Vlagyimir Viszockij: Az én Hamletem

Hogy is beszélnék versemben sokat –
mindenre nincsen felhatalmazásom…
Fogantam bűnben-kéjben, mint sokak,
verejték-lucskos, pállott nászi ágyon.

Tudtam, a földtől egyre távolabb
kegyetlenebb, fagyosabb lenne lelkem;
így jövendő királyiságomat
törvényes trónörökösként viseltem.

Úgy lesz majd, tudtam, ahogy akarom,
engem örök győztesként trónra várnak;
iskola- s fegyvertársaim vakon
szolgáltak, mint atyáik a királynak.

Sosem tettem a számra lakatot,
szavaim szórtam könnyedén a szélbe –
főrendi kölykök – aprók és nagyok –
bandájának lettem tehát vezére.

Az éji őrség tőlünk rettegett,
mint pestis, hoztunk szenvedést a korra.
Makacs lovam kengyel kínozta meg,
háltam bőrön, faltam húst tőrre szúrva.

Tudtam, „Uralkodj!”, mondják majd nekem,
hisz homlokom jelét régóta látják.
Ló, fegyver szagát szívtam részegen,
majd tűrtem később szó és könyv igáját.

A szám magától formált híg mosolyt,
míg pillantásom ádáz-keserűje
jókedv mögé bújt, mint ügyes bolond –
Ő most halott: „Ámen!” Szegény Yorick, te…

Aztán eluntam az osztozkodást,
dicsőség, zsákmány, jog – mind-mind a porban…
A holt apródot kezdtem szánni, lásd,
s a zöld hajtást ugyan le nem tiportam.

A vadászszenvedély alábbhagyott,
gyűlöltem látni vadat és kutyákat.
Kerültem messze sebzett állatot,
korbácsom hajtók, vadász ellen támadt.

Gyarló játékaink, ó, láttam én,
garázdaság csak, durvaság valóban.
Éjjel titokban a folyó vizén
a nappal mocskát testemről lemostam.

Felnyílt szemem, bár lettem ostobább,
s a házi intrikákat elkerültem.
Gyűlöltem a kort és minden fiát –
inkább a könyveimbe menekültem.

Tudást gyűjtött az elmém, mint a pók,
felfogtam mozgást s mozgatást is egyben –
de tudomány nincs, sem gondolatok,
ha cáfolat dúl minden rejtelemben.

Pajtásaimtól eltépett a sors,
Ariadné fonalát nem követtem.
„Lenni – nem lenni”– lengett a fogós,
megoldhatatlan dilemma felettem.

Folyvást locsog a bajok tengere,
bár nyíl döfi vagy rostával merítik;
mihaszna kérdés – nincs válasz sose,
bárhogy erőlködünk is örökétig.

Ősöm hívó szavára várt a csend;
indultam, s rajtam kétség-szülte koncok;
elmém terhe az ég felé emelt,
míg testi szárnyam sír felé csapongott.

A kor silány anyaggá ötvözött:
csak összeállt, s már mállott, mint a holtak.
Ontottam vért – s a bosszúvágy fölött
nekem se volt hatalmam, mint azoknak.

Magasba törtem, s lám – ez a bukás!
Ophélia! Enyészet, messze tőlem!
Gyilkos vagyok, ahogy mindenki más,
akikkel egy hant domborul fölöttem.

Az erőszakot megvetettem én,
Hamlet, és köptem a dán koronára –
szerintük: hogy a trón legyen enyém,
fejemre száll riválisom halála.

Lázálom s lángész egy agyból fakad;
már születéskor a halál a bábánk.
Velős válasz oly könnyedén akad –
csupán a kérdés az, mi nem talál ránk.

Fordította: Erdélyi Z. János

*
Illusztráció: Владимир Высоцкий в роли Гамлета в Театре на Таганке (Фотограф: Валерий Плотников)