Joseph von Eichendorf: Az eltávolodottnak
Te csendes, nyugodtságodra gondolok
utolsó esténk piros hidegére,
hol drága kezed fogtam, megfontolok:
mélázó csend-tömegben, idejére
emlékszem, ahogy hazafias dalok
barátoktól távol, az idegenben
svájci szívre ridegebben
törtek, mély vágy, mit szívemben veszni hagyok.
Gyakran olvastam mellkasodban ezt:
Soha nem találtál engem magamban,
lényem idegen, hetyke, vad képet fest,
így eltűntem az árral, benned, szavakban.
Ó, ne nevezd a szép ifjúságot vadnak,
mely az élettel és a fájdalmával
gond nélkül, ártalmával
tréfál, mert mellei oly lágyan adnak!
Már rég elválasztatott az életút,
szívem fényen és sötéten át űzte,
kemény pillantásnak, körnek fénye úgy
tágult, birodalom eltűnését fűzte –
egybe az illattal, elvadul a táj
egyedül, legyőzetve kedv, dal által,
szeretve, tévedve, háttal:
eléd térdelek, ezernyi képben, s fáj.
Kurucz Bernadett fordítása
Illusztráció: Joseph von Eichendorf
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
