Babics Imre: Kocsmadal
Kékségkövet, körülötted
harangzúgás: kis falud nagy tolvajt temet,
az élhetetlent öntelten vetette meg,
aztán csontrák
jelzett kontrát,
sejtselejtek ászt ütöttek,
te pedig kocsmába sétálsz kora reggel,
és merengsz ott, tökéletes vérképeddel.
:
Túlnanba tekintő, téged
nem pöckölt a frontra országházi svihák,
nem csalt csatamezőkre dühöngő dzsihád;
volt háborúd,
nem iszonyúbb
szőnyegbombázásnál, égett
azért minden, túlélted, hallgatsz, gondozod
kerted, szilánk vándorol benned, ólmozott.
Égbeliek érve, érted
is összecsaptak alant és fenn egyaránt,
tanítván törvényekkel a veszett parányt,
ám az Egész
békére kész,
így most rajtad szundít vérted,
egy kancsal macska, kire Isten s a Sátán
is örömmel tekint, s Eggyé olvad láttán.
Magasságmámor, miattad
nem vették el munkaképtelen segélyét,
nem sarkaiból kifordult szenvedély ég
személyedben,
így megrebben
az őrangyalszárny – átadtad
magad teljesen -: szerencsés, mohók hiszik,
szentszabály-szonda, Tejúttól kígyósziszig.
Időtlenségigény, irántad
az emberhús-piacon nem volt kereslet,
nem aggasztott, tudtad, ez a világ feslett,
leírt surmók
horrort, pornót,
celebmocskot néznek, szántad
őket a rossz karma miatt, hittel írtad
roppant műved, s hitetlenek ki is nyírtak.
Hömpölygő híd haza, hozzád
hülyített hívőhad maszlagért nem tódult,
sokszor voltál részeg, sosem voltál bódult
éber lelked
tűrt, figyelted
a rombolást, hogy bogozzák
össze a szálakat Szűzanya-köpködők
anyaföldedért felgyorsítva az Időt.
Növekedés nesze, neked
csöpp csíraerezet a süvöltő orkán,
s harmatcsepp: gömbgalaxis kibújt uborkán;
Pannóniád
cserediák,
idegeneké, tereget
noha „aranybánya”-térképeket eléd
gyönge meggyűlöltetni veled. Majd lelép…
Átkelés árnya, általad
út nyílt áhított tájék felé, hol barmok
szeme: tündér szívfényű csókja, s takarnod
nem lehetett
az ihletet,
mit menny mért rád, s jó pár alak
rögtön temetni kezdett, élőhalottak,
s te a pezsgőt (egyéb) lazán kibontottad.
Bűbáj-béklyózott, belőled
hasznot húztak bohócok, s bohócnak néztek
haszonlesők; önmagad voltál, s merész tett
itt már ez is;
a Nemezis
eljön azonban, s előleg
abból már puszta léted, nemcsak vad szavad,
mindegy mit makog megannyi valóra vak.
Végtelenségvázlat, veled
még mindig terveznek: az ember valódi
közegében lakozol, bár nem vagy jógi;
házad előtt
nincs terhelőbb
bizonyíték, írásjelek
ISTEN TUDJA kövülten, s az aprócska híd,
amelyre vésted, tévelygőktől elszakít.
Aranykor-ajzott, alattad
gyökérzet gyászol, s a fagytól dermedt tücskök
csillagfelhője beragyogja az üszköt,
a felgyújtott
fáét: túl sok
fájdalom övez, de hagytak
életöröm-ellensúlyt valahány korok,
s a remény mint bábban pillangó mocorog.
Felhővel fűtött, fölötted
a kozmosz csendje elnyeli létezésed,
mely arra irányult, legyen mélyebb és szebb
minden élet
a tűzbélyeg
pokla előtt; s bár ütöttek
szavaid, úgy hitted: „Mindezt csak álmodom”,
pedig itt vagy alanyi (s epikus) jogon.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
