A Slóka-pályázat kiemeltjei
Csula Emil
A balgák viselt dolgairól
avagy a szellemi hermeneutika alkonya
Bár Apollóval én áldom a tudatot (mi perzselő
erővel? azt megálmodtam, amikor éjszakán a csönd
hálószobámba szétroppan), a fékezetlen agyvelő
dicső Pallaszhoz engem köt; Ő a múltból ma rám köszönt.
Közéleti üveggömböt – e felfújt, törhető burát –,
hazug, álnok üveggyöngyöt, immár magára vette át.
Nekem nincs már ügyem véle, és élvezem ezen közönyt.
De hát, Kedves, szeretnél-e, ha imádnám cinizmusát?
Ősrégi mítoszok járnak a fejemben – a rónaság
gyerekkori kalandjának már se híre, se hamva nincs –
de a Vének Tanácsának atyái rőt demokraták,
akik úgy ülnek a trónra, mint gyönge vállra szőke tincs.
És az agyam parancsszóra már törölné menyasszonyát,
a tudomány tudálékos – ezért oly üde – Vénuszát;
Őt, ki előtt a rongynő ül, akinek öle is bilincs.
Tudománykincse mámor lesz; engem, kérlek, tovább eressz,
hogy élvezzem megújultan, bölcs és áldott gyümölcseit!
(Ha meg nem bolondultam, ármányos acsarkodásitól…)
És Athéné sisakjában, érzem, csatát nem az veszít,
aki kézzel a tőré kap – ám az ismert hibáiról –
hanem az, aki megforgat ötszáz pengét továbbra is,
hogy megmártassa testébe a tudást, de hazug, s hamis!
Mégis dalia képében előtted meggyalázza ő
mind mi értéke volt néki. Tovább az árnya benne nő
a rútságos gonoszságnak; elegyedik belé, vadul.
De értelme mi lész ennek? Ármányával hamar kitúr,
a tudományt elátkozza, holt alatta a Szent Tehén,
csatlósai kaszát fennek – ő sem tipor virágokat! –
csak még röhög továbbá is a nyomorultak életén.
Visszasírjuk időközbe’ fényességes aranykorát,
(mind ott álltunk beöltözve, s ittuk minden egyes szavát)
Hermész háromszor is nagynak a szövegmagyarázatát.
De az Aranykor elment, el! És az Ökrök maradtak itt.
Bután néznek az Égre, s fel. Egyes bőgésük elbutít:
“Hit, őstudás a disznóknak! Amit tudunk az így elég.”
Az írás elöl eltolnak, agyuk azt meg nem érti még.
És már is itt a vég, itt van! A szellem csak piheg szegény.
* * *
Horváthné Erdélyi Zsuzsanna
Merengés
Ablakomnál ülök, s nézem, ahogy némán szitál a hó,
Minden, minden fehérré lesz: a gyalogút, a rét, a domb.
A domb… Mennyi vidámságom és bánatom vigyázza ő,
És emlékezni hív újra, felidézni a múlt időt.
Összemosódik rég és ma, eltűnik az időhatár,
Elrévedek a távolba, múltamban vagyok újra már.
Elmosolyodom, látván a gyermekkorom egy szép telét,
A friss havon a szán csúszik, és az arcomba fúj a szél.
Jeges fuvallatától az arcom zsibbadva fáj, sajog,
De nem törődöm ezzel, hisz repülök és szabad vagyok.
És repülök, most zöld dombon, forog velem a tág világ,
Szerelem lángja gyúl, pír az arcomon, mint pipacsvirág.
Két karja ölelésére hányszor vártam a domb tövén,
És jött, átölelt némán, oly szép volt a nyár! De bús a tél…
Sokáig vártam őt, nem jött, dombunk hiába födte hó,
Nem siklottunk a szánommal, fakó arcomra könny fagyott.
Sok-sok év szállt el már, mégis, mikor ilyen fehér a táj,
Elrévedek a távolba, így találok vigasztalást.
Minden, minden fehérré lett: a gyalogút, a rét, a domb,
Ablakomnál ülök, s nézem, ahogy némán szitál a hó.
(2018)
* * *
Kerényi Kata
Önarckép
Fut, mert fél, az idő elfogy, csodát nem hisz, de bízna még,
elfelejt vagy elront sokszor, nem érti, ide hogy került,
látta, hogy van világvége, bármit megtesz, ha van kiért,
nem volt soha elég pénze, kocsira gyűjt, de könyvre költ.
A szemén már fehér pilla, mindig darabra tudja, hány,
megtanulta elengedni, ha ő nem jó, de bárki más,
hallgat néha, mikor szólna, írni jobb, mintha mondaná,
vállat ránt, és egész éjjel gyötri a lelkifurdalás.
* * *
Mihály Csilla
Emlékpólya
Még rám talál a múlt, mintha látná szívemben otthonát,
felragyog, lobbanó teste fölém hajlik, akár az ég,
s úgy, mint a fák a kertünkben, a temérdek barackvirág,
kibomló szirmukon végre a tavasz is előkacsint,
s érzem, hogy minden áhítja a fénynek édes illatát.
Nehéz gyolcsaimat tépem e zsibbadt, néma tél után,
olyan magányos ez, mégis olyan nagyon valódi szép;
az egész földi létünk egy kurta és rongyos álmodás,
gyors csillagtükröződések a már halott apám szemén,
egy emlékpólya ringása, idő-forgatta lepkebáb,
egy pillanatnyi csend, béke, vajúdó dallam és erő,
mire kimondom, eltűnik, átjár rajtam a véges űr.
Izzó tavasz van és égek, ősi lázban, remélve még:
végleg nem múlik el semmi, a létünk nem hiába volt.
Mennyből terül le fűzölden az út, régóta ismerős,
de érintetlenül zsenge, rálépni szinte kín, s muszáj,
mert tudom, menni kell, hogyha hívnak, s ha újra, és megint,
és legvégül göröngyökre hullunk, mint rothadó gyümölcs,
de addig az öröm, mámor otthona szívem, égig ér,
s vállamra ráül, úgy őriz árnyam, a képzeletmadár.
* * *
Szűcs János
Assur-bán-apli imája1 a Szíriuszhoz
Szemfényvesztő varázslatban, Asszíria királyaként
sem látok égi országot. Avítt babona fáklyafény,
barlangban lángol, elbűvöl; és hívja a halált elém.
Szíriuszom, vezércsillag! El innen más világ felé.
Nincs határa hatalmadnak, Ég és Föld is alattvalód.
Vagy éjszaka után hajnal; erőtlennek vigaszt adó.
Hajózóknak iránytűje, istenek tenyerén lakó;
sötétségünk elűzője, kőrönkhöz kikötött hajó.
Törd szét a rám tapadt átkot, a körém kövesült varázst.
Uram, csillagkirály kérlek, add elő a jövőidőt.
A lelkek mérlegén mérj meg, űzd el a lelkifurdalást.
Töröld el bűnömet még ma, hallgasd meg átkom, őrizőm.
Ninive romjait látom, a művem az enyészeté.
Az államot viszály zúzza, birodalmam romokban áll.
Lazulnak az eresztékek, a pór szítja a lázadást.
Segíts nekem vezércsillag! Emelj az ég, a fény felé!
anno Domini 2018.03.15
________________
1 Az i. e. VII. században Assur-bán-apli Asszíria királya a következő imát intézte a Szíriuszhoz:
„Beszélj, s az istenek támogatnak téged,
Ítélkezz, add elő jóslatod,
Fogadd felemelt kezemet, hallgasd meg átkom.
Űzd el a varázslatot, töröld el bűnömet.”
(Forrás: Kurt Seligmann: „ Mágia és Okkultizmus az Európai gondolkodásban” című, a „Gondolat” kiadó által 1987-ben kiadott kötetének 21. oldala; fordította: Greskovits Endre)
Im-ígyen szóla…
Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után,
feloldódott makacs csendem. A zord hegyek felől, felém
baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
termékeny egyedüllétem. Érett férfikorom delén,
alászálltam a völgyekbe. Útban az anyaföld felé,
kísért sas repülő árnya; kígyó lopakodott mögém.
Alig értem a városba, nyomomban járt az alvilág;
a királyság sötétsége, megannyi megaláztatás.
A pórnépet tanítottam, okítottam uralkodót.
Kételkedő tanítványok, elvadult csőcselék között,
nem találtam magam másban. A szívemben uralkodó
vágy volt az emberebb ember, aki legyőzi önmagát.
Átkeltem a szivárványon, álmodtam kék eget mögé.
Szívdobogást kihallgattam, áthevített a lüktetés.
Tűzszökőkútba fojtottam a pokolbéli tűzkutyát.
Voltam bölcsek iránytűje, népem által elátkozott.
Esztelenek kigúnyoltak, arcul köptek az árulók.
Prófétaként nem élhettem, az elvárt csoda elmaradt.
Végül is meghasonlottam, elbűvölt a paráznaság.
Országomból kiűzetve, elcsábított egy új világ.
Jártam a testeket sorra, kéjdémon labirintusát.
Szeretgetett fiú, férfi; húsomra folyt a szűzi vér.
Tiportam szerető szívet, élveztem utcanő ölét.–
Zarathustra im-így szóla, félúton a pokol felé.
anno Domini 2018.03.27.
Illusztráció: Illusztrált kézirat-töredék a Mahabharatából
Cimkék: pályázat, slóka, vers
