Miért írok… ? (Oláh Tamás, Sári László, Szörényi László)

Oláh Tamás

Miért írunk verseket?

„A költő nem érti az életet, – írja Kosztolányi – éppen azért ír, hogy az írással mint tettel megértse.” – Dylan Thomas meg azt mondja: „Költészetem a sötétségből némi világosságra törő személyes küzdelmem jegyzőkönyve.” A vers bódító hatalommal bír. A jó vers olyan gyönyörűséget tud kiváltani, mintegy szerelmi együttlét.^{^[1]} A versalkotás folyamata ezért kötődik gyakran a flow-élményhez. A flow, az Amerikában élt neves magyar pszichológus Csíkszentmihályi fogalma. Olyan állapotot ír le vele, amikor az alkotó teljesen belemerül a tevékenységébe, elveszítve az időérzékét. A versírás folyamata során a tudatos gondolkodás és a tudattalan fantázia világa egymásba olvad. A költő nemcsak érzelmeit fejezi ki, hanem szavakba önti azt is, amit tudattalanul érez vagy észlel. A versben az érzés megragadása, a gondolat tettenérése a nehéz feladat. Felidézni az élmény összes elemét, észlelhető és kifejezhető vonását, és külön világot alkotni belőle. A költő a tudat közvetlen ellenőrző szerepét kikapcsolja. Hidat képez az olvasó és a költő között a legmélyebb, legigazabb érzések átélésére. Minden pillanatunkban érnek plasztikus hatások a külvilágból, ezek alakítják viselkedésünket még mielőtt teljesen tudatossá válnának. Ezt a sok érzést, képet, benyomást, melyben ott szunnyad egész előző életünk emléke is, nem lehet csupán versírási technikával megragadni. A versírás nem pusztán tehetség vagy ihlet kérdése, hanem egy különleges tudatállapoté is, amelyben az alkotó belső rendet teremt a káoszból, új kapcsolatokat fedez fel a szavak között. A költészet ezáltal tudja a szorongás, a gyász, a szerelem, a magány hétköznapi nyelven nehézen megfogalmazható érzéseit is átélhetővé tenni.

„A művész élete szükségszerűen tele van konfliktusokkal” – mondja C. G. Jung, hiszen vágyakozik ő is, mint minden ember a boldogságra, a létbiztonságra, miközben alkotói szenvedélye mindenen átgázol. Emiatt lesz tragikus sok művész sorsa. Kevés az olyan nagy költő, akinek ne kellene drágán fizetnie az alkotói tűz isteni szikrájáért – teszi hozzá. Az érzelmek és a költészet kapcsolata elmélete szerint az emberi lélek mélyén rejtőző kollektív tudattalanban rejtőznek, az archetípusokban nyilvánulnak meg, és térnek vissza gyakran a versekben, kifejezve az emberi lélek egyetemes állapotait. Egy-egy vers megszületése során a költő képes kapcsolatot teremteni ezzel a tudattalan réteggel, és ennek eredményeként születhetnek olyan sorok, amelyek nem csupán a szerző személyes tapasztalatait, hanem egy mélyebb, közös emberi érzést is tükröznek. Az anya-archetípusban az anya a biztonság, szeretet és oltalom képe, de néha a veszteségtől való félelem vagy a túlzott kötődés is megjelenik benne. A hős-archetípus a küzdés, próbatétel és önmeghaladás alakja, aki belső vagy külső akadályokon keresztül válik érettebbé. Az árnyék az elfojtott indulatok, félelmek és „nem vállalt én-részek” megjelenéseként törnek felszínre. A sötét, nyomasztó képek az én belső feszültségeit és rejtett szorongásait fejezik ki. Az árnyék ilyen módon a lélek mélyéből feltörő, kontrollálatlan érzelmi erőként jelenik meg. Az anima az érzelmi, intuitív női princípium, az animus pedig a racionális, akarati férfias oldal; mindkettő a teljesség felé vezet. A sötétség kifejezése jelenthet félelmet, az út szó utalhat az életútra, a tenger leírása a költő tudattalan világára.

A vers ritmusa, ismétlései és hangzása közvetlen fiziológiai hatást is kiválthatnak: lassíthatják a légzést, fokozhatják, segíthetik az asszociatív felidézést. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a vers nem feleltethető meg egy az egyben a költő valóban átélt valamely eseményével, élettörténete epizódjával, a lírai én és a szerző nem ugyanazon személyek.

A költészet nem csupán az emlékezés, hanem az álmodozás folyamata is. Az álmok, ahogyan S. Freud kifejtette, az emberi lélek tudattalan vágyainak és félelmeinek színpadán játszódnak le. Sok költő számára az álomvilág ezért lesz gazdag ihletforrás, hiszen itt nincsenek határok, minden kép és érzés szabadon formálható.

A költő tulajdonképpen mikor érzései ködéből a látható és érthető világosságba emeli élményeit találja meg verse valódi tartalmát és formáját, magában a versírás munkájában, — árnyalja tovább az alkotás folyamatát Szabó Lőrinc. Az emlékek, mint említettem, nem mindig tudatosan, hanem gyakran a tudattalan rétegekből bukkannak elő. A költészet segítségével ezek az emlékek újraértelmezhetők, új formába önthetők. (Ezt az újraértelmezést a pszichoanalízis során is gyakran alkalmazzák, ahol a páciensek szabad asszociációval, történetek és emlékek felidézésével próbálják feltárni belső konfliktusaikat. A versírás is egyfajta terápiás folyamat lehet, amely során a költő feldolgozza múltbeli élményeit, érzéseit, és ezek által új értelmet adhat számukra.)

A vers megnyugtathat, felszabadíthat érzelmeket, vagy akár terápiás segítséget is nyújthat. Ezért használják például sikerrel a verseket az úgynevezett versterápiában. A pszichológia segít megérteni, hogy miért és hogyan születik meg egy-egy vers, hogyan formálódik a költői kifejezés, és miként válik a költészet az emberi lélek egyik legfontosabb kifejezőeszközévé. Azt vizsgálja, hogyan működik az emberi elme és érzelemvilág, míg a vers ezeknek az élményeknek a sűrített, képekben és ritmusban megfogalmazott formája.

A kidolgozás aprólékos és sok szempontot figyelembe vevő munkáját minden költőnek el kell végeznie verse megírásakor. Ennek mozzanatait írja le Edgar Allan Poe híres költeménye, A holló megírása kapcsán. Részletesen beszámol arról, hogyan alakult ki a vers terjedelme, szerkezete, az egyes sorok hossza, mi volt a refrén szerepe. A tanulmány beavatja az olvasót abba a munkafolyamatba, ami azalatt megy végbe, míg egy vers eléri a végső és hatásos formáját.

A boldogság egyik forrása az alkotás. A kreativitás akkor bontakozik ki, amikor az ember örömmel, teljes figyelemmel és belső motivációból alkot. Az ember akkor érzi magát igazán élőnek, amikor képességeit kihívásokkal teli, értelmes célokra használja. S. Freud szerint a művészetek, így a költészet is, egyfajta szublimációs folyamat. A szublimáció során a belső, gyakran elfojtott vágyak és konfliktusok elfogadható, társadalmilag hasznos formában kerülnek felszínre. Egy vers születése során a költő feldolgozza ezeket az érzelmeket és belső konfliktusokat, majd ezeket lírai formában közvetíti a külvilág felé. Ezért írunk verseket, ezért is.

A költő a nyelvet nem közvetlen közlésre használja, hanem építőanyagként. A szavaknak a versben, elvont jelentésüknél, mondattani szabályainál teljesebb és érzékenyebb valóságot kell életre kelteniük, mintegy kihasználva a nyelv szemantikai pontatlanságát. A jó verset éppen ezért nem lehet elmesélni, magyarázni, valójában elemezni sem, hanem el kell olvasni, esetleg többször is, más módon nem lehet megtudni milyen. Két követelménynek kell egyszerre megfelelnie, egyfelől követnie kell a versírás írott és íratlan szabályait, másfelől valami újszerűt kell létrehoznia. Akik megszokták, hogy a lírában a többet sejtető nyelv magas lebegését keressék sem elégedhetnek meg azonban azzal, hogy egy vers megfejthetetlen maradjon. Ha a versben kuszaság van, vagy jó esetben egy élénk elméjű egyén erőlködését fedezzük fel csupán benne, s nem találunk fogódzót, mely segít a magába gubózódó költő asszociációit az érthetőség nyelvére lefordítani, vagyis az értelmet vagy inkább megérzést foggá tenni a vers kemény dióhéjának a feltöréséhez, a „költemény” számunkra értéktelen szóhalmaz marad. Bár vannak olyan versek, amelyeket e talányos nyelven írottak közül sikerül feltörni, a kényszerítő agymunka elpusztítja azt a gyönyörűséget, amit az igazi vers okozni tud.

„Minden igazi költő, sőt író is, többet igyekszik elmondani, mint amit a nyelv logikai szövete megenged: rácsnak tekinti csak, amelyen különféle fogásokkal kell mondanivalója lényegét átcsempésznie.” – írja Németh László. Ez igaz. Minden szó felidéz valamit és meghatároz. Míg a prózában a meghatározás a szó elsődleges funkciója, a költészetben a felidézés. Ha a szó, amit a költő használ csupán általános jelentést mutat, vagy már túlságosan sokszor használták valaminek a leírására nem vált ki hatást. A költőnek úgy kell megalkotnia a művét, hogy miközben megpróbál eleget tenni az olvasói elvárásoknak újszerűen kell kifejeznie a témát, olyan módon, ahogy még senki se írta meg. Nem szabad azonban eredetieskedőnek lennie. A valóság elemeinek kell látomássá nemesedniük.

A költő azonban nem egyszer komédiás módjára alkot, és az ellentét kidomborításának kedvéért fogalmaz meg, elevenít meg valamit, amihez látszólag nincs semmi köze. Az alkotás lélektanának ebben a mélységében immateriális területen zajlanak le a versíró lélektani drámái, s a művek anyaga maga a tiszta képzelet lesz. Minden filozofikus, vallásos téma a nagy költőkben vízióvá válhat, legyen a vers kiindulópontja a Sátán vagy a bukott Angyal, olyan képet tud festeni róla, hogy az Úr méltó ellenfele lesz- írja erről Szabó Lőrinc.

A valóság és a vers világa soha nem kerülhet szembe egymással. Nem lehet eltérés az alkotás célja és a nyelvi kifejezés tartalma között. Semmi olyan titokzatos elem nem kerülhet a versbe, amelynek nincs értelme, ami nem a szerző alkotói szándékából ered. Egy jó versben ugyanakkor kerülő utakat kell találni, nem azért, mert fél kimondani az érzelmeit. Kimondja ő is csak másképpen. „Hosszú huzalrendszerekbe vezeti – tárgyakba, természetbe, képekbe –, úgy transzformálja, erősíti, mint az áramot.” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Enélkül, teszi hozzá, nincs magasfeszültség, s magasfeszültség nélkül nincs jó vers. S ne feledjük az alkotásban maga a tevékenység válik jutalommá.

Levelemben a miért írok kérdésre a választ elsősorban a lélektan oldaláról próbáltam megközelíteni, mert közös a céljuk: az ember belső világának feltárása. A pszichológia elemzi a lelki folyamatokat, a költészet pedig átélhetővé és érzékelhetővé teszi őket: a versek nemcsak irodalmi alkotások, hanem az emberi lélek fontos lenyomatai is.

___________

[1] A címben feltett kérdésre egy régebbi tanulmányom gondolatait is felhasználva próbálok választ adni

Sári László

Miért írok?

Tegyük fel, azért, mert ha nem írnék, a kiváló Szondi Gyuri megtisztelő kérésére nem tudnék mit küldeni a naputonline.hu 2650 elnevezésű rovatába. Nem tudnám elmondani a gondolataimat, amelyek ezúttal Ráhuról és Montesquieu-ről szólnak, tegyük fel, hogy szóközök nélkül (nagyjából) 2650 karakterben. Már csatoltam és el is küldtem a lap címére, mindigderűvel köszöntve az éppen tízéves naputonline-t. Talán már oda is ért. Senkit nem akarok vele meggyőzni semmiről, nem kötelező olvasmány. De azért megírtam. Nem először történik velem ilyesmi.

Szörényi László

Élő (?) szobor (?)

Gyermekkoromban nem volt külön szobám, hanem mindenütt valami rész-tartózkodás csalogathatott. Ezért a valamennyiünket körülvevő Művészetnek két ága hatott rám igen erősen – a festészet és az irodalom. Ugyanis szobor nem volt egyik szobában sem – csak egy Szűz Mária gipszből, kék köpenyben, aki áldást osztott; ám őt természetesen nem tekintettem szobornak. Szűz Mária egyúttal mint a Művészet aktora is részt vett, egy falról lenéző, nagy alakú Raffael-madonna reprodukciójaként, amint Jézuskát a kis Szent Jánossal felügyeli, akik egy tengeliccel játszanak. Az irodalmat viszont apám egyik könyvszekrényében lévő rengeteg kötet képviselte, ezek közül egyelőre kötésük alapján választottam ki kedvenceimet, ugyanis egy darabig nem tudtam olvasni, így a fő kedvenceim a barna bőrkötéses Babits-féle Danték, illetve a szürke-arany-fekete díszes vászonkötésű, Rubinyi Mózes-féle összmikszáth-kiadás voltak.

Mikszáth egyébként mégis behozza az összefüggésbe a szobrászatot. A Andrássy úti házban, ahol laktunk, természetesen nem volt kert, így a legközelebbi zöldterületen, az Erzsébet téren – amelyet az akkori politika nemes egyszerűséggel átkeresztelt Engelsre (noha szegénynek Frigyes volt a neve) – tehát ezen a munkásmozgalmi objektum területén fekvő padon szoktam üldögélni és álmodozni vagy olvasni, vagy háromkerekű biciklimen trenírozni, amíg el nem lopták. Ugyanezen pad mellett állott az egyik oldalon egy gyönyörű szoborcsoport is, amelyet nem adtak el a MÉH-nek (pedig sokat kaptak volna érte, hiszen Horvay János szobra volt 1928-ból), és amelynek Népdal volt a címe, és egy juhászt ábrázolt, aki furulyájával négy báránykát szórakoztatott.

Egy másik oldalon pedig egy hatalmas, régi, erős vaspántokkal összefogott, zárható tetejű, az avar összegyűjtésére szolgáló faláda állott. Az öreg parkőr bácsi, aki időnkét kitüntetett megszólításával, elárulta egyszer, hogy Mikszáth Kálmán szegény feje, miután kénytelen volt pénztelensége miatt feleségétől elválni, és Pest különböző nyomortanyáin meghúzni magát, tehát maga Mikszáth, az én kedvenc könyvsorozatom írója néha ebben a ládában alukált!

Nekem felnőtt koromban is sokat segített a furulyás pásztor és az alvó író. Mikor például egyik menyasszonyom a már megbeszélt esküvő előtt másfél hónappal közölte, hogy ki vagyok rúgva, odaültem a láda mellé, és hallgattam. Ezután jött a negyedik művészet: a zene. Ugyanis ott ülve egy kórus egyre erősödő hangon azt zümmögte, majd üvöltötte a fülembe: „Hullámzó Balaton tetején…” Egy idő után kénytelen voltam hazamenni, és hosszú ideig Kemény Zsigmondot olvasni.

Ahol most lakunk, sokáig nem találtam méltó szobrot. De nem is hiányzott nagyon, hiszen segített az irodalom: Nagy Ignác egyik regényében közel ahhoz, ahol házikónk áll, volt a pest-budai és óbudai alvilág egyik központja, ahol esténként egy földalatti kocsmában becsülettel elszámoltak az aznap lopott holmival és pénzzel. Ezen felül még oda kell számítani annak a római hídnak a nemrég feltárt maradványait is, amely összekötötte Aquincumot az óbudai szigettel.

Szerencsére Budapest nagy. Hiszen, mint tudjuk, 1950 után jónéhány korábbi községet vagy kisvárost is hozzácsatoltak a fővároshoz. Például Rákospalotát és Újpestet – így alakult ki a negyedik kerület impozáns főtere, a Szent István tér. Temploma is van, iskolája is, hatalmas piaca, sok-sok boltocskája és kocsmája – és két szobra is. Az egyik Károlyi István grófot ábrázolja, Rákospalota egykori földesurát és fölvirágoztatóját, a másik pedig egy végtelen fájdalomtól gyötört, riadt gyermekét szorongató, rongyos ruhájú félmeztelen asszonyt, amelynek Fájdalmas anya a címe. Kocsis András szobrászművész alkotta, akitől 1937-ben megvásárolta Újpest – akkor még külön városként, és fölállíttatta a téren. Hogy a jámbor szobornéző tudja, miről is van szó, egy Vörösmarty-versszakot véstek alája. Ez így hangzik:

Kevés, de nagy, mit szólni akarok:
„Ember, világ, természet, nemzetek!
Ha van jog földön, égben irgalom,
Reám és kínaimra nézzetek!”

Ez Az élő szobor című, a lengyel forradalom és szabadságharc leverése után, 1841-ben befejezett vers utolsó versszaka. Akkor, és még sokáig, természetesen tudta mindenki, hogy ez egy trianoni emlékmű. Azok is tudták, akik „felszabadulásunk” után átvették a hatalmat, ezért először a Vörösmarty-idézetet hirdető táblát tüntették el, aztán a szobrot vitték el jó messzire, hogy senki ne gondoljon tilosra. Hogy ebben az eltüntetésben részt vett-e az akkor már lassan a Kossuth-díj felé menetelő szobrász, nem tudom; de egy Lenin-szobrot is kellett csinálnia.

De semmi nem tart örökké. 2010-ben ugyanis visszahelyezte Újpest a szobrot eredeti helyére, a templommal szembe, visszakerült a Vörösmarty-szöveget tartalmazó tábla is. és biztos, ami biztos, azt is odaírták egy kis márványlapra, hogy Trianon-emlékmű. (Van, aki talán még tudja, hogy mi az a név.)

Szegény szobrász – talán lelkiismeret-furdalásból, hogy egyszer az életben elleninkedte magát – viszont csinált egy gyönyörű Mikszáth-szobrot is, az író utolsó pesti lakása után róla elnevezett tér sarkán, szemben a volt piarista gimnáziummal, a mai PPKE bölcsészkarával.

A kör bezárult: érdemes olvasni, még írni is, valamint e műveleteken kívül a szemet még képek és szobrok tanulmányozásával is fárasztani – a fülnek úgyis ott marad a mindenkori tagolatlan üvöltés.