Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

március 9th, 2018 |

0

Döme Barbara: Marcipánikrek

 

Legjobban az a dagadt kislány idegesít, aki csillámpónival a kezében fánkot zabál. Szerintem a feje is fánkból van, s ha megeszi az utolsó sütit, felrobban.
Jaj, ha tudtam volna, jaj ha tudtam volna, nem egy macikát hozok, hanem kettőt, sápítozik Pirike, amikor a nővérem közli a nagy hírt: ikreim lesznek. A többiek tapsolnak, sikoltoznak örömükben, ölelgetnek, simogatják a hasamat. Nem örülsz, kérdezi az unokatesóm, olyan riadtnak tűnsz? Már hogy ne örülne, menteget a testvérem, hiszen erre várt, csak tudjátok milyen, nem képes kimutatni. Megint tapsolnak, hahotáznak, jöjjön a pezsgő, kiabál valaki. Neked hoztunk kölyökpezsgőt, de ugye nem bánod, ha mi ma egy kicsit becsiccsentünk örömünkben, mosolyog a barátnőm és már megint ölelget. Ha nem hagyja abba, teletömöm rózsaszín fánkkal és megvárom, amíg ő is felrobban. Durran a pezsgősdugó, rúzsos ajkak szürcsölik a felfelé törekvő buborékokat, tűsarkas, harisnyás lábak keresztbe vetve várják a következő cukiságot.

 

Nyomjon, monda a doktor, már csak egy nagy nyomás és kint van. Tettem, amit mondott, automatikusan. Miután a baba kiszakadt a testemből, megkönnyebbültem. Zöld ruhás, maszkot viselő alak lépett hozzám, rám tette a meleg kis testet. Épp olyan volt, mintha élne, de nem sírt nem mozgott. Több órája tudtam, mindenki tudta, halott. Egy hete vettem észre, hogy nem mozog. Azt hittem, csak én nem érzem. Amikor elmentem az orvoshoz, már nem lehetett mit tenni, mégis meg kellett szülni. A műtét szóba sem jöhet, magyarázta az orvos, sorolta az indokokat. Nem értettem.
Búcsúzzon el tőle, mondta a zöld ruhás miután rám tette a kislányomat, majd kisétált az ajtón. Néztem, ahogy az élettelen gyermekem ott fekszik a mellemen, a szeme csukva, a teste lila. Sírtam, nem tudtam abbahagyni. Órák múlva is éreztem a mellkasomon a fejét, mintha örökre belém égett volna. A férjem fölém hajolt és azt magyarázta, mindent elintézett, megvárjuk, amíg elég erős leszek a temetéshez. Azt is mondta, a doktor szerint lehet még gyerekünk, akár több is, csak türelmesnek kell lenni. Azon az éjszakán a kisbabámmal aludtam, ott szuszogott a mellkasomon, hajnalban hiába kerestem, nem találtam. A nővéreket faggattam, hová vitték a gyermekemet. Szánakozva néztek rám. Adtak valami gyógyszert, azt mondták, jó lenne, ha szedném egy ideig, na, nem örökre, csak addig, amíg feldolgozom a gyászt.

 

Jaj, milyen cuki ez a kis ruha, imádom rajta a rózsaszín szívecskéket, rikoltozik anyám, amikor az unokatesóm kibontja az ajándékát. Kuncogva mondja, majd veszünk egy másikat is, hogy a kicsiket egyformába járathassuk, mert olyan édi, amikor az ikrek egyformában vannak. Hát nem az, kérdi, és felém fordul. De, az, édi, felelem, közben arra gondolok, mindannyian pofára esnek majd, ha kiderül az igazság. Egyelőre hagyom, hadd örüljenek. Közben újabb és újabb csomag nyílik ki, terebélyesedik a cumikból, mackókból, pelenkákból, rugdalózókból épülő szomorú torony a szoba közepén. Milyen szépen lángol majd, ha meggyújtom, mosolygok, amikor újabb zenélő játékot tesznek a halom tetejére. Rosszul vagyok, már megint a szédülés. Két tenyerem közé fogom a fejem, szorítom, ahogy csak bírom. Mióta terhes, migrénje van, magyarázkodik a nővérem. Jobb lenne, ha lepihennél, túl sok inger ért, fordul felém. Megfogja a karomat, próbál felállítani. Hagyjál, förmedek rá, nincs migrénem, tudod, mitől fáj a fejem, mondtam már, csak te nem hiszel nekem. Mindenki hallgat, csupán az egyik csörgő csap zajt, ahogy leesik az ajándékkupac tetejéről. Na, tessék, ez az igazolás arra, hogy igazat beszélek. Üzentek, csak ti nem értitek, mert földhözragadtak vagytok mindannyian.

 

Nem elég, hogy meg kellett szülnöm a halott babát, másnap újra bevittek a műtőbe. Azt mondták, komplikáció lépett fel, operációra van szükség. Szivárgó belső vérzés, vagy ilyesmi, nem értek hozzá. Sejtelmem nem volt, valójában mire készülnek. Elaltattak, amikor felébredtem, rettenetesen éreztem magam. Mindenem fájt és ürességet éreztem a testemben. Jó, leírom, hogy érthető legyen. Feküdtem az ágyon és próbáltam a szívverésemre figyelni. Nem hallottam az ütemes dobogást, amikor a mellkasomra tettem a kezemet, nem éreztem semmit. Eltűnt a szívem. Mégis éltem. Tudom, hogy ez képtelenség, de így volt. Később tudtam meg, hogy a műtét alatt kilopták a szívemet a testemből, csak úgy, mint a többi szervemet. A helyükre beültettek valamit, ami életben tartott. Erre, hogyan jöttem rá? Az operációt követő éjszaka az internetet böngésztem, képtelen voltam aludni a fájdalomtól. A keresőbe beírtam, „eltűnt a szívem”. Egy tucat szerelmes honlap átböngészése után találtam egy oldalt, ahol egy nő leírta, hogyan vették ki a szerveit egy vakbélműtét alkalmával. Ugyan azokról az érzésekről számolt be, mint amelyek engem is gyötörtek. Elmesélte, hiába harcolt az igazáért, hiába perelte a kórházat, semmire nem ment, sőt őrültnek nyilvánították. Pszichiátrián kezelték és csak akkor engedték ki, amikor beismerte – vagyis állítása szerint azt hazudta -, a szervlopásokról szóló történeteit kitalálta. Megtaláltam a nő címét. Írtam neki, hamarosan találkoztunk. Mindent precízen elmagyarázott. Állította, hogy egyes kórházakban vannak beépített emberek, akik műtétek közben ellopják a betegek szerveit, amelyeket aztán jó pénzért eladnak. Ezek az alakok, jóval előrébb tartanak a kutatásokban, mint az átlagos orvosok, ezért tudnak olyan kütyüket betenni az emberekbe, amelyek mesterségesen életben tartják őket. Ezek azonban csak rövid ideig működnek, magyarázta a nő, ezért a meglopott betegek többsége egy-két éven belül meghal. Addig azonban kísérleti céllal megfigyelik őket, mégpedig úgy, hogy kamerákat építenek a testükbe. A működésbe lépő kamerák egyre gyakoribbá teszik a rosszulléteket, így mindenki azt gondolja, hogy az illető gyógyíthatatlan beteg, végül a kísérleti alany meghal. Félelmetes volt, amit hallottam. Mégis hittem az asszonynak, aki láthatóan haldoklott. Az ő esetét ráknak állították be, mondta, de tudja, hogy ez nem az, csupán a végét járja benne az „életben tartó berendezés”. A nő néhány nap múlva meghalt, teljesen egyedül maradtam a problémámmal. A nővéremnek és anyámnak elmeséltem az egész históriát, de kinevetettek. Később pszichiáterhez vittek, akinek azt hazudtam, összezavarodtam a babám halála miatt, semmit nem gondoltam komolyan abból, amit mondtam. Megnyugodott a családom, s bár továbbra is gyanakodva figyeltek, egy időre békén hagytak.

 

Elszunyókáltam. Arra ébredek, hogy anyám rázza a vállamat. Jobban vagy, kérdi. Itt a torta, akarod felvágni? A csillámpónis, fánkfejű kislány tapsol, és azt vinnyogja, a marcipánikreket akarja a torta tetejéről. Addig hisztizik, míg anyám odaadja neki a két babát, ő mohón leharapja a fejüket. A szájából rózsaszín nyál csurog. Előkerül egy ultrahang fotó, a nővérem körbehurcolja, a vendégek olvadoznak: milyen cukik ezek a babák. Van már nevük, kérdi az egyik. A nővérem azonnal rávágja: Anna és Panna. Aztán már csak azt hallom: cuki, cuki, cuki. Faggatnak, hogy vagyok, hallják, hogy szükségem volt némi támogatásra, de pszichiáterhez járni nem szégyen, teszik hozzá. Én is jártam terápiára, amikor elpusztultak az aranyhörcsögeim, mondja az unokatesóm, nem tudtam egyedül feldolgozni a veszteséget. Hánynom kell, kirohanok a fürdőszobába.
A megfigyeléseim alapján, körülbelül öt hónapja kezdett el bennem működni a szülés után belém helyezett megfigyelő kamera, azóta egyre rosszabbul vagyok. Nem csodálkozom, pontosan tudtam, mi vár rám, amikor ez bekövetkezik, hiszen a nő a netről, erről is beszámolt nekem előzőleg. Térdepelek a wc kagyló előtt, az ajtó résnyire nyitva, beszűrődik a beszélgetés. Anyám azt ecseteli a vendégeknek, az utóbbi két évben, mióta elveszítettem az első babát, egyre rosszabb az állapotom. A terhességgel még rosszabb lett a helyzet, magyarázza Mi azt hittük, szedi a fogamzásgátlót. Ha tudtuk volna, hogy nem, teszünk valamit, hiszen ilyen állapotban, senki nem vállalhat gyereket. Csak a negyedik hónapban derült ki, hogy állapotos, akkor már késő volt. Gyakran hallucinál, téveszméi vannak. A pszichiáter tehetetlen, nem gyógyszerezheti, amíg terhes. Amint megszületnek a babák, gyámság alá helyeztetjük, a kicsiket majd én nevelem, mondja anyám. Nem érdekel, mit beszél, higgye csak azt, hogy őrült vagyok, majd meglepődik a végén.
Visszamegyek a nappaliba, mindenki úgy csinál, mint ha. Ezek a terhességi rosszullétek engem is kivégeztek, mosolyog anyám és megölel. Anyja lánya, vágja rá a barátnőm. Mindenki kuncog. Leülök, kezdődhet a babaváró-kvíz. A barátnőm állította össze. Mikor születnek a kicsik, mi a nemük, mi a nevük, sorjáznak a kérdések. Olyan lelkes mindenki, mintha egy álomutazást nyerne a győztes. Végül a kövér kislányt hagyják nyerni, végig az anyja súg neki. Egy egész tálca fánkot nyomnak a kezébe, fotózzák, az anyja szelfizik vele, engem is taszigálnak, hogy álljak oda a képre. Jó, mondom, lefotózhattok, ha a gyerek, az én kérdésemre is tudja a választ. Felé fordulok, már megint csak egy óriás fánkot látok a feje helyén. Tudod, kérdezem, hogy valójában mi van a pocakomban az ikrek helyett? A gyerek értetlenül bámul. Csak nem hiszitek, hogy tényleg ikreket várok, fordulok röhögve a vendégekhez. Anyám nem mesélte? Ellopták a szerveimet és megfigyelő kamerákat tettek a méhembe, azok növekednek bennem. De rajtam nem fognak ki, hamarosan kiszedem magamból ezeket a nyavalyákat, már azt is kiterveltem, hogyan. Én nem fogok megdögleni, mint az az internetes nő!
Hirtelen sűrű lesz a csend. Kér még valaki tortát, kérdezi anyám.

 

Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2016)

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás