Dobosi Valéria: Ha repülnek
zizzen, nyilall, surran a magasban
egy vadludakat utánzó galambraj,
érzik az égbolt súlyát a testükön,
és szertelenségét a tavasznak,
méltósággal igazítják röptüket a szabályok szerint,
s a következő pillanatban, ahogy a karmester int:
aero- káosz figurája robban,
fröccsennek szét a szélrózsa száz iránya felé,
cikázva a gondolatnál is szabadabban,
a szivárvány színe szétfut a szárnyukon,
a napfénytől minden toll csillogó arany,
aláhullnak és égbe törnek,
belakják azt, ami elérhetetlen és parttalan,
lentről ez az égi összevisszaság,
amiben a szem szándékot nem talál,
csak vágyódást kelt a szívekben
a boldogság táncának tetszik,
ösztönös tánc: megfesteni se lehetne szebben,
benne van élet, halál, vágyódás, szerelem,
kiút keresés és egymáshoz száguldás,
egy röpke, szárnycsapásnyi türelem,
amikor az érintés közelsége fut át a veszélyt sejtő idegen,
izzik ez a falatnyi égbolt,
zefírkék zsongás szinte emberi,
nincs benne semmi szánandó,
csak erő és lázadás, ami egyre följebb emeli,
sodorja spirálba fonva,
aztán egy áramlat kiteríti,
szétlöki száz színt játszó alakzatba,
távolodásuk törvényszerű, még ha fáj is,
így vagy úgy minden út odavezet,
csak időnk legyen a pusztulásig csodálni a megmagyarázhatatlant,
míg végül egyszer azt mondjuk rá: elveszett!
Dobosi Valéria a 2017-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Repülő galambok (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
