Fodor Miklós: Lélekmentő
Nincs lelkifurdalásom. Lelkére beszéltem, figyelmeztettem. Eljött az óra: cselekedni kell. Tiltakozik, hasra vágja magát, kalimpál, orrba vág. Nincs lelkifurdalásom, a törvény mögöttem áll, meg kell mentenem. Kötelességem. Egyre többen fujjolnak a téren, édesanyámat emlegetik. Az erő velem van, facsarja orrom a bűz. “Tiszta leszel, meggyógyítanak, nem lesznek fájdalmaid, nem fogsz fázni, rendszeresen ehetsz, minőségi kaját adunk, figyelünk rád, terelgetünk, segítünk, hogy visszatérhess közénk, emberhez méltó élethez segítünk. Bízzál.” Sűrűn bazmegezik, harákol, csak annyit ért, őt most elviszik, segítségért kiált, üti a hátam. Nincs lelkifurdalásom. A főnökség a hivatalból figyel. Ha hibázom, lecsesznek, mert rájuk szórják a sarat, nem rám — mondják. Nem hibázhatsz — mondják. Újságírók hada körülöttem, minden mozdulatom fényképezik. Nem üthetek vissza, csak foghatom erősen.
A szállásra érve könnyebb lesz. Elveszem mindenét, levetkőztetem, kimosdatom a szennyből, fertőtlenítem a ruháit, belenyomom a kádba, ki akar jönni, visszanyomom. “Az úristened!” — üvöltöm és egy pillanatra megvakulok, azt hiszem, víz alá nyomtam a fejét véletlen, de nem. Hálistennek! Nincs lelkifurdalásom. Egy órája lejárt a munkaidőm. Még itt vagyok. Felveszem az adatokat. Naplót írok. Ellenőrzöm a személyzetet. Átnézem a holnap programját. Két órája lejárt a munkaidőm. Telefont kapok az egyik újságtól, nem nyilatkozom, udvariasan próbálom lerázni, de ideges leszek, attól tartok, felveszik, amit mondok. Nehezen kontrollálom a szavaim. Mindent kiforgathatnak. Kiszolgáltatott vagyok és fáradt. Hétre ígértem, hogy hazaérek. A kicsinek mesét ígértem. A sárkányosat. Vagy a katonásat? Feleségem nem hív. Ez rossz jel. Hívom. Fásultan beleszól, hallgat, hümmög, nem beszél, nem érdekli a magyarázkodásom. Tudja, hogy ebből élünk, hogy rugalmas a munkaidő, hogy ezért magasabb a fizetés. Tisztában van a helyzettel, de nem szól. Fáradt. Fáradt vagyok én is. “Kimeredek a földből”.
És még mindig nem látom át a holnapot. A pszichológus nem hívott vissza, az orvos jönni fog, a jogász még nem tudja, mikor, de be fog nézni. Minden rendben volt, nincs lelkifurdalásom. A téren túl sokan fujjoltak, fényképeztek, megint benne leszek valamelyik újságban. Megint én leszek a rossz. A rosszak fizetett ügynöke. A rosszak jelképe. A firkászoknak semmi sem drága, nekik mindegy, csak írnak és dumálnak, és marha fontosnak hiszik magukat. Én meg beledöglök abba, hogy egy reménytelen lelket meg akarok menteni. Vissza akarok vezetni közénk. Közéjük! Közéjük? Ugyan ki fogadná be közülük, akik most ennyire együttérzők? Sziszifuszi munka lesz. Meglehet a végén, mikor felérünk a hegyre, s végre szippanthatnánk egyet a fennsíkon, elrohan, meghempereg a sárban, érte jön egy helikopter és visszarepíti a térre. Álmodom? Nincs lelkifurdalásom.
Helyes a kormány politikája. Az egyházak is támogatják. “Hol vannak az egyházak?” “Nem lehet rendőri erőszakkal megoldani a kérdést!” “Nincs megszervezve az ellátás!” “Hiányoznak a szállások, a szakemberek!” “Hézagos a jogi háttér!” “Az erőszak erőszakot szül.” “Örkény milliárdos lesz!” “Íme, az embertelen diktatúra újabb bizonyítéka!” Első a gyógyítás, az egészség. Második, de azonnal elkezdendő a pszichoterápia. Közösségi foglalkozások. Szeretetet érezzen, ne azt, hogy ő egy probléma. Pedig az. Hazudni kell! Ne érezze! Nem azért került ide, mert hibás, mert bűnös, hanem mert együtt tudunk segíteni neki. Csak így. Nincs lelkifurdalásom. Vigyázni kell, nehogy kárt tegyen magában, a berendezéseinkben, a többiekben. Fogalmam sincs, mi játszódik benne. Olykor konokul hallgat. Olykor mintha belenyugodott volna az új helyzetbe. Olykor nevet már. Olykor újra a sértettség gyilkos tekintete rajtam. Nincs lelkifurdalásom. Bírni kell. Ő vádol, az újságok vádolnak, a főnökök a hivatal magaslatairól minden hibámra lecsapnak, értsem meg, nem hibázhatok, választások előtt állunk. Megadnak minden anyagi segítséget. Legalább. A kollégák közül sokan nem értenek egyet velem — nem szólnak, de tudom, a hátam mögött összesúgnak, és viszik a félinformációkat a sajtónak.
Feleségem otthon depressziós, gyerekem alszik, mire hazatántorgok. Holtfáradt vagyok. Bírni kell, bírni kell!!! Nincs lelkifurdalásom. Írók jönnek, neves személyiségek. Kérdezgetnek. Jó szándékúaknak látszanak, de nem tudhatom, mi van a mosolyos álarc mögött. Óvatos vagyok. Közösségi alkalmak, ünnepek, munkaterápia, beszélgetések. Nem nyílik meg, mindent megcsinál, de nem beszél velem – szabad akar lenni. Gyűlöl. Nem érdekli, hogy melegben van, hogy minőségi kaját kap, hogy tiszta a ruhája, hogy szeretik, figyelnek rá, hogy egészséges, hogy lehetőséget kapott különféle munkákra, hogy pénzt kereshet. Nem akar évekig gürcölni azért, hogy aztán egy drága albérletben lakva tovább gürcöljön, és így teljenek a napjai haláláig. Szabad akar lenni! Értsem meg! A szabadság minden másnál többet ér. “Leszarom, hogy büdös vagyok! Ne szagolgassanak! Nem gürcölök! Kéregetek! Na és? Nem fogok megfagyni, lesz piám mindig. Ha kell, lopok, na és? Ha bevisznek, ugyanez lesz, mint most! Mi a különbség?” A főnökeim elégedetlenek. Nem kielégítőek az eredményeink. A statisztikák kiszivárognak. A sajtó kárörvend. Le vagyok szarva. Nincs lelkifurdalásom. Hozzám Jézus szólt, amikor hívatást választottam. Nekem mégiscsak jobb sors jutott, mint neki. Feleségem válni akar, tudom, hogy nem komoly, de mondogatja már egy hete. “Fenyegetsz?” Kérdezem. “Nem.” Feleli. “Ne hülyéskedj! Szeretjük egymást.” “Én téged igen, te viszont a hivatásod.” Gyűlöli a hivatásom. Ezt a szent feladatot, hogy lelkeket mentek. “Tönkreteszel mindent, nem látod?! Rád fog gördülni a hegy tetejéről a szikla, és maga alá temet. Röhögni fog a szikla. Te leszel a hibás. Nem jól végezted a munkád. Majd az újságírók megmondják, mit kellett volna tenned, meg az értelmiség, az írók és a művészek. Ők tudják. ‘Azt kellett volna’ — mondják!”
A főnökök összehajolnak és a leváltásomon gondolkodnak. Így maradhatnak tiszták. Nem tudom bebizonyítani, hogy vannak eredmények, bár vannak, el kell ismerjem, nem haladok olyan tempóban, mint szeretnék, de ezt nem lehetett előre látni. “Miért? Most akkor értesz a szakmádhoz, vagy nem?” — kérdezik. “Csesszétek meg!” — mondom magamban. “Titeket véd a saját médiátok, ha elbasztok valamit, kimagyarázzák, mellétek állnak.” Nincs lelkifurdalásom. Meg akartam menteni egy lelket, de egyre hatalmasabbra nőtt, mint a galacsintúró bogár görgencse, és a fennsík pereméről rám zuhant. Feleségem elvált, vitte a gyerekeket. Állásomból kirúgtak. Magas az albérlet. Fizetem a gyerektartást, elfogy a tartalékom. Kitesznek az albérletből. Nincs hol megszállnom. Igazoltat a rendőr. Két hete nem borotválkoztam, egy hete nem fürödtem. Még nem vagyok büdös. Ezt nem lehet bírni. Szégyenlek a gyerekeim szeme elé kerülni. “Lúzerapa, lúzerapa” — zsong egy manó az agyamban. Inni kell, aludni, valahol, bárhol, kérlek, ne szóljatok hozzám, ne ébresszetek fel.
Illusztráció: Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele (2017)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
