Szondi György: Para dig ma? Ma igazán, a paravilágban (Levélfa, 2.)
Ha dúl a szó. Szótevésem, remélem, nem öncélúan játék olykor pusztán,
kedves Pali. Ugranék rá leveled több fordulatára, tekerném erre-arra, hadd pirkadjanak neologizmusként, de igyekszem visszafogni magam, mert beléjük vesznék. S kiderülne a való: tőlem csak ennyi telik. Szókovácsolás (legalább nem – szócséplés). De mondom: csitt! Nem ígérhetem azonban mindenkori magam-zabolázását. Ha lesz tovább is, ami. Dejsze lennie indul, mert nyesegetett kihez-kihez fordulásunk a cél. Levélindázás. Belépnek fokozatosan gondolatukkal többek, így látjuk ma előre, ugye, Pali, főlevélmester.
Talán nem is erre számítottál, kenyeres, hogy tervünket ilyen-olyan dobra verjem máris. Hanem inkább szőjek bele megkezdett mondatkárpitodba. Teszem a próbát.
Írtam egykor: atavisztika ormain csordapisszek tisztelegnek. Ma azt mondom: nyájban sasok, kondor sasok delelnek? Azt kérdezem: Ki billegeti? A homok pereg. Önrángásom szabadságát hagyd meg! Felkiáltójellel.
Nem tudom magam elvonatkoztatni attól, amit tizenhét esztendeje napra nap teszek, s amit nem fogalmazok itt meg. Messze lenne kezemtől az önváll? A gyakorlatban törekszem – fiammal együtt – valósítani a lehetőt. Békíteni össze, tetőt eszkábálni sokak fölé, lehetőleg tartósat, a hosszú úton enyhet adó kutakra is figyelmezünk. Napút, Napkút. A mondottad paradigmákat, Pali, gyűjtögetjük, egymásra stócoljuk, körbedúdoljuk. Állítunk helyettük magunk-szabtát. Nincsen kerülete, nincsen térfogata. Neve sincs. Szeretni szeretnénk – sokakat, sokaknak, alkotni törekszünk – nem nagy szóval, s nem csak műveket, hanem …hadd bicegjenek vagy robbanjanak célba. Emberek az alkotói, részesei a szekér- s a sánctáboroknak. Lehessenek nálunk – tábortalanul sokakkal megértőek. Jó érzés hallani: napútasok. Hosszú a szóban az ú (csak nálunk), velük vidám s telített az elkezdett végéhez érkezés. Ne feledd, Pali, jelmondatunkat te zenésíttetted meg: Egyedül együtt jobb.
Megbocsátod, tudom, hogy nem elméletieskedtem. Ideidézhetném mégis Antonio Pizzuratót; azt mondta: „Ahogy nem az irány vezet minket, hanem mi határozzuk meg azt, akként nem a kultúra vezérel bennünket, hanem mi teremtjük őt”. Tetszetős. Illik egy komoly kifejtéshez. Idézni – elegáns. Hivatkozni. Neked azonban megsúghatom, Pali: Pizzurato – én vagyok. Móka.
Ha dől a szó.
Utóvalami 1. Foglalkoztam, no, igen, komolyféleképp hasonló tudományosság-szerűséggel anno. Mégiscsak kandidátus lennék, meg egyetemi díszdoktor. Sok száz oldal. Az utóbbi székfoglalóján tudod, mi volt az előadásom (bolgárul)? Neofuturikus eklektika – egy kaleidoszkóp: eretnek nyelvészeti futamok, szellemesnek szánt íróporték, anagrammák, két vers elegye. Nem mondtam még le róla, hogy befejezzem vizsgálódásaim – az 1945 utáni magyar és bolgár irodalom összevető elemzése – a mindenkori jelenig. Ennek is nekiveselkedtem, de még 1988-ban, mára azonban, ugye, más az akusztika. Bizony e megszakadt – rengeteg olvasást jelentő – munkában nem röstellettem, mi több, bolgár regényt tenni meg korszakhatárnak. Fejtettem ott ki nézetem (szükségszerűen) például posztmodernről, talán még a narrativa szó is kipottyant billentyűzetemből, de – mára már kifogytam a szakminősítésekből. Hogy ezt tehessem hitelesen mégis – minimum olvasnom kellene. Tehát ami ma nálunk irodalmilag történik, (számomra; barbárul) jobbadán könyves műhelyünk kiadási gyakorlata. Ahol pedig posztpre vagyok.
Utóvalami 2. Leírtam ezt 33 éve: Az információ retrospektív szelektálása reciprok referensz reguláció. Immaculata sereghajtóművek, no.
Hozzáteszem most: Az ember osztályoz ide és oda. Az ember ugyanakkor, elfogadjuk, gondolkodó nádszál. A nádszál pedig nem sorol osztályba. Hitem a nádszálé. Az is: kévében.
2016. február 12.
Illusztráció: Borsos Miklós Párbeszéd c. grafikája
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
