Tóth Sándor két verse
Hótorlasz
utcák utak sepretlenül
bár lennének csillagok
járkálnánk az éj középen
látva megtört holdakat
ezüst lenne minden fa
árnyszőtte kék bokor
elénk jönne tél szavával
utak csendjén egy rokon
nem mondana csupán ennyit
testvér vagyok e világból
(voltak és még lesznek is)
nem képzellek soha máshol
torlaszok királyaképpen
aki tán helyére lép
nem a gátak erőssége
épp a gátat túrja szét
folytonos az ellenmondás
mikor csupafény az út
jöhet zúdító haraggal
lezár minden kiskaput
kerítve a keskeny út is
mint a népdal énekli
haragosok áldozatja
senki sem szorít neki
mégis békességet hozva
annyi torlaszok között
bottal bickel utak partján
szőrcsuhába öltözött
Magány
Sík-középen szerzetesként
öreg tölgy a hó szívében
századokba láttatón
kihunyt kövek némasága
szorul rá a téli tájra
klastrom állt itt
ősmagánya
most a tölgybe költözik
hajlik a csend boltozatra
zsolozsmás testvér-vigasszal
fény a lélek freskó arca
hórák dallamán marasztal
csontok keskeny nyughelyére
rebben egy madárnak íve
név nem tarkáll
fagypont ül a dél körére
szél tekerget hóbogáncsot
tövisszúrással virágzott
nyári rét emlékeként
közel a tölgy egyre távol
közelít a síki vándor
benned élő arca rég
Illusztráció: Téli Alföld (Instagram)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
