Miért írok… ? (Ircsik Vilmos, Kapitány Gábor, Kovács katáng Ferenc)

Ircsik Vilmos

Nyílászáró

Hogy miért írok? Először is nem a pénzért. Ezt azért kell sietve leszögezni, mert az emberek eleve a pénzt keresik mindenben, minden tevékenység mozgatórugóját a pénzben látják. Pedig ha az írásaimból keresett pénzen kellett volna eltartani magamat és családomat, felkopott volna az állunk. Egyszer egy nagy beruházás keretében lakásunk minden ajtaját és ablakát modern műanyag „nyílászárókra” cseréltük, amit persze nem lehetett eltitkolni a kíváncsi szomszédok szeme előtt. Az egyikük meg is jegyezte:

– Könnyű neked. Írsz egy könyvet, és kész.

A szerzői honorárium ilyen vulgáris kiszámítása annyira meglepett, hogy nem is bocsátkoztam vele vitába. Különben is, ha megmondtam volna neki az egy könyvért járó mindenkori honorárium összegét, és azt elosztottuk volna a ráfordított munkaidővel, vagy nem hitte volna el, vagy bolondnak tartott volna. És ez történelmi távlatokban mindig is így volt, és így is fog maradni. Gondoljunk csak legnagyobb nélkülözőinkre, Csokonaira, Petőfire, József Attilára! És a sort folytathatnánk a végtelenségig. Persze mondjuk egy Nobel-díjjal, egy Kossuth-díjjal nagy pénzt lehet kaszálni. De ez csak keveseknek adatik meg, és az írás mellett legtöbbször máshoz is kell érteni hozzá …

Szóval nem a pénzért, és nem is az esetleges nagy pénzzel járó díjazásért. Akkor talán a hírnévért, az ismertségért, a megbecsülésért? Ugyan már! Manapság egy másodrangú futballistát, egy harmadrangú színészt, egy negyedrangú popsztárt, egy köztörvényes bűnözőt, egy szélhámos politikust nagyságrendekkel többen ismernek, sőt, tisztelnek, mint legnagyobb klasszikusainkat.

Akkor talán küldetéstudatból írok? Egy népcsoport, egy társadalmi réteg, egy korosztály nevében? Vannak ilyen könyveim, de legjobb esetben csak egy-egy kritikus figyelt fel rájuk, az érintett közösség hivatalos fórumai a fülük botját se mozdították. Nem mintha személyesen engem vennének semmibe, hanem mert egész életükben egyszerűen nem olvasnak semmit.

Akkor jól nézünk ki. Ezek szerint nem tudom, hogy miért, vagy kiért, minek vagy kinek írok? Dehogynem tudom! Sőt, nagyon is sok okom van rá. Számomra az írás távirányított ösztöne a kéznek és elmeállapot és megkésett üdvözítő és totemállat és formai priapizmus a tartalom rovására. Egyszer talán elmúlik, de ma ez a legfontosabb: a mondatszerkezet és a szómágia tiltakozása az ellen, hogy a világra nyíló, a fényt bebocsátó ablakot, ajtót nyílászárónak nevezzék. A címzettek pedig, Goethe megfogalmazásában, a boldog kevesek, akik valamit felfognak belőle.

Kapitány Gábor

Miért írok?

1. Mi mást tehetnénk a halál ellen, minthogy megpróbálkozunk a nyomhagyással?

2. A világ megismerésének az írás (mint bármely művészet) a legsikeresebb módja.

3. Egy négyéves gyerek rácsodálkozott a nyelv (a mesék, a versek) varázslatára és egész életében követte azt a bolond vágyat, hogy varázsló legyen.

4. Játszani jó. Meg versengeni, kipróbálni, tudok-e valamit jobban, mint mások.

5. Szeretetvágyból.

6. Megtiszteltetés és röptető érzés együtt dolgozni azon a gyönyörű épületen, amit az írók, költők, beszélők és olvasók formálnak.

7. Tartozom azzal az engem felnevelő emberiségnek, hogy jelentést tegyek neki mindarról, amit megtapasztaltam.

8. Köteles vagyok. Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, ha majd a jognak asztalánál mind egyaránt foglal helyet, ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk.

Kovács katáng Ferenc

…kovászolódik

Azért írok, mert olvasónál több akarok lenni.
A kötelező olvasmányban nem haladtam, álltam, mint a kuka, mikor rám került a beszámoló. Bár csak hallgattam volna, de elkotyogtam az osztály füle hallatára, hogy folyton elakadok, Gergőnek képzelem magam vagy a várfalon strázsáló vitéznek. Látom magam előtt a török tábort – nyögtem ki akadozva. Röhög az egész osztály. Mások kárára magam is azt tettem volna. Beálltam közéjük, de legszívesebben elsüllyedtem volna. Könnyen elpirultam. Lángolt az arcom, pattanásaim megduzzadtak, látásom perifériájára tolakodtak. Még ez is! Tiszta fiú osztályban elment, de az osztály közepén, mindenki szeme láttára? Álltam, mint Bálám szamara. Ki is itt a szamár? – kérdezte papunk épp a minapi istentiszteleten.
Magyartanárnőnk ilyenkor viccesen megalázót szokott mondani: délután vasalnom kell, majd sajnálom magát. Ilyesmit. De most olajat öntött a tűzre. Megdicsért. Ez az olvasás legfelső foka. Amikor az olvasó belép a történetbe. De azért haladjon, mert jön a következő témakör. Na, üljön csak le! Aki eddig úgy-ahogy megtűrt a bandájában, az is hátat fordított a szünetekben. Hiába vittem be fűzős focimat – tilos volt tanítási időben értékes dolgokkal hencegni mások előtt –, vagy a nagyapám faragta csúzlit. Mindenki került. Az ügyeletes strébert. A tanítási félév hátralévő részében kirekesztett maradtam. Pedig nem tanultam, nem készültem az órákra. Ekkor még azok is megutáltak, akik rólam másolták a házit. Hiábavaló volt minden igyekezetem. Leírtam. Mostanáig nem látta senki.

Azért írok, mert magamnál több akarok lenni.
Csodálatosképpen mindig jó jegyeket szereztem, pedig nem koptattam a tankönyveket. Idegenkedtem mindtől. Az udvarunkon, a kertben, nagyapám satupadján, szerszámai között, apám, anyám szabóságában majd’ mindenre leltem magyarázatot. Az órákon feltett kérdésekre használható választ. Az oroszra és a nyelvtanra soha. Ma sem jeleskedem egyikből sem. Az iskolapadokat kinőve pedig ki lenne még kíváncsi az ellesett, kiszínezett, a világ forgásával kavargó történeteimre? A papír mindent elbír. Meg a kedves is. Tűz és víz vagyunk. Hosszú együttlétük rejtett titka? Nagy igyekezettel próbál a matematika és a logika tág mezsgyéjére visszaterelni. Nélküle még bevásárlólistát sem írnék…

Azért írok, mert jó gondolatok párnáznak körül.
Olvasás közben jön meg az étvágy. Különösen, ha műfordításra szánt könyveket bújok. Olyan ez, mint amikor reálszakok mentén, műszaki szakmámba vágó előadásra készülök. Nem csak megértenem kell az aktuális témát, de úgy elmondani, hogy más is értse. Vagyis olvasóként nem csak a szereplők gúnyáját öltöm magamra, de az íróét is. Norvég kortárs szerzők esetében szerencsém volt, nem csak fantáziámra hagyatkozhattam, hanem valóságos, közös élményeink is lettek, találkoztunk, ismerkedtünk. Észjárásukhoz szereztem belépőkártyát. Új világok nyíltak meg előttem. Nem a vadnyugat, nem a mesés kelet vagy a perzselő, kulináris dél, hanem mindezek keveréke, az az észak, ami túlélésre ösztökélt. Csippentett minden kultúrából, amit aztán átfújtak a zord északi szelek, hibernáltak a hosszú telek, a zsigeri ösztönök, a különlét, a magány. Ibsen, Hamsun, Grieg, Nansen, Amundsen, Heyerdahl különc kívülállósága, zsenije, szívós kitartása. Mindezekből kovászolódnak az alkotásaim.

Azért írok, mert befogadnak.
Kevesen, de remekek. Embert barátjáról… Ennek ellenére, egy NB III-as kapus ne álmodozzon a Premier League-ről. A tévében azt is követheti. Nem marad le az égvilágon semmiről.
Apró keser-pirula, világhírű szülővárosomban sem lettem.