze magát, bolygókból a naprendszert. De mennyire különbözik ez a lélekelemzés a Freudétől. Ő is titkokat keres, de nem az elsüllyedt, gennyedő emlékek titkait, mint a lélekelemzés, hanem az alapösztönökben kibomló titkokat, nem azt a kicsinyes, anyagias tudatalattit, amelyben a lélektan horgászgat, hanem az élet-halál közt kifeszülő lélek napi igazságai alatt lappangó igazságot – az emberi lényeg titkát s a halállal határolt emberi idő titkát.
*
Ady Istene benne van: élete titkainak ő az utolsó neve. És senki fényesebben nem szolgálta ezt az Istent, mint ő, aki mindennapjaival neki parádézott, s dicsőségében és vereségében úgy szólhat hozzá, mint szolga az urához, akiért sokszor elpáholták, s akit mégis szép volt szolgálni. Heidegger bölcseletét nevezte valaki szekularizált teológiának, ez az elnevezés, azt hiszem, Ady költészetére is ráillik.
*
[…] amint a kedves előtt is megjátszotta férfi s nő viszonyának minden gesztusát, Isten előtt is eljátssza a haragos számonkérőtől a megjuhászkodó, karácsonyi verset éneklő gyermek Isten-hitéig Isten és ember minden lehető viszonylatát. Fikció ez az Isten, s nem Ady életébe hajló valóság. De amint tágul, bővül a jelentése, összefoglalja az összes Ady-szimbólumokat, tisztább láthatárt nyit az Ady-líra elé.
*
Adynál az Isten annyira az emberben van, hogy tulajdonképp nem is láthatjuk őt magától. „S éltem csak akkor csapnám hozzád, / Ha nem orcám volna az orcád.” [A Te előtted volt c. versből]
*
Ady semmi olyat sem mond az ő Istenéről, ami a lelkében valóság ne volna. Egy modern Isten ez: az ember istenélménye minden teológia és dogma nélkül. De ugyanakkor az Ószövetség istene, akivel keservesen alkusznak és tusáznak az ő prófétái.
*
Ady Isten-verseinek kötődő, gúnyos hangja az Istennel való beszédet gúnyolja, nem az Istent. Aki annyira bennünk van, ahhoz nem nyújtunk be kenetes memorandumot: kötődünk, biztatjuk magunkat vele, vagy zsörtölődünk.
*
Az ész érzi az Isten-szagot, de nem tud a maga nyelvén szóba állani vele. Szépen fejezi ki ezt a bénaságot A Sion-hegy alatt. Olyan ez a vers, mint nyomasztó álmaink, melyekben nem tudjuk nevén szólítani a hozzánk legközelebb állót.
*
[…] a költő […] e szerelemben [a Léda-szerelemben] vett bátorságot önmagához […].
*
Pótlék ez a Léda valaki másért, és minden asszony csak pótlék lehet. Önmagát szereti az ember, a maga mámorát. Színpad ez a Léda, akin a szerelem tébolyát magának s másnak eljátszhatja.
*
Kemény [Zsigmond]ék múltébresztő kísérlete óta Ady az első, akinek a régi magyarság megint életforrás.
*
A búsuló kuruc s a bibliás prédikátor az ő modern lényének ősképe egy igazibb magyarságban.
*
Ady prózai munkái […] mindenkit meggyőzhet[nek] róla, hogy az ő feje már rég egy olthatatlan hevű s ritka valóságérzékű gondolkozóé, amikor az igazi Ady-verseknek még egy szaka sem csordult ki. Azt mondhatni: ez a gondolkozási düh csikarta ki számára a lírai kifejezést, melynek a legízlésrémítőbb kalandokban is ihletője és hitele maradt.
*
[…] Adyban, ha az indulat körüllángolja is az igazságot, nem torzítja s nem stilizálja. […] éppolyan zord lényeglátással veszi fel ő előbb prózájában, aztán verseiben a magyar status praesenst, mint félszázaddal előbb Kemény Zsigmond.
*
Ady élete agonizáló élet. A halál bele van oltva; minden perce az utolsó perc felé tekint, melyet ki- és eltaszít, állandósít és kitol. Nincs holnapja és holnaputánja, szünideje van csak, amelyet a haláltól kapott.
*
Nyolcszáz lírai versben egyetlen összefüggő költemény, melynek részeit nem az életrajz zsinórja fűzi össze, hanem az önkimagyarázás olthatatlan szenvedélye. Egyetlen tárgya: a világ felé siető lélek; egyetlen tája: maga a lélek. Filozófiai önelemzés, mely minden állításához új lírai kifejezést talál. Egy nép fedezi fel magát benn, s a latin-keresztyén kultúra talál benn természetéhez sorsot, érveket, műformákat. Európa elnyomott természetének a rengésjelenségei közé tartozik, mint az orosz irodalom nagy művei. A végokok közé szorított lélek beszél benne. Isten születik meg, s az üdvösség vívódik. Minden emberi és minden isteni lírája. Egy barbár lélekből fölmerült emberi színjáték, amely egyszersmind isteni színjáték is.
*
[…] Ady ez volt: emberségnövesztő. Nála nagyobb antropológiai leckét kis nép a maga fiában alig kaphatott. Művében meg van építve, sejtre sejt, egy rendkívüli ember – szerelme, félelme, észjárása […].
ADY ÉS BERZSENYI
Ha Berzsenyi az ég tüzét lopta le, Ady a föld tüzét bukta fel vulkáni természetében. A titánok szomorú, földbe vert fajából való ő, közérzete nem a biztos cél felé törő hősé, hanem a nagyságában fel-felhorkanó, el-elbukó szörnyetegé. Muszáj-Herkules! Nem a rábízott, világos feladat, hanem egy alacsonyabb csőcselék lármája, káröröme ugrasztja föl gigászi erőmutatványokba. […] Egy legnagyobbra szánt természet pompázó, kétségbeesett tüntetése, tanúsága önmaga mellett az élete […].
ADY ÉS PETŐFI
Petőfi birodalma az élmény, Adyé az élmény felé tóduló lélek. Petőfi Iluskája megölelhető hús-vér nő, Ady Lédája az ölelő behunyt szeme mögött élő nő, maga az ölelő. Mint ahogy a filozófusnak a tapasztalat csak kiindulópont, melytől befele távolodik, úgy menekül vissza Ady az élmény érzéki, szemléletes körülményeiből oda, ahol az élmények teremtődnek.
Ezért nincs Ady költészetében természet.
ADY ÉS SHAKESPEARE
„Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, / Volt utonállók új utbanállóknak”. Shakespeare-re emlékeztet a beszédötleteknek ez a bősége. De Shakespeare-nél a képzelet és a költői szokás játszik a szóval, Adynál a gondolat és a kifejező-düh.
ALKOTÁS, ALKOTÓ, MŰALKOTÁS
Az alkotásban az első, leglényegesebb a hit. A dilettánsban is buzoghat megrendítő hit, de hit nélkül a legnagyobb költő sem alkothat primer művet. Miben hisz a költő? A hinni ige a legfontosabb esetekben nem kíván tárgyat. Minden közelebbi meghatározás megcsonkítja a hitet. Hisz önmagában és a kifejezésben. Hiszi, hogy művében megfejti magát, s örök jelképet talál egy állapot számára, amely őt műre ingerelte. Hit nélkül éppúgy nincs elsőrangú alkotás, mint ahogy igaz szerelem sincs.
*
Egy irodalmi alkotásban annyi szeretet, közöny és megvetés kristályosodik ki következetes optikai rendszerré, hogy aki egyszer ennek a kristálynak a közepébe helyezkedett, a művön kívüli világot is a mű fénytörésében látja. Egy műalkotás nemcsak a mű problémáit, hanem virtuálisan az egész világ problémáit is megoldja: határozott álláspontot sugall olyan dolgokkal szemben is, melyeken talán írója sem gondolkozott.
*
Az alkotás újság is, s az alkotó született újító. De az alkotó született maradi is – hiszen a múltjából, emlékezetéből él. Megnézni a világot, s hozzáadni a lelkét egy alkotásban: ez az író.
*
A remekmű alaki csoda, nemcsak az anyaga egyszerű, hanem a mértana is. Ha elfelejted a mű tartalmát, egyénisége megmarad, megőrzi az a rendező elv, mely anyagába szállt. Azt szokás mondani, a mű tartalma a lélek, s formája a test. De fordítva van: a forma az egyéni, irányító rész; a telivér nemessége és alakja ugyanaz.
*
A remekmű elsősorban módszer kérdése. Ami remekművé teszi: az egyéniség, a külön, utánozhatatlan szervülés, a kristályosodás autonómiája.
*
Van az alkotásnak egy magasabb hitele, mint a pontosság és a szépség: az az erőfeszítés, amely a művet létrehozta.
*
[…] a művek nemcsak tartalmukkal, atmoszférájukkal is kifejeznek valamit. Azonban van atmoszféra, melybe a szavak résein kigőzölgő lélek burkolja a művet, s van, mellyel az író fontoskodó célzásai, sejtetései veszik körül.
ALLEGÓRIA
[…] kinyújtott metafora […].
AMBRUS ZOLTÁN
Az üvegember, ez jut eszembe, ha olvasom: ember, akinek az a fő írói törekvése, hogy stílusa tiszta üveg legyen, minden szennyező, színező ólom vagy kobaltsótól szabad.
*
[Ambrus, a kritikus:] Ha Ambrus talán nyersen adagolja is a világosságot, nem a jóféle homály ellen. A mű kissé észszerűsödik a kezében, ez azonban nemcsak veszteség, nyereség is. Nemcsak az értelmi váz, a művészi elgondolás is lecsupaszodik az ő taglalásában; ha le is kopik az irracionális elem, a racionálishoz legalább semmiféle lírai elfogultságot sem kever. Elemző kritikus, de nem a saját esztétikája, hanem a mű felől, belülről elemez.
ANEKDOTA
[…] bölcsességet jelent, amely gondolatok helyett történetkékben mondja el tételeit.
*
Semmi sem lehet olyan váratlan, hogy egy jó anekdota a dolgok rendjébe egykettőre be ne iktassa. Semmit sem csodálni, mondja a magyar anekdota fennhangon. És semmit sem szégyellni túlságosan, vág oda cinkosan. Mert az emberi fogyatkozások is megvoltak a világ teremtése óta, s galádságot sem követhetsz el olyat, amit az anekdota a megmosolyogni való örök emberi hitelével be ne aranyozna.
ANTIK ÉS MODERN KÖLTŐ
A modern költő: megmutatni akarja magát, hogy megszeressék, az antik gyönyöríteni, képezni, szebbíteni.
ÁPRILY LAJOS
Versei: elégiák, életérzése: a melankólia. Töretlen tükrű tó kifelé, de tiszta vizén át fölismerhetők a melankólia tápláló forrásai.
*
[…] életébe az erdélyi ősz piros fái hajoltak, s versei hasonlatosak az őszi levelekhez, melyekben sárga és piros színekké bomlik lehullás előtt az élet zöld klorofillja.
*
Októberi séta ezeken a verseken áthaladni. Különös pirosas elégiák, nem szürke-feketék, mint Juhász Gyula elégiái, pirosak, piros levél és piros bogyó, erőkre emlékező, amelyek voltak s az őszé lettek.
*
A kifejezés áhítatát, a természet tiszta sugallatát, s ahogy ő mondja: az ember dallamát őrizte meg nekünk.
ARANY JÁNOS
[…] a legmagyarabb költő […].
*
Nincs irodalmunknak nagyobb költői erőkészlete nála.
*
Minden olvasója megfigyelhette, hogy verseinek az atmoszférája mennyivel sűrűbb, nyugtalanabb, mint a versek gondolatai, érzelmei. Nem kell legjobb balladáira, V. Lászlóra, Ágnes asszonyra hivatkoznom, melyek nem tárgyuktól, hanem hangulatuktól oly sötétek, megrendítők; legszebb lírai darabjaira még inkább áll ez.
*
Arany balladája: állapot-líra. Amilyen távoli a tárgy, olyan mély, őszinte az állapot.
*
Arany humora nehézkes, szögletes, durva, de van benne valami nyers igazság, társadalmon kívüli, mondhatnám, társadalomalatti erő.
*
A legalacsonyabb érzékleteket kavarja a legfinomabbakba, állati és költői egymásnak dörgölőzik, s villózásuk a humor. Jóka ördögében, A bajuszban ez a humor ragad magával. Később nagy gonddal fejlesztette magát a rezignált bölcsesség ész-derűje felé, de kisimított szemléletébe akkor is fel-feltör egy-egy mélyről jövő metán-buborék, jelezve a mélység tőzeg-talaját.
*
A nagyidai cigányok […]: a népies hang szűrőt állít az iszapos ár elé (melyben épp az iszap hozza az aranyat), de nagyobb eposzai közt, Toldi mellett, mégis ez a legteljesebb. A mű szimbolikus sugárzása, mint a Toldié, tökéletes, a magyar léleknek egy mélyebb rétege mond itt kritikát a felületesebb fölött, a tehetetlen erő kacag a satnya akaratra, a magyar öngúny költeménye ez, Don Quijote kicsiben. „… oly küzdelemre, mely világcsoda, / Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida” – írja évek múlva. Azonban ez a két sor már a jövendő tankönyvek számára mentegeti Arany legigazibb költeményét. Nem a kétségbeesés tévedése volt az a kacaj, hanem jogos és örök kacaj, mellyel a magyarság felel történelmére.
*
Arany szereti Petőfit, de mellette is magányos marad. Van valami jelképes abban, hogy az ifjú Toldi mögött oly hamar föllép az öreg Toldi, a rettenetes erő most már rozsdás páncélban, pajkos énekektől bőszítetten. Az ifjúság mögött a világfájdalmas, meghasonlott mogorvaság.
*
Toldi estéje és nem az Őszikék Arany „öregkori” lírája. Öregkor és ifjúság nála egymás sarkát taposták, legszebb kifejezésük nem véletlen, hogy egymás mellé került.
*
A „kannibálok” közt élő jegyző-zseni s a parasztnak nevelt Toldi közt nyilvánvaló a párhuzam. Toldival Arany megy Budára, a gyilkossá lett indulat vezeklésében az ő roppant ereje keresi – a májat-e vagy Lajos kardját?
*
[…] gyötri […] a félmegoldások kínja, az elmulasztott fájdalma. Ahogy a Visszatekintésben írta: „Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre / Súlyosbítsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.”
ARANY JÁNOS ÉS PETŐFI
Petőfinél a hasonlat: ugrás, s a költő tudja, hová ugrik. Arany megálmodja a képeit, s van bennük valami logikával meg nem fogható, amelyhez maga sem tudja, hogy jutott. Megvádolták képzavarral; csakhogy az ő „képzavara” nem két egymást ütő kép közt támad, hanem egy-egy képnek az aljába húzódik; olyan zavar ez, mint amely a forgóba tekintőt fogja el. „A széles völgy egy lábnyom: a / Súlyos had óriás nyoma”. Ráfogható egy csepp értelmi zavar, de hány verset kell elolvasnom, amíg ilyen gyönyörű képet találok.
ARANY JÁNOS ÉS SHAKESPEARE
Arany legszebb képeiben a szellem ellenőrző rétegeinek pillanatnyi bénulását érzem a mélyben lefolyó felfedezéssel szemben. Benne is, mint Shakespeare-ben, van egy jó adag szürrealizmus.
ARISZTOPHANÉSZ
A nyers humor, rögtönző közvetlenség, maskarás, barbár önkívület légkörébe esik bele az arisztophanészi ötlet s virágzik ki néhány gyors mozzanatban. Semmi sem olyan jellemző az arisztophanészi vígjátékra, mint ezek az ötletek. E vígjáték mély póri durvasága s korlátlan művészi lehetősége találkozik bennük. Arisztophanész ötletei első pillantásra képtelenül vaskosak, esetlenek, a modern vígjátékíró visszariadna tőlük; azonban korlátlan komikai vakmerőség feszeng bennük, s kifejtve csodálatosan helytállnak magukért.
*
A komikai ötlet kifejtésében Arisztophanész éppoly vakmerő, amilyen egyszerű. Mintha zseniális gyermek kezébe adták volna az ötletet: tessék, jelenetezd.
*
[…] Arisztophanésznél az ötlet gyermeki bátorságában nem tiszteli a teret, kigúnyolja az időt, s fejtetőre állítja a valóságot. A színpadi tér inkább jelez, mint ábrázol; távoli dolgokat egymás mellé rak, változások nélkül is alakul: inkább szimbolikus hely, mint valóságos.
*
A komikum oly mélyen hatol itt az anyagba, mint egy-két modern írón kívül talán sehol, s ha nyelv és komikum házasságának nemcsak ép gyermekei, de szörnyszülöttei is ott ugrálnak körülöttünk, ez a teratológiai felvonulás hozzátartozik Arisztophanész farsangjához. Aki egy Joyce komikumának a nyelvi túlzásain megdöbben, lapozza fel Arisztophanészt: semmi sem új a nap alatt.
*
Az arisztophanészi vígjátékban a kikötői tréfa lényegül át a leglégiesebb komikummá, melyet a világirodalom csak ismer. S ha e vad must a kifejtésben erjed át nemes szesszé, gyöngyeit az arisztophanészi versben veti. A verselés hitem szerint mindmáig itt érte el tetőpontját. Soha leleményesebben, ruganyosabban nem utánozta ütem az érzést, mint ezekben a vígjátékokban.
ARISZTOPHANÉSZ ÉS A MODERN VÍGJÁTÉK
Míg a mai színpad a felvonásközben zajlatja le a cselekményhez szükséges időt, s a felvonás „saját ideje” alig valamivel gyorsított, Arisztophanésznél az egész darab alatt rohan az idő, a mai színpad órával mérhető idejét ő az elbeszélés sajátos idejével helyettesíti, mely nem a homokórán lefolyt homok függvénye, hanem a színpadon lefolyt meséé. Mi a történetet szabjuk bele a színpad realisztikus terébe, idejébe; ő a történethez rögtönöz teret, s a mese ritmusára járatja az időt. Az övé a gyermekibb módszer, de az övé a művészibb is.
A döntő különbség a két színpad között a valószerűségben van. Arisztophanészt nem köti annyira a lehető, mint a mai vígjátékírót. A mai vígjátékban is vannak lehetetlen helyzetek, melyeket csak a komikum igazol, Arisztophanésznél azonban az abszurdumban válik az ötlet szemlélhetővé. Nálunk a lehetetlen visszatér az elfogadhatóba, nála jelenetről jelenetre lehetetlenebbé válik a helyzet, s a darab vége ahelyett, hogy visszakanyarodna a valóságba, olyan állapotot teremt, mely a világ rendjével össze nem egyeztethető. A modern vígjátékban a valóság megbicsaklik, Arisztophanésznél kificamodik. Molière elsimítja valahogy azt a zavart, melyet egy szűk körben Harpagon vagy Alceste támasztanak, Arisztophanésznél azonban Dikaiopolisz a különbéke áldásait élvezi a peloponnészoszi háború közepén, Aiszkülosz feljön az alvilágból, és a Madarak városa ott lebeg ég és föld, a madárőrületbe eső emberek és a kiéhezett istenek között. A komikum gyökereiben Arisztophanész a durvább, de éppen mert durvább, kíméletlenebb is az érvényesítésében, a komikum nála csupaszabb, a színpad valóban komikai színpad, mely teljesen az ötlet természetéhez alakul, míg a modern vígjáték színpada: közömbös deszka, higgadt idő, álló világrend, melyen komikus dolgokat adnak elő.
BABITS MIHÁLY
[…] formabontó, aki kiforgatja a formát költőtől független abszolút jellegéből s egyénisége relativitás-örvényébe kavarja.
*
[…] minden strófája teli van apró robbanásokkal. Jambusa gyűrt és fölszaggatott. Valaki zokog a sorai mélyén, hogy nem: ez a ritmus már igazán tűrhetetlen, szétvetni, fölrobbantani!…
*
A szinte égivé párolt hasonlatok közt gyilkosan reális, a dolgok lényegébe metsző, szűkszavúságukban is részletes képek robbannak föl. Mintha két ember képzelete marakodna: Ádámé, aki már föllebbent az űrbe, s visszanézvén elsimultnak érzi a földet, s csillagok fényét issza, mint éjtszaka suhanó madár s egy sikátorban botorkáló, minden sértő látomásba beleütköző életkitagadottjáé, aki azért lát reálisan, mert minden realitás ellene van. Az érzékeny gyermekképzelet lehet csak ennyire kettős, a gyermeké, aki alattomosan les ki zugából, s a világ tényeit mint ellene görbült karmokat jegyzi meg, de éjjel angyalokról álmodik. Külön-külön e képzelet mindenik eleme szélsőséges és unalmas volna: így, tudatosan nem rendezhető feleselésükben határtalanul izgatóak.
*
A [20.] század harmadik évtizede a kikristályosodás kora. A szabad vers és a lírai lihegés divatját veszti, a levegő feltisztul, az új lírikus nemzedék nyugodt férfias hangon iparkodik szólni, a rendezettség fontosabb erény lesz, mint a találékonyság. Ez a tisztuló légkör Babitsra is visszahat. A kötött formák, melyekhez fiatalon oly szívesen „kötötte” magát, visszanyerik hitelüket. Formabújócskáiba azonban most már nem veti a régi játékossággal magát. A súlyos idők megérlelték mondanivalóját. A kor felett rosszallón gubbasztó Jeremiás ő, akinek vigyáznia kell méltóságára.
*
Aki egy Babits-tanulmányt elolvasott, sosem érezheti magát úgy, mintha madártávlatból, egy sas szemével pillantott volna el beláthatatlan vidékeken. A Babits-olvasó útja hol árnyas, hol sziklás erdei ösvényre emlékeztet, amelyből váratlanul szökik elő a panoráma, s váratlanul nyílik meg az orom kilátója is. De a kilátóknál sem állhatsz meg […]: egy diszkrét kéz tovább húz, s talán az oromról is csak utólag tudod meg, hogy ez volt az orom. A Babits-tanulmány akkor lesz élmény, amikor utána vagy. Amíg olvasod, inkább fáradság, amelynek az alján azonban feszült, ideges várakozás ég.
*
Ez a lírikus […] tanult mesterember is, s homlokát elvont magasságokba fúró gondolkozó, úgyhogy a magyar esszé érdeklődését egyszerre tágítja ki a mesterség problémái és az irodalomfilozófia felé.
Legnagyobb érdeme, hogy a nagy művészet közelségében érett ízlése a forma oly magaslatára kényszerítette a magyar tanulmányt, melyet felülmúlni mindig izgató s alig megvalósítható feladat lesz. A forma a műfajok nemessége, s a magyar tanulmány az ő három kötetében hág irodalmunk nemesített műfajai: a líra és az eposz mellé.
BABITS ÉS DOSZTOJEVSZKIJ
Van valami a Babits-lírában a Dosztojevszkij-hősök kételemű összefontságából. Ahogy ezeknek a tudatára a tudatalatti, úgy indázódik a Babits-lírát létrehívó szándékokra az erősebb és izgatóbb szándéktalan. A Dosztojevszkij-hősök Istenhez rántják magukat és végzetükbe hullanak: így húzódik el és hajol vissza a Babits-líra delejes pólusától. […] Az én eszmeszólamának és a szervezet kaotikus dallamának az egymásba csapása ez. Az én megszédül az élete mélyén zúgó folyam fölött, s a part erős gyökereibe kapaszkodik. […] a vergődő test mozdulatát figyeljük: a hullámok el-elkapta test s a vadul markoló kéz ellentétét, ez a kettős és mégis egy mozdulat: a Babits-líra természete.
BABITS ÉS TÓTH ÁRPÁD
Babits Mihály nem formaművész a szónak abban az értelmében, hogy a formák lelkét zengeti ki, mint pl. Tóth Árpád. Inkább formabontó, aki kiforgatja a formát költőtől független abszolút jellegéből, s egyénisége relativitás-örvényébe kavarja.
BALASSI BÁLINT
[…] a dallá vált magyar élet első hérosza: Balassi.
*
Modern költő. Modern, mert szeretett minden ízt, minden hangot, s ahogy lehetett, dallá váltotta, amit szeretett. Modern, mert élt, s élete hányatott volt és fájdalomteli, de megőrizett egy zugot az áhítatnak, a játéknak és a tiszta érzésnek. – Magyar költő volt. Magyar, mert a magyar ritmusba és a magyar szomorúságba rögződik költészete legmélyebb gyökereivel.
*
[Valedicit patriae – Búcsút mond hazájának]: egy élet összefoglalása ez.
BERZSENYI DÁNIEL
[…] az Osztályrészem […] a dalban talált kárpótlást könyörgi a megjárt tengerekért.
*
A paradicsom mögöttünk van, tanítja A magyarokhoz: ami van, romja a múltnak; letéptük fényes nemzeti bélyegünk, elhajoltunk kultúránk mély sodrától, pocsolyák lettünk folyóból.
*
Mit mond A közelítő tél? Az ember, mint a természet, mulandó. A Barátaimhoz? A férfi kiábrándul ifjúkora káprázataiból. Az ulmai ütközet? Most teszi próbára a magyart a világ. A Majláth Jánoshoz? A rezignált költő jutalma hatás a jobbakra. De a lélek, amely maga a poézis, épp ezekben az általános, de korántsem homályos gondolatokban […] szól közösségéhez.
*
A közelítő tél: a természet és ifjúság mögött jelenlevő halál, mely magas zenét présel a szívből, s a mámor és mértéktartás kettős sugalmával áll a nagy kultúrák fölött.
*
[…] a Horác és A közelítő tél […] az elhagyott Tiburba pillant vissza; mindenik őszi vers, a múló idő gyönyörű testvérképeivel (egyikben: „Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, / Mint a nyíl s zuhogó patak”; a másikban: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg!”). A mulandóság, mint a Tiburi korban, itt is felfogható még az öröm serkentőjének s indokának, de a dallam lengő szomorúsága már cáfol, s A közelítő tél utolsó szaka („Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! / Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!”) a vízválasztón visz át.
*
Mint Kazinczy barátja, ő írja a legszebb magyar leveleket, s még az irigyelt gáláns hangban is beéri mesterét. Később a személyhez szálló óda csúcsait hágja meg, s Katona mellé jut jambusa forró deklamációjában.
*
Berzsenyinél a klasszikus forma csak ürügy, s a vers ereje a magyaros dikcióban rejlik.
*
A görög mérték végleges beszoktatása a magyar nyelvbe […] egy középnemes gazda költőnek: Berzsenyi Dánielnek az érdeme.
*
Egész költői létében kellett megtámadtatnia, hogy a mások által észrevett különbséget görögök és modernek, vagy mint ő mondta: hellenika és romantika ellentétévé mélyítve, önmagában a „görög út” magára maradt hősét felfedezze.
*
[…] Horatiuson gazdagodott nyelve, verseinek nyugodt érzéki lépte igen jól megkülönbözteti őt a romantika ösztövéreitől.
*
A Kemenesalja látkörébe bezárt Berzsenyi a magyar poétaság örök szimbóluma. […] Belefú a nyelv hamu födte parazsába, oly erővel fú bele, hogy megszikrázik a lehelete nyomán, minden szó külön tűz, s az egész mégis egyetlen szikrazápor, amely kicsap a magyar égre, s ott megannyi haragos, vörös csillaggá válik, amely alatt álmélkodva fognak megállani, valameddig a magyar égnek egy bámulója akad. Ő a magyar ihlet. Ő a magyar költő.
*
Miután egy-egy nemben az elérhető legtöbbet elérte, nem ismételget – hígít, hanem vagy más tájra tépi át magát, vagy önmagát emésztve magába roskad. A fiatalkori sorskérdés ódák után így éri el a fényes Tibur s a Valóság sivatag tájait, ódában, dalban, elégiában a legjobbat adva. Mint Kazinczy barátja, ő írja a legszebb magyar leveleket, s még az irigyelt gáláns hangban is beéri mesterét. Később a személyhez szálló óda csúcsait hágja meg, s Katona mellé jut jambusa forró deklamációjában.
BERZSENYI ÉS CSOKONAI
Ha Berzsenyi a magyar irodalom mitológiai hőse, mint egy Prométheusz, az égből hozza le a tüzet, s aztán ott rothad el Kemenesalja alacsony Kaukázusán, Csokonai a föld nyájas magyarja, csupa körültekintgetés, tanulékonyság és hajlékonyság, az erős törzsön, ami Berzsenyi, ő a virágzás ígérete. […] Nézzetek meg és szagoljatok meg minden virágot, amit ez a szép világrész kínál, de ne legyetek száraz botanikusok, aki virágot itatóba présel, hanem e pusztaságban nyájas kertcsinálók. Jó forrás egy szenvedéseiben is mosolygó szív. Sok kankalin, nefelejcs, boglárka elfut a partján, s nekünk, magyaroknak az a dolgunk, hogy egy hideg övi országot virágba borítsunk.
*
Ez a két költő, amilyen néma volt egy századon át, olyan beszédes az új Európa küszöbén. Egyikük a magyar szellem nagy igényét jelenti be a görög mesternél az eredeti tanítvány szerepére, a másik a görög tanítás szétoszlását ígéri egy föld és szellem felől kivirágzó kertországba. Sorstanulságával a 19. század minden nagy alakja közvetve vagy közvetlen mellettük szól, Ady óta a magyar szellem java munkása ösztönösen nekik építkezik.
*
Itt a magyar mű: vállalni a Berzsenyi költészetében fölírt magas pályáját kultúránknak; itt a Csokonai lelke: ezt a kultúrát széthordani a sivatag földön, s egy kertországban virágoztatni ki. Mennyi alkalom mítoszra, mítoszi alakokra, az érzés körül alakteremtésre. S a kis ország körül ott az Újszövetségre kiszemelt világ: Közép-Európa!
BESSENYEI GYÖRGY
Akár a törvények útjáról elmélkedik, akár a tudóstársaságban rendez világnézeti szimpoziont, akár Tarimenest utaztatja végig egy állampolitikai regényen, még ha nincs is szó a magyarságról, nem idegen gondolatokat közvetít, hanem magyar fegyvereket farag.
BETHLEN KATA
Az önuralom gyönyörű ómagyar és tizennyolcadik századi iskolájába pillant be, aki […] a leveleket az életrajzzal egybeolvassa.
BETHLEN MIKLÓS
A műveltség felfrissül, megújhodik az ő nyers naivitásában, mely mögött az átlagemberi szenvedély éppoly komoly, mint az istenemberi erkölcs, mert indulat, erkölcs itt nem szavak, hanem élettani valóságok, s az őszinteség nem kacér kitakarózás, hanem a magamagát meghamisítani képtelen élet nyíltsága.
BÍRÁLAT ÉS TÁMADÁS
Támadás az, ha valaki tönkre akar tenni valakit, s csak az érveket keresi hozzá. Bírálat az, ha a dolgot figyeli, s itt megállapításaival esetleg felemel, esetleg tönkretesz.
BURLESZK, GROTESZK, PAMFLET
A burleszkben a komikum elszabadul a valóságtól, a mozgás a célszerűségtől, helyzetek és mozdulatok majdnem önálló zenei életet élnek benne. A revübe ejtve a burleszk lehetne a művészi erjesztő; a látványos groteszk az a kétoldalú műfaj, mely mint Shakespeare nagyszerű rémdrámái, a költőnek is jelent valamit és a matróznak is.
A pamflet a revünél és burleszknél jóval népszerűtlenebb műfaj, de még mindig népszerűbb, mint az egész komoly irodalom együttvéve. A pamflet a tömeg tiltakozása az irodalom ellen, s mindig fölvirágzik, amikor az emberek meg akarnak nyugodni felőle, hogy ami nem érdekli őket, ostobaság. Hányan olvasták a Halálfiait s hányan Szabó Dezső pamfletjét? Tapasztalásból tudom, hogy ezt a kiváló regényt még az írók is Szabó Dezső pamfletjéből ismerik. „Műfajomban” a pamflet: a látványos groteszk értelmi oldala lenne. […] az élettel […] kontaktusban van, nevetségessé teszi. Ha erkölcsös ember: a jó érdekében, a gonosz ostorozásával, ha erkölcstelen: a maga érdekében, ellenségei ostorozásával.
BYRON
[…] Byron munkatárának igen kis hányada a lírai vers, de nincs egyetlen írása, amely ne lírikus műve volna. Byron a márványra cseppentett vitriol. Ő az a lírai sav, aki az eposz és dráma szilárd tömbjeit feloldja s közben új pezsgésre készti. Hírnévhozó műve: a Childe Harold, mint később a Don Juan is, utazások története. A történet azonban csak azért van, hogy legyen miről letérni. Célzások, elkalandozások, „erről jut eszembe” ötletek, egy-egy véletlen elejtett szó mentén oldalas kisiklások: Byron minden alkalmat megragad, hogy a műfaj hagyományos rendjébe belerúgjon. Drámai költeményei: Manfred, Kain, The Deformed Transformed egy-egy lírai gesztust dramatizálnak.
*
BYRON ÉS SHAKESPEARE
[…] Byron legérettebb alkotása, a Don Juan, éppoly korlátlan teret nyit az égből a földre s a földről az égbe villanó költőszemnek, mint Shakespeare színpada. […] azonban […] Shakespeare valódi fejedelme színpadának. Ő csakugyan azt teszi, amit egy ragyogó, szabad szellem poétai sugallata diktál. Shakespeare, a költő, önmagának is ura. Az ember csak táplálja a költőt, de nem ráncigálja. Shakespeare-nek szabad a poétai akarata, míg Byron csak műfajának az ura, de rabja önmagának. Kényszerhangulatok: ezt a szót Byron gyártatta velem. Ahogy vannak a tudatban szívósan megkapaszkodó kényszerképzetek, Byron költészetét úgy hányják ide-oda a kényszerhangulatok. […] Shakespeare-nél (s […] a Byronhoz egyben-másban hasonló Adynál is) a legszélsőségesebb érzés is eszköz. A szerző úgy adagolja, mint a patikus az orvosságot. Maga az indulat is költői fikció, míg Byronnál az indulat a költői műbe betörő emberi vihar. Shakespeare úgy készíti a hangulatokat, ahogy a mű követeli. […] Shakespeare hangulatainak nincs száma, annyi az átmeneti árnyalat. Byronnak alig néhány hangulata van, s ezek szinte brutálisan elkülönülők. Byron, a borús utas, aki Hellász romjain vagy más valamilyen múlt fölött borong; Byron, Isten bukott angyala, aki számonkéri, hogy miért teremtették; Byron, a rousseau-i Éden száműzöttje, aki a természet üde gyermekeiről ábrándozik; Byron, a társaság ismerője, aki Anglia és a nők rovására viccelődik […].
CERVANTES ÉS ARIOSTO
Nem emlékeztet-e Ariosto iróniája a Cervantesére? […] Mind a ketten a lovagi élet emberi tartalmával játszanak, tagadják azt, mit állítanak, s állítják, amit tagadnak. Mind a két mű [az az Orlando furioso és a Don Quijote] ironikus […]. Cervantes iróniája a durvább, a tapinthatóbb, az értelmibb.
CERVANTES
Hőse [Don Quijote] a meghasonlás gyermeke. Magában hős, a valóságba beillesztve bolond. A lovagregény itt az a párakör, melyben a bolond hősnek képzelheti magát, s az a párakör, melyen át a hős bolondnak látszik. Az irónia két síkja itt szétválik, a lovag igaza mögött ott áll a világ igaza. Ez az irónia együgyűbben vagy bonyolultabban, de lefordítható, az értelem belé tud hatolni.
*
Don Quijote körül állandóan ott reszket valami „világnézeti” izgalom. „Tragikomikus alak.” S van-e az értelemhez szólóbb, mint egy tragikomikus alak; ember, akinek a komikumával szembe lehet állítani a tragikumát. Don Quijote a bolondoknak, „a szellem embereinek” a kedvence […].
*
Cervantes iróniája a „nagy szellem” iróniája, s kétségtelenül a legmagasabb faja annak az iróniának, melyet a 19. század meghasonlásukat élvező bölcsei annyira szerettek.
CLAUDEL
Igaza volt a kritikusnak, aki e művet [Le Soulier de Satin], mely barokk században játszik, barokk székesegyházhoz hasonlította. […] E székesegyházban vedd Claudel anyagát: az egyenletes nyelvet, amelynek negyven jeleneten át nem kell lejtést váltania: ugyanaz a dikció bírja el a szentek himnuszait, amelyik a nápolyi őrmester jókedvét s a kocatudós ostobaságait.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
Csokonai […] Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt.
*
Gyermekfilozófus: Csokonai.
*
A természettel együtt élő ember lírája az övé, de mert tehetsége és érdeklődésköre sokirányú, sosem válik ez a természetimádat programszerűvé.
*
Egyfelől az olasz, német, francia, angol költőkön nevelődött fennkölt szellem, másfelől a magyar, szókimondó, egészséges jókedv. Ennek a két kvalitásnak szerencsés ötvényződése Csokonai. Nagy magyar költő mindig az volt, akiben az európai korszellem és ízlés kereszteződött a magyar népiséggel.
*
Kimondom a Csokonai nevet, s könnyed és a világ dolgait játszin dobáló fantáziával megáldott nyájasság ragyog belém, tíz év alatt összeírt temérdek, változatos mű, a zseni pazar tékozlása, magyar bőség, más szóval: magyar tragédia.
DANTE
[…] az életszerű ábrázolás a legelvontabb látomásnak is művészi feltétele, amint azt a legelvontabb mű, Dante Színjátéka is bizonyítja.
*
Péterfy [Jenő] ellentétpárokba rendezi Dante […] tulajdonságait, s két ellentétes szellemiség közé akarja költőnket helyezni. A Komédia […] a misztikus útja istenéhez, de a beolvadás nem egészen teljes, a túlvilág is érzi a földi élet becsét, a paradicsom a földre sandít, s a pokol kínjaiért is gyógyszer a hír halhatatlansága. Még tiszteli az Istentől eredő rendet, amelytől az élet elhajolhat, de nem ronthat meg; de a rend sem védi meg többé a rend földi arcát; a pápaság szent, de a tótágast befúrt pápák égő lábai az új pápákat várják a pokolban. Igazságszolgáltatásának is két arca van; a köröket Arisztotelész Etikája szabta ki, s a kemény isteni igazság határolja el őket, de Dante rokonszenve áttör az örökkévaló körökön: a Pokolban sokszor lejjebb résztvevő, s följebb kegyetlenül rideg. Műve szép példa rá, „hogy ítél önkénytelen az emberi szív az isteni igazság fölött”. […] Még épek a középkor abroncsai, de a hordóban a reneszánsz bora forr. A költő Istenhez emelkedik, de közben a hitetleneknek is testvérük marad. […] Dantéban a kész reneszánsz állt a teljes középkor szolgálatába. Ha talányos költő: talányát a kettős természet adja fel.
*
A Komédiának kettős szerkezete van: egy szigorú mértani s egy szeszélyes, túlérzékeny […]. Az első a mű külső tagolásában tükröződik, a másik az énekek határain áthúzódó, élményekben bontakozik ki; az egyik a túlvilág beosztásának felel meg; a másik az utazás kanyargós vonalának. A Pokol szabályos tölcsér, de Vergilius és Dante szeszélyes vonalban el-elakadva, tanácskozva kanyarognak le a falán. Az Isten rendje: a mértan, de az ember sorsa a kacskaringó, buzdulás és tétovaság. […] terzinák, énekek, körök szabályosak, de az út kalandjai másfajta csomópontokkal osztják a költeményt, a különböző körökből nemcsak másféle halottak szólnak, hanem más-más műfaj is; itt egy bohózat, ott egy legenda, ott egy teológiai értekezés. […] a fenséges rendben ott bujkál a nagy rendező fölséges iróniája.
*
Ha ironikusnak azt nevezzük, aki miközben csinálja, játszik is mondataival, Dantétől nem olyan idegen a kifejezésnek az öniróniája, mint hinnők.
DOSZTOJEVSZKIJ ÉS GIDE
Antagonizmus: ez az a szó, amelyet Dosztojevszkij-tanulmányában André Gide oly szeretettel használ. Az embernagyságot ő az emberben lévő, logikailag össze nem egyeztethető ellentmondások fényivel véli fölmérni. Dosztojevszkij ezeknek az antagonizmusoknak valóságos ég-pokol villáma. A megtisztulást keresi, s a bűnben nyújtózik ki, evangéliumi és démoni, szent és szadista.
DRÁMA
Az igazi drámai hősök akkor is boldogok, ha meghalnak; az érzelmes regények vagy kolostorok hősei akkor is boldogtalanok, ha összeházasodnak vagy üdvözülnek.
ELBESZÉLŐ
Aki elbeszél, az élet külső vonalát szereti, az események fürge egymásba oldódását, az érdekeset, a könnyen közölhetőt.
AZ EMBERISÉG ŐSI RÉTEGE
A mai ember vére mintha megint keresni kezdené az elszakított köldökzsinórt, az egyiptomi szobrok és a khaldeus csillagok egyre barátságosabban néznek ránk. Nietzsche szenvedélyes állásfoglalását a Szókratész előtti görögök mellett, az emberiségnek ezt az ősibb rétegét kereste, s Joyce Ulyssese, Írországból e barbár görögség felé hajózik.
*
Proust […] azért csinált akkor forradalmat bennem (Ady és Szophoklész mellett talán a legnagyobbat), mert létünk alapjaiban […] az ősibb patriarchális világot fölfedezte.
EÖTVÖS JÓZSEF
Az agóniára ítélt fiatalság könyve A karthauzi, a szíve hosszú perbeszéde a dolgok értelmetlensége alatt.
*
A karthauzi Gusztávja meghalt, de maga Eötvös megállt a szerzetesek életének legszebb érzésénél: az irgalomnál. Akinek a maga gyönyörűségére nincs ereje élni, odaajándékozza másoknak, s megint örömet talál benne. Az életcsömör, melankólia régi nagy orvossága a részvét. Az Árvízkönyv karthauzija, a fiatal Eötvös is a részvétben szabadul meg hangulataiból.
*
A karthauzi írója a részvéten át megérkezett hazája sorskérdéseihez.
*
Jóság és rosszaság, zsarnokok és elnyomottak, akik A karthauziban még egy értelmetlen és boldogtalan habarcsba keveredtek, szétválnak, a falu jegyzője, Viola s a fiatal szerelmesek: az angyalok pártja, s Nyúzónak, a vármegye megtestesítőjének a pártja az ördögöké. Hogy az élet nem angyalok és ördögök harca? Eötvös lelkében azzá vált.
*
1846-ban jelent meg a Reform, ez a hatalmas politikai program, s már egy évvel előbb A falu jegyzője, a Reform, képekben elbeszélve. Ez a két könyv együtt: […] a nagy kor által egészen beszítt Eötvös, aki a maga mellében egy közösség szívét hordja, s a maga szívével egy egész nemzetbe löki a vért.
*
A Magyarország 1514-ben: történeti regénynek is kitűnő, ha a történeti regénytől nem füstös falat, hanem igazságot és elhitető erőt kívánunk. […] Nyelvét is meg lehet szeretni: kényelmes mondata arányos testű gondolatoknak ad szabad mozgást.
ERDÉLYI JÓZSEF
Elveszett paradicsoma: a gyerekkor.
*
[…] összegyűjtött verseinek címül is azt adta, hogy Emlék. Művészetének az erénye is a tiszta emlékezésé, amely magán kívül az övéire is emlékszik. A „fegyvertelen világhódító” mint költő azzal nyert csatát, hogy egy előre spekuláló korban volt bizalma rábízni magát a múltra. Ahol mindenki műfajokat és stílusokat koholt: ő ráhagyta magát a kész szokásra – néhány nagy költő s a nép közös szokására –, azzal bontotta ki gyermekkora emlékeit. Amikor a megbomló forma minden erőt fölélt, ő minden erejét a visszanézésre, a látható világra fordíthatta.
ESZME ÉS STÍLUS
Az ember eszméi vonulnak, mint a felhők, de stílusában az alkata nyilatkozik meg. Olcsó hősködés a stílus stigmatikus jelentőségét tagadni. […] a stílus […] ösztönös gyónó felület, az egyéniségre a legfeltartóztathatatlanabbul árulkodó jegyek rendszere. Hogy paradox legyek: az eszme elkendőzi az írót, a stílusa leleplezi.
ESSZÉ
Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.
*
Az esszéírónak csendet kell teremtenie a mű vagy probléma körül, amellyel foglalkozik. Nem helyes, ha mint író minduntalan észreveteti magát. Művész ő is, de művészete a beállítás, csoportosítás s nem az öncélú remeklés. Egy jó esszé után nem azt kiáltja az olvasó: milyen kitűnő esszéíró, hanem milyen érdekes mű, milyen izgató gondolat.
*
Szaktudomány és esszé közt van egy perdöntő különbség: a szakmunka azért van, amiről szól, anyagát akarja rendezni s megvilágosítani; az esszé célja túl van anyagán, mindig valami általános érdekű és érvényű elvet akar győzelemre vinni, amelynek a téma csak csatatere. Nem a felhasznált ismeretkincs, hanem a tárgy cél vagy ürügy volta von tehát határt közöttük.
ESSZÉ ÉS KRITIKA
Ha a kritika a drámaibb műfaj, az esszé a líraibb. A kritika az összebékíthetetlen tendenciákat ugyanakkor ismeri el, amikor egymás ellen torlasztja őket; az esszé egy lélek egységes frontja: sorozatos vallomás az irodalom előtt. Ott zavar a következetesen keresztülvitt szempont, itt világít. A kritika az igazságok műfaja, az esszé az Igazságé.
FELVILÁGOSODÁS
[a] felvilágosodás sorsa ugyanaz lett a Rajnától keletre, ami a humanizmusé – az embernemzethez szólt, s a nemzetit ébresztette fel az emberekben. Európának azok a nemzetei, amelyek a felvilágosodást nem magukból termelték ki, hanem csak átvették, miközben testükre szabták az idegen ruhát: mint a reformáció korában, újra felfedezték önmagukat.
FORMA
Az igazi formaművész az, aki anyagához vívja a formát. Hogy annak a legkisebb redője is szabadon nyíljék s lélegezzen.
*
Minden forma akkor jogosult, ha egy benyomásnak, gondolatnak, szellemállapotnak legmegfelelőbb teste.
FREUD
Freud az idegbeteget az ép ember mély természetébe rakta. S nemcsak az idegbeteget. Tudjuk, hogy Freud néprajzi kérdésekkel is foglalkozott. A Freud idegbetege és a néprajz vadja rendkívül hasonlítanak. A vadak szabad tömegkultuszának, az idegbeteg álúton kitörő egyéni kultusza a szegényes csökevénye. Az ép emberben lakó idegbeteg s a modern emberben lakó vad: ugyanaz a személy, s az idegbetegség a vad forradalmának tekinthető a zsarnok modern épsége ellen, melyben épség és logika tönkremegy, s a felszabadult vad őrültté válik.
GIDE
Antagonizmus: ez az a szó, amelyet Dosztojevszkij-tanulmányában André Gide oly szeretettel használ. Az embernagyságot ő az emberben lévő, logikailag össze nem egyeztethető ellentmondások fényivel véli fölmérni. […] Az a mód, ahogy […] ezeknek az antagonizmusoknak az értékmérő jelentőségét túlhangsúlyozza, nyilvánvalóvá teszi, hogy a maga vélt természetét védi. Két ellenlábas műfaját [récit: „heroikus elbeszélés”; sotie = „a bohózatnak megfelelő elbeszélő műfaj”, „bohóság” – N. L. szavaival] is egy belső antagonizmus tudatos vagy öntudatlan formai kikristályosodásának tekinthetjük.
*
Az igazi gide-i antagonizmus: a színpadon szenvedélyes vergődés, de tökéletes spleen a színpad mögött. A tudat mutatványbódéjában a higgyek vagy ne higgyek ebben vagy amabban új hamleteskedése, s a tudata alatt az úgysem hiszek semmiben nem is oly fájdalmas rezignációja.
Rezignáció, amelyről nem André Gide tehet!
*
A koncepció André Gide eredetisége. Az új elgondolás nála új kifejezésrendszer is. Legjellegzetesebb műveiben ezt a műfaji önállást maga is leszögezte.
GOETHE
A weimari bölcs: aggastyán, aki alapjában véve mindvégig serdülő maradt.
*
Nála az önelemzés önformálás is.
*
Goethe: életrajz művekben.
*
A fiatal Goethe a felhők alatt mondja mámoros monológját, s művészetének újító hangja: ennek a mindenséghez szóló önhitnek a pátosza. A Magunk szerelme és a Minden titkok versei: Prométheusz és Ganümédész. Az ő szíve felé sietnek a csillagok, s nyelvében egyszerre akarnak szólni a viharok a virágokkal. A szemlélet formái: hallás, tapintás, sejtelem egy közös vizionárius érzékletbe folynak; világa áramlik, s jelzői megolvadnak. Azonban Goethénél ez a világszerelem csak egy-két versben üt át, s inkább csak a nyelvét olvasztja meg, nem úgy, mint Adynál, aki végig ezt az önimádót és világimádót variálja.
*
A goethei összhang […] egyik szólama az az istenekkel farkasszemet néző görög pesszimizmus, amely csak a mi számunkra pesszimizmus, akik a valósághoz csak az önáltatás segédfogalmaival merünk közelíteni.
*
Gide […] Goethét mint ifjúsága felszabadítóját állítja elénk, s jellemzés helyett legmagasztalóbb jellemzésül rövid életrajzi vázlatot ad: a goethei kovász erjedését egy fiatal emberben, aki kissé túl szorosra gombolta kabátját, s túl feszesre az erkölcseit. Öngyötrő szigor vagy önmagát letaroló cinizmus, Pascal vagy Voltaire: két kopárság közt választhatott az ifjú, aki legalább a nemesebb kopárságot akarta választani. Goethe feloldotta ezt a vagy-vagyot. Megmutatta, hogy az ember eldobhatja a pólyáit, s nem kell meghűlnie, elvetheti gyermeki hiszékenységét, s nem kell elszegényednie, lehet szkeptikus, azaz kutató, s maradhat teremtő, sőt teremtőnek is kell maradnia. Goethe anélkül, hogy eltérítette volna saját magától, emberibb, lakhatóbb tájékra vezette. Ez a költő többre becsülte a fenséges emberfeletti ormainál a napsütött lankát, melyen a búza és a szőlő terem, a tápláló és a részegítő, az önmegtagadó és a boldogság-kereső élet közt is megmutatta a kettőt kiegyenlítő életet: a szó mély értelmében vett kultúrát. Isten, aki eddig a könyvek kürtőjén át kiáltott le hozzá: a természetből, az érzékein át áradt belé. S ahogy omoltak körüle a tilalmak, úgy nőtt belül a bátorság önmagához.
GOETHE ÉS NIETZSCHE
Goethe számára a görögség egy esztétikai mennyország, melybe magas homlokkal és atlétatesttel kell belépni. Túlságosan erős szokásjogban nevelkedett; görögsége nem lehetett más, mint tudatos emigráció. Olaszországba már úgy utazik le, hogy onnan Hellászt fogja visszahozni. Hellászt, vagy csak Jupiter tekintetét. Az ő homéroszi görögségével szemben a Nietzschéé tragikus. Egy híg század bizakodó felületességére a Szókratész-előtti görögökben találja meg a választ. A század még nyomasztóbb, s Nietzsche idegesebb, semhogy a maga örvényeit ne látta volna bele a görögségbe. Magánnyal beoltott görögség az övé; Szophoklész egy századvégi hős megvetésével.
GONDOLAT
Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.
*
A gondolat: fegyver. Akinek friss, időszerű és jól fent gondolatai vannak, előbb-utóbb az érvényesülési harcban is felülkerül.
GÖRÖG IRODALOM, GÖRÖG TRAGÉDIA
A görög eposz és a görög tragédia közt az igazi különbség: hogy az istenek, akik Trója alatt és Ithakán még mindennapi vendégei voltak az ember életének, sugalmaztak, indítványoztak, megsértődtek és kiengesztelődtek, a tragédiában visszahúzódnak ebbe a határelembe, az istenibe, s innen éreztetik a nagy emberrel kicsinységét és romlékonyságát.
*
A két ősi emlék, Homérosz és Hésziodosz, tenger és föld, lovagi parádé és paraszt mindennap, már e nép kettős gyökerére figyelmeztet.
*
[…] a görög irodalom az egyetlen, melyre minden modern jelenség visszavetíthető. Lám a két század: a 19. és a 20. is hogy elfér Euripidész és Arisztophanész klasszikus perpatvarában.
*
[…] a görög tragédiák párbeszédei alatt hullámzó lírai elem: a kar.
*
Nietzsche beszél azokról a fekete foltokról, amelyeket a Napba néző lát. A görög költővel szerinte a fordítottja történt; a sötétségbe nézett, s fényt látott. Ez a sötétség fölé káprázott fény a görög derű. Úgy érzem: Elektra és Antigoné is ilyen rákáprázások. Az emésztő kéj fölött: hősi frigiditás.
GÖRÖG MITOLÓGIA
A görög mitológia […] elmondta a természetet a természet helyett, átültette a valóságot a vallás szimbólum-nyelvébe, isteni alakokba és isteni cselekedetekbe s a természet olyan mélyeibe világított, amelyekhez a természettudomány hozzá sem fért soha.
GULYÁS PÁL
Misztikus ünnepi asztal: senki sem találná el, mi ez az asztal, ha egy hasonló című vers ki nem oktatna rá. Egy sír, melyhez anyjával együtt járt ki a virágokat rendezgetni. Anyjának ez volt az igazibb otthona, úgy járt be rácsajtaján, mint egy alvajáró, akit a hold sugara vonz. Nem sírhalom volt neki, hanem misztikus ünnepi asztal, „melynek virágos jósága befödte a felbomlás rettentő látományát”. Nos, ez a rettentő látományt virággal befödő jóság: ez a Gulyás Pál lírája is. A sorok mögött a reménytelenség bizonyossága, de a sorok fölé egy mindennel rokonszenvező képzelet nyitja virágait.
HALÁSZ GÁBOR
[…] európai tájékozottsága régi magyarok portréiban remekel […].
HASONLAT ÉS MŰSZÓ
A hasonlat egy alkalomra készült ruha, használtad, s elillan; a műszavak kényszerű munkaruhák: rád adják akkor is, ha réges-rég meguntad.
HELTAI GÁSPÁR
Azt üzeni ez a nyelv: Sose tekerd és sose facsard, öcsém. Nincs ezen a világon olyan dolog, amit jó parasztésszel, nevén nem nevezhetnél. Sehol egy szál a mi irodalom ízű, művirág-hasonlatainkból. Ritka itt a kép, de ha jön, olyan, mint a népdal képe: elkerülhetetlen. Nyelvújítás előtti szegénységet emlegettek! Hol van az a fogalom, amit ennek a bátor nyelvnek a betyárpányvái el nem hurkolnak.
*
Ő az első magyar stiliszta. Öncél neki a nyelv. A többiek éltek vele, ő érte élt.
HIT, KÉPZELET, VALÓSÁG
A valóság felismerésére legfőbb jogcímünk a hit, s megközelítésére legjobb eszközünk a képzelet.
HOMÉROSZ
Amikor Homéroszt olvastam, gondolkodtam, mi a „kollektív” ebben a költeményben. Véleményem szerint nem a „balladák”, melyekből összeolvasztották, hanem a költői nyelv. A nyelv szavakból áll; Homérosz nyelve azonban nem szavakból, hanem összetapadt szavakból – kifejezésekből. Elég kevés az olyan homéroszi sor vagy sortöredék, amely a költeményekben egyszer, tízszer, százszor elő nem fordul. Homérosz eposzaiban ritkák a szavak! Van kézi szedés, és van gépszedés; az előbbinél minden betű külön egység; az utóbbinál az egybeöntött sor az egység. Homérosz költeménye ilyen összeöntött szavakból, költeménye előtt meglevő kifejezéselemekből épül fel. Minden költő kollektív, amennyiben eszköze a nyelv: egy nép műve. Homérosznál azonban nemcsak a szavak, a verstagok is kollektívek. A költőcéh nem akarja elveszíteni a legszebb leleményeit. A repülő dárdának, a hajnalnak vagy a félelemnek egy-egy gyönyörű elemzése megrögződik s automatikusan belép a költeménybe, ahol repülő dárdáról, hajnalról vagy félelemről van szó. A homéroszi költemény épp ezért minden frissessége ellenére is emlékeztet Kelet sztereotip arckifejezésű szobraira.
*
Az Iliászban csodálatos kettősség van: az istenek emeletén ugyanaz történik, mint az ember földszintjén. A háború emberileg fontos mozzanatai fölött az istenek is megmozdulnak, az eseményeknek van egy isteni interpretációjuk, sőt csakis ez van. De Homérosz ösztöne vigyáz, hogy ez a természetessel egybeessék.
*
[…] nyelve a beszédnek talán még nagyobb fényűzésére vall, mint a későbbi görög […].
*
[…] hosszú kámea-szavai, melyekbe egy összevont kép van vésve, a szógyártás örömét sugározzák, egy gyönyörködő közönség presziozitását, mely dolgok, alakok, istenek egyszer meglesett jellegét időálló szavakban akarja elraktározni.
*
A homéroszi világ igazi bája, hogy történelemeleji viszonyokat már-már hanyatló, érett szokásjog aranyoz; a ragadozó időkben lovagkorok kényes etikettje, mintha egy különösen áldott költő (egy férfiasabb Keats), akinek a tehetsége gyorsabb, mint élete, cizellálná ki ereje fölével serdülő korát.
HORATIUS
Mi a horatiusi vers tökéletessége? Elsősorban a látomások és mondások intarziaszerű folytonossága. Az egymást követő képek, szentenciák közt nincs hézag, törmelék. A Horatius-óda akkor is vers, ha periódusait prózára fordítva rakjuk egymás mögé.
HORVÁTH JÁNOS
[…] egy-egy mondata zugában néha a fogalomalkotó és érzékeltető erő remek teljesítményei bújnak meg, […] tárgyhoz illő meleg pedantériával eleveníti fel a kezdetleges írásemlékek mögött a zárdai olvasások hangulatát.
HUMOR
Ha a színésznő ugyanazt csinálja a színpadon, amit a néző odahaza: az az élethűség. Ha jobban belekanyarint a kenyérbe: az a humor.
HUMANIZMUS
Az antikot felfedező humanizmus a nemzetek felfedezésével végzi.
IHLET
A poétai anyagot csak vérbő szervekkel lehet magunk alá gyűrni, akár a nőt; az agynak ez a létünk mélyéből felszálló erekciója az ihlet.
ILLUSZTRÁTOR
A feladatához méltó illusztrátor: alkotó kritikus; nem a költemény tárgyát szemlélteti, hanem saját összérzését a költemény tárgyán át.
ILLYÉS GYULA
Költészete nem vasárnapi kivonulás, hanem emelkedett hétköznap, intim rezdülésekben és szép lobbanásokban gazdag. Nála nem a keret ünnepélyes, hanem az élet ünnepi.
*
Az ő gazdag, összebékítő természete, a vers belügyein túl is alkalmas, hogy ellentétes hajlandóságokat kiegyenlítsen. Nálunk, mint a keleti irodalmakban általában, ostoba pör folyik a hazai és az európai irányú költészet közt. A pörpatvarnak nincs értelme. […] Illyés „népiességét” nem lehet elképzelni nyugati műveltsége nélkül, viszont a latin és francia ingerekre magyar hagyománnyal felel.
Az Illyés-kép a szellem belső dolgait érzékelteti, nehezen megközelíthető állapotokat, képpel alig követhető asszociációs ugrásokat, de olyan szerencsésen horgonyozza őket valami konkrétba, hogy az állapot egyszerre leegyszerűsödik, s az asszociációs ugrást magad is megteheted.
*
Hullámzik alatta a vers, s ő a hullámokon jár, hol azért, hogy lecsendesítse őket, hol azért, hogy feluszítsa.
*
Illyésnél a vers lengő mozgalmasság, a költő maga mögött hagyja sorait, mint hullám a megmozgatott vizet. Illyésnek vannak lebegő, szárnyaló, csobogó, lobogó, esetleg bukdácsoló versei, csak álló és ácsorgó versei nincsenek. A tulajdon légvétele sodorja őt tovább.
*
[…] költészetében minden nagyszerű, ami mozdulat és ami változás, s minden háttérbe szorul, ami horgony és szilárdság. Versének inkább pályája van, mint szerkezete. Nem képet hagy maga után, hanem utat. Ő maga is mintha állandóan útban volna […]. A vers persze nem azért mozog, mert a költő is vándorol, inkább az iramló vers kényszeríti a költőt is vándorlásra. A vers a képeket, helyzeteket, s a helyzetek a költőt. […] az ilyen verset nemigen lehet megkomponálni, az ilyen verset csak végigrepülni lehet.
*
[Puszták népe:] Az alázatra nevelt hang […] hirtelen átforrósodása […] e könyv forradalmi és poetikus ereje. […] Ehhez az az örökölt szolga múlt kellett, mely a szolga mosoly mögül adott pillanatban mint villámló bosszú szakad ki. Az igazságérzet és a részvét csak méltatlankodni tud; Illyésben, ahogy a sima mondatait olvassa az ember, mindig valami népítéletszerű elemi morajlás közelében érzi magát. Ennek a félelmetességét inkább növeli, mint leplezi a lankakedvelő költő állandó készenléte, hogy egy-egy andalodó tájképet fessen, emlékezete alakjaira visszamosolyodjék, egy-egy jellemzésül felhozott népbabona rejtett költészetét megvillantsa. „… a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktól védetten egy kedves, meleg kis tenyér, melyből malac- és gyerekvisítás, ökörbőgés és a gazdatisztek dohogása hangzik” – így írja le szülő pusztáját, s ilyen hangulatos, epódoszi a színe az egész könyvnek, csak a gazdatiszti dohogás kap feleletet benne. Az idill és a gyűlölet […] szólama […] itt egymást hitelesíti, mélyíti, erősíti. A természet annál gyönyörűbb, minél mélyebbre alázták benne az embert, s a bosszú annál jogosabb, minél szebb az, amiért fizetni kell.
*
A Puszták népe azzal, hogy felfedezi a nép egy rétegét, eloszlatja azt a romantikus parasztképet, amelyet a jóakarat hagy a parasztságról édeskeveset tudókban. Illyés tiszta, konkrétumoktól csillogó prózája ugyanakkor, amikor fölveri a tiszta indulatot, melynek az igazság az ösztökéje, lecsapolja azt a másik mitikus indulatot, amelyet pukkancs igék hajtanak fejletlen agyakra.
ILLYÉS, KODOLÁNYI JÁNOS, NÉMETH LÁSZLÓ
A hódmezővásárhelyi fiataloknak is ezt adtam programul: „Öreg-Európa és Kelet-Európa fundamentumára kell állítani a magyar műveltséget.” Hogy ez az Öreg-Európa ugyanaz, amit Illyés is fölfedezett, nem nagy sor utánajárni. „Van egy majdnem tökéletes Európa – írta több ízben Illyés –, mely valahol a 11. és 14. század körül terül el stb.” De ha Illyés több ízben írta, én először írtam. A Magyarság és Európa ennek az Öreg-Európának a felbomlásáról és feltámasztásáról szól. Az Utolsó kísérlet olvasói is tudják, hogy annak ez a középkorból itt maradt Mély magyar-Európa a központi eszméje. Hősöm még a szakdolgozatát is erről írja. Hát Kodolányi a középkori trilógiában? Létünk gyökerébe nézve: ő tán csak egy nomád csordát lát? Nem egész Európát, igaz, hogy egész Kelet-Európát is?
ÍRÁS
[…] mi más az írás, ha nem legkorábbi képeink, emlékeink üde fölsarjadása a férfikor szürkeségiben?
ÍRÓ
Halhatatlan az, aki feltámadhat. Tehát nem az, aki üdvözült és örök zsolozsmában fürdik, hanem aki maga olyan, hogy a zsolozsmák körülötte idővel kiújulhatnak. Vannak írók, akik égtek és ellobogtak; a halhatatlanok azonban nem lobognak egészen el, ott parázslanak ők az elvesztett időben, s csak meg kell kotorni a hamut, aki melegedni akar, melegedhet.
*
Az író mindig autodidakta: amit neki kell tudnia, sehol sem tanítják. Ha jó író, nem is tudományt ír, hanem bölcsességet, amelyről épp Veres Péter mondja, hogy „kevés szóval ki lehet mondani, olyan szavakkal, amelyek a tárgyi valósághoz kapcsolódnak”.
*
[…] igaz író csak az lehet, aki legfesztelenebbül önti ki, ami belé gyűlt, s minél tehetségesebb valaki, annál vakabban megy lelke szimatja után.
*
Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.
*
Író az, aki kimondja azt, amit a végzet belepréselt; rétor, aki megfogalmazza, amit várnak tőle. A rétor csillogtathatja a formát, de fontos formai problémát soha meg nem oldhat. Mert a forma: jellem […].
*
Az íróknak van az élettörténetükön túl egy művészi történetük. Így nevezhetjük el sajátságaik felbukkanásának a krónikáját. Okulni lehet ezen, de építeni rá nem. Hiszen a lélek mélyén folyó változások hirtelen, lökésszerűen válnak irodalmi tünetté. A sajátságok a lélekből következnek, s nem egymásból.
*
Az író társadalmi kötelessége ugyanaz, ami az írói: híven rögzíteni a szellemi erők benne kialakult egyensúlyát.
*
[…] egy író mindig többet kap a jól nyakon ragadt pillanattól, mintha az előírt menetrendjét lebonyolítja.
*
Az író hol az életen innen merít, hol túl rajta. Vajon természetellenes-e ez? Nem voltak-e a bűvészek mindig feltalálók is s az ideákba veszők egy kicsit bűvészek?
*
[…] az íróknak […] a képzeletük a fejőstehenük.
*
Vannak írók, akiknek a létezése erőt önt belénk, hogy mi is létezni merjünk. Énnekem Hérodotosz ilyen író. A történetírás atyja, de inkább a történetírás gyermekének lehetne nevezni. A gyermek ő, aki történelmet ír. S milyen jó történelmet.
IRODALMI LEVÉL, NAPLÓ
[…] gyónás erejű emlékek […] Széchenyi naplói vagy Berzsenyi levelei […].
ÍRÓ ÉS HATALOM
A magyar író feladata ma: a világi hatalom példátlan torlódásában vele szemben is helytálló szellemit teremteni. Ha a kétféle hatalom, temporális és spirituális közül az egyiknek meg kell alázkodnia a másik előtt, ne az alázkodjék meg, amelyik az Istenhez közelebb esik: így tudták ezt a biblia prófétái, így a görög jósok s a középkor egyháza.
IRODALOM
Az irodalom exterritoriális terület, melynek polgárjoga és polgárkötelessége a szellemhűség: nem ismerni el más kényszert, mint a szellem belső törvényeit. Éppen mert egy mű társadalmi következményei kiszámíthatatlanok (ami ma meddő „formaművészet”, holnapra a legaktuálisabb politika lehet, s ami délelőtt agitatív hőstett, délutánra dögök rugdalása csak): irodalmi műre csak irodalmi mértéket lehet alkalmazni.
*
Az igazi irodalmi művet a nagy ellenállás ellen szegzett nagy hit hívja világra, e nélkül a virtuozitás széthull, s a fölény fölényeskedéssé válik.
*
[…] a támadó igények és szavakat nem talált szorongások eszmévé váltója: az irodalom.
*
A nagy irodalom mégiscsak felelet a sorsnak, s felelni az tud, aki a sorsot csontjában hordja.
*
Állítsuk helyre az érték tiszteletét, küzdjünk az „irodalmi szenny” ellen […].
„IRODALOMTUDÓS”
Nincs visszatetszőbb, mint az „irodalomtudós”, aki a teljesség ornátusában tanítómesterkedik. Ő biztosítja a sztereotípiák folytonosságát; ő jelenti az irodalomtörténeti könyvek hulladékhalmának a hitelét.
IRODALOM, ZENE, ÉPÍTÉSZET
Aki épít, mindig az egész életet költi újjá. A zene, az irodalom: inkább morfondírozás, eltűnődés a lélek mélységei fölött; az építészet azonban akarati alkotás: beléavatkozás a tájba, az életbe, szokásokba.
ÍRÓ, KÖLTŐ, SZOBRÁSZ
Az író nem alfa és ómega. Sőt, mondhatnám, csak ómega ő, utolsó betűje egy ábécének, melyet mégis ő zár le s avat minden más ábécétől különbözővé. A költő maga készíti el az ételt, de az ízeket és az anyagokat az ételhez a századok mitikus mélye, a közösség sorsa, a költészetté kívánkozó életformák, a nyelv ritmikus lehetőségei, a beszéd természete, a szólások fordulatai, a megelőző irodalomban lerögzített hagyományok küldik. A költő nem a környezet produktuma, de a talajból él. Valami ős Istentől jött és Istenhez térő villan meg benne, de csak valami nagyon földiben villanhat meg. Olyan ő, mint a szobrász: ura a szobor anyagának, de az anyag is ura neki. S ezt az anyagot nem ő teremtette, hanem az örök hegyek, a maguk titokzatos törvényük szerint. A szobrászt köti a különb, a lelket nemesebben visszhangzó anyag. S ha homokkő és márvány van a város határában, nem a homokkőbe örökíti halhatatlan küldetését. Ahogy a fa gyökérzetét is kötelezi a sódúsabb talajréteg, a tenyészkúpok finom kémiai csápjait arra bocsátja, ahonnét dúsabb ízeket kap: úgy keresi az igazi költészet a világ költészetté kívánkozó ásványait. A költészet sokízű, eredeti, gazdag, színes, erős, életet sugalló akar lenni, s az életnek abba a rétegébe fog szállni, ahol az élet már összeállította számára ezeket a színeket, kiverejtékezte ezeket a zamatokat, ahol nem kell mindent elölről kezdenie, ahol csak az összeállítás és kiválogatás gyönyörű munkája várja. […] vannak prepoétikus energiák, társadalmi közösségek földolgozta erők, amelyek már majdnem költészet, csak a megváltó pillanatot, a költő szikráját várják, hogy igazi költészetté lobbanjanak. Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi nagysága épp az, hogy ezekre az erőtartályokra rátaláltak, s egy varázsszavukkal megváltották őket tudatalattiságukból.
*
IRÓNIA, VICC, ÉLC
Az az állítás, amely önmagának tagadása is: irónia.
IRÓNIA ÉS MŰVÉSZET
Az az állítás, amely önmagának tagadása is: irónia. A modern művészet menthetetlenül ironikus. Nem ironikus értelmű; az a régi művészet is lehetett. Formájában, lényegében ironikus. Ugyanakkor művészet, amikor művészetrombolás. Amit a képtárak látogatója így fejez ki: de hisz ez vicc. S csakugyan vicc, mert éppúgy kétértelmű: állítás és tagadás, mint az élc. Magában a mesterségben lappang az a kétértelműség, amely Joyce bohóckodásától, Proust perspektíva-torzításain át Ramón Gómez de la Serna gúnyos mikroszkóp aprólékosságáig az irónia minden árnyalatát megjátszhatja.
JÓKAI MÓR
[…] mondjuk ki akár ma is a szabadságharc szót, nem Baradlay Richárd lovagol-e felénk? Miféle hatalom ez, ha nem a mítoszé?
*
[…] Jósika s Jókai magyar regénye is az anekdotától kapta a formáját. Minden fejezet éppen egy anekdotányi, amikor az kikerekedett, ragaszthatjuk hozzá az új sejtet, az új anekdotát. Jókai persze nagy költő, akinek kavernája is volt, gyermek, ahogy mondani szokás […].
*
Egy egész lexikon ez a Jókai: Széchenyi éppúgy benne van, mint a régi harámbasák. Lehet őket nem szeretni?
JOYCE
Joyce nagy regénye fölött Ulysses az eposzhős neve: a legcsattanóbb regényprogram.
JÓZSEF ATTILA
Ami József Attilában a legjobb […], az képzeletének humoros és mégis költői vágása.
*
[…] a szellemnek […] az állandó élcgyártó kényszere, amelyet a tudat költészetté iparkodik leszerelni, minden verséből kiérezhető. Rokon jelenség ezzel a szellem szilaj s ugyanakkor felelőtlen nyugtalansága, amely a képzettársítás hézagosságában mutatkozik. A szellemi folyamat nála nem folytonos, hanem lökésszerű.
*
[…] a groteszk és az intellektuálisan-játékos felé eltolt népdal az övé, egy sajátos szellemi berendezés számára profanizált népdal […].
JUHÁSZ GYULA
Táj, sors, esemény csak ürügy, mely alatt az ürügyek gazdája dalol. A szavak osztódnak: de az érzés osztatlan. Juhász Gyula tipikusan egyérzésű költő, s ha költészetének van története, az csak arról szólhat, hogy hajította el mindazt, amire ennek az érzésnek nem volt szüksége, s hogy talált rá az ürügyekre, melyek mögül ez a bánat a legotthonosabban búghatott. – A melankólia és a melankóliával szerzett ország, ezt írhatta volna könyve fölé a szegedi tudós, megmutatva, hogy honosodik meg ez az oktalanul nagy okú bánat a boldogtalan szerelemben, vidéki városokban és vidéki költősorsban […].
KAFFKA MARGIT
Csak egy egyszerű, hívő természet adhatta magát így élet és irodalom különc dolce stil nuovo-jára. […] Eredendő tisztasága felsugárzik a legkikeresettebben „emancipált” helyzetek mögül is; mint ahogy tiszta ábrázoló ereje, az apróságok iránti nőies érzéke is rögtön kicsillan, ahol úgy érzi, hogy a korszerűségnek eleget tett, s most már egy kicsit magára maradhat.
*
A Színek és évek remekmű […]. A fölény, mellyel [az író] hősnőjére néz, befutja az anyagot; a tárgyilagosság mélyén elnéző gyöngédség bujkál; az évek nem mossák el a színeket, csak kibékítik; változatos sors, tarka világ párlata ez, melyben megfinomodva találkoznak az ízek és illatok […].
KÁROLYI GÁSPÁR – VIZSOLYI BIBLIA
[…] a 16. század végén nemcsak Isten magyarba ültetett igéje, de egy változatos és kimeríthetetlen költői antológia indult útnak az eldugott Vizsolyból, hogy mind mélyebbre ereszkedjék tudósok, urak és nép rétegeibe. Könyv ez, amely itt történelem, ott ballada, itt szerelmi ének, ott haragos óda, itt jóslat, ott idillum. Szókincse a mindenkié.
*
A református magyar népben éppúgy benne van a biblia, mint a kenyér, amelyet eszik, s a szőlő, amelyet kapál. […] A Károlyi Gáspár három éven át nyílt mondataiban három évszázad magyar áhítata illatozott a Teremtő felé. […] Üzenet a nyelvújítás özönvize előtti ősidőkből, már nemcsak az Isten szavát, de egy elmúlt századot is őriz.
*
Drága könyv, aki épp annyira vagy ó-magyar, mint ó-zsidó, s csaknem annyira a magyarság szava, mint Istené.
KASSÁK LAJOS
[Megnőttek és elindulnak:] Kassáknak inkább az emlékezete költői, mint a képzelete.
KATONA JÓZSEF
[…] olyan összefoglaló szimbólumát adta a magyarságnak, mint amilyen a németségnek a Faust, vagy a királydrámák a régi Angliának […].
*
[Bánk bán:] az emberek benne nem egymással, hanem egymás mellett beszélnek. […] a szereplők itt még a párbeszédekben is monologizálnak. […] alakjai mint magukkal nem bíró indulatok téblábolnak egymás mellett, amíg növő sistergésükből kiforr a tragédia. […] Bánkban […] az iskolás tragikumon túl van egy igazibb is: maga a martalékot kereső szenvedély, mely, ha meglódították, beletipor a végzet tilos köreibe, s világát elpusztítva, önmagába rogy, Bánk a darab végén: nem annyira bűnhődő lovag, mint inkább kiégett vulkán. A forró szívek megszabadultak tartalmuktól és értelmüktől; ki meghalt, ki megőrült, ki elárvult – az élet túlsága eltékozolta magát, s a megsértett végzet illedelmes csöndje helyreállt.
*
Egy nagy ember: nagy szenvedély, s műve ennek a szenvedélynek a története. Katonában ez a bánki szenvedély ott fortyogott már Bánk bán előtt is.
*
A füstölgő bánki szenvedély: a jobb magyar mindennapi hangulata. Bánk bánt végigolvasni annyi, mint kipanaszkodni magunk. Elég egy-két mondatfoszlány: „epét okádna itt a békességes- / tűrés”, „No, nyeld le a bilincsed / jajgatva”, hogy az ember ott üljön közös kocsmánk otthonos füstjében, ahol egymás mellett monologizáló szívek zokogják ugyanazt a bánatot.
KAZINCZY FERENC
[…] stíl-forradalmár. A stílus forradalmára a tartalommal szemben, s az új, édesebb és lágyabb, kerekebb szájjal ejtett, rövidebb szavakon és mondattagokon tovagördülő, telibe találóbb stílusnak a forradalmára a régi, szögletes, csikorgó, fogalomkerülgető stílussal szemben. Nem élt magyar író, aki a fogalmazást ennyire azonosította volna az alkotással. Kazinczynak az ízlése volt a képzelete.
*
[…] az új stílus, a magyar „dolce stil nuovo” hőse […].
*
Ő az irodalmi élet telefonközpontja; nem lehet jó huzal, amely nem ebbe a központba fut.
KEATS
Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: „költő” – Keatsre gondolok. Éltek nagyobb költők is nála? Ő az egyetlen, akit, noha személy, fogalmul is használhatok. A többi költő más is volt: szabadsághős, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár. Keats csak költő, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete. Alig huszonöt éves korában halt meg. „Az élet csak egy nap – írta –, gyenge harmatcsepp veszélyes útján a fa tetejéről.” Életrajz ez a sor. Harmatcsepp volt; esett és csillogott.
*
Egyszenvedélyű ember volt, s rövid életét teljesen felszítta ez a szenvedély. Aki verseibe beleéli magát, szinte átragad rá a költészetnek az az eufóriája, melyből írójukat a balsors is csak órákra zökkenthette ki. Mások weekendezni járnak a költészetbe, Keats a vers Senki-szigetén élt.
*
[…] Keatsnél a vers éppoly tökéletes, mint a boldogság.
*
Úgy tudjuk, hogy vannak gyöngéd költők és vannak erőteljes költők. Keatsnél a két szó nem ellentét; inkább fokozat. Ha Elektrában vagy Antigonéban a mélyen női válik mélyen férfiassá, Keatsnél a gyöngéd csap át a hatalmasba, s az anyagtalan anyag lesz monumentális.
KEMÉNY ZSIGMOND
Ha a magyar nemzet nem ismerte magát, Kemény Zsigmond maga volt a nemzeti önismeret.
*
A nagy monomaniákusok […] az igazi Kemény-hősök (a Szív örvényeiben szerelméért minden eszközzel küzdő Wranich Izidor vagy a Ködképek emberségbe gázoló emberjavítója) […].
*
[…] a három nagy történeti regény[ben] Kemény egy századot lépett: a 16.-ból a 17.-be. A Zord idő is, melynek évszáma: 1541, Buda bevétele, színeiben inkább emlékeztet Rákóczi György korára, mint a reneszánszra. A 16. század tarkább, fűszeresebb, ábrándozóbb és rejtélyeskedőbb volt; itt a vallás és történelem kiszárította már a kedélyeket; az emberi hóbort és a gonoszság is a puritanizmust másolja, s a végzet és az eltévedt erény csikorgó vashangon vitatkozik. […] Kemény lelkének sötét alja itt jut el addig, hogy Shakespeare-re és az oroszokra méltó tragikus alakokban törjön fel, gondolatai emberek és államok sorsáról itt a legérettebbek, a Kemény Zsigmond-i végzet itt őröl leghatalmasabban.
KEMÉNY ZSIGMOND ÉS A TRAGIKUM
[…] nem lírai gyökerű-e az a világ ellen lázadó s a világot mégis elfogadó kegyetlenség, mellyel ő hőseit a világtól megkínoztatja – amint lírai mélységű a tragikum minden tragikusnál, akár Szophoklész az, akár Shakespeare?
KODOLÁNYI JÁNOS
[…] a középkori trilógiában […] létünk gyökerébe néz […].
*
[Boldog Margit]: A kolostorfalak a regénynek is biztos falai lesznek; a nyers kritikai látás s az írón erőt vevő meghatottság az ábrázolásban hatalmasabb egyensúlyt tart, mint Kodolányi bármelyik művében. Mintha két szem, egy hívő és egy hitetlen fogott volna össze, hogy a kislányból kibomló szent világát s csodáját jól megnézze. A szereplők sokat vitatott nyelve is [a szerző középkori trilógiát alkotó három regénye közül] itt a legszebb: népi és kódexnyelv „ézes” ötvénye, mellyel szemben naiv gáncs, hogy így sosem beszéltek. Melyik írónak a nyelvén beszéltek, Móricz parasztjaién tán igen?
*
Az öreg Béla király és leányának barátsága a magyar irodalom egyik legszebb képe.
*
(folyt. köv.)
*
Illusztráció: Zsögödi N. I.
Ezek is érdekelhetik!
Péntek Róbert: Ízfokozós jogok és keserű kötelességek. Az európai jólét agóniája a III. világháború küszöbén →
Magyar Miklós: Nem a ruha teszi az embert →
Magyar Miklós: Paul Gauguin és Stéphane Mallarmé barátsága →
