Hétvári Andrea: Csontváry 100
avagy az égből pottyant aranygombolyag
Pontosan 100 éve ezen a napon szállt vissza a Napút-mennybe, amelyről annyi csodálatos víziót alkotott. A festő, aki nem követett iskolákat. Aki nem kifelé figyelt, hanem befelé. Gyógyszerészből látnok-festővé vált. Csodabogárnak tűnhetett a művész kortársak számára is. Képeit megtartotta, festékeit maga keverte.
„Az utóbbi évtizedekben háromszor került kalapács alá Csontváry-kép magyar aukción. A rekordot is egy Csontváry-mű tartja: a Szerelmesek találkozását 230 millió forintért ütötte le a Kieselbach Galéria.(…) A Traui tájkép naplemente idején 80 millió forintos kikiáltási árról indul (…), becsértékét 130-240 millió forint között határozta meg a galéria.” – olvasom Mester Tibor fotóművész néhány évvel ezelőtti blogbejegyzésében. Ha ezt ma Csontváry olvasná, valószínűleg nem hinne a saját szemének. Rokonai anyagárban kocsiponyvaként akarták halála után eladni festményeit. Gerlóczy Gedeon vásárolta meg őket az utolsó pillanatban. Ma vagyonokat érnek. Eszmei értékük pénzben mégsem kifejezhető. Képei egyedülállóak a magyar festészet történetében. A maga korában viselkedését pszichopatológiásnak vélték. A tömeg szerint mindenki őrült, aki egy kicsit is a jelenségek mögé lát. A jelenségek mögé, ahol a dolgok lényegét kereshetnénk, mert Maya fátyla csak a látszat. Ma azt írják róla: az utókor és a művészettörténészek felismerték tehetségét és jelentőségét. Groteszk. Ennyit a kortársakról és a rokonokról.
Csontváryt kislány koromtól rokonomnak érzem. Elvégre mégis csak félvezetéknévrokonok vagyunk. Az övé felvett, az enyém magyarosított vezetéknév. Felvidéki sváb atyai dédapám alkotása. Hegyszirti és Hámori is lehetett volna a családnevünk, de a minisztériumban a Hétvárit fogadták el. A telefonkönyvben minden ilyen nevű ember a rokonom. Mindig azt mondták, mesebeli név. Csontváryé is az. Nem sok festészeti albumunk volt, de az ő képei ott voltak a régi lakás falán, a titokzatos, különös képekkel teli albumot már gyerekként megbűvölve lapozgattam. Azóta sok évtized telt el.
Költő vagyok. Nő vagyok. Ariadné nyomdokaiban haladok. Egyedül az aranygombolyag vezethet ki a labirintusból. Az aranygombolyag az isteni útmutatás, Ariadné a földi misszió teljesítője. Sötétségből világosságra vezető. Az aranyfonál pedig kivételes alapanyag. Csak az égi boltban kapható, de ott sem pénzért adják. Kivételes esetekben megdobnak vele egy-egy furcsa festőt, gondolataiba, verslábaiba merült költőt vagy kottáiba, hangjegyeibe révedt zeneszerzőt odafentről, akik aztán csodálkozva rakják zsebre a fentről érkezett, különös áldást. A látnokságért mérhetetlen szenvedés és égi áldás, ajándék jár. Pontosan így, együtt a kettő. Külön-külön nem léteznek. Olyan ez, mint a falevél színe és fonákja. Egymástól nem elválaszthatóak. Kéred az egyiket? Akkor megkapod a másikat is. Valódi művek csak ilyen fonállal átszőve születnek. Vagy úgyis mondhatnánk, ahogyan Márai írta: „a feladatnak az a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni, az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.” Minden Csontváry-festményen ott a tündéri lenyomata, minden Csontváry-festményen lóg egy-egy láthatatlan, elvarratlan fonálvég. Egy kis darab aranyfonál a labirintusból kivezető aranygombolyagból. Színek szövedékébe rejtve. Hogy ne csak a jelenségeket lássuk, hanem azon is túl. Kézbe veszem a képszövedéket és rámába húzom, mint egy finom, pamutvászon anyagú kézimunkát. Felveszem a varrószemüvegem és óvatosan megfogom a szálat. Amennyit még enged magából, az a része szonettszövedékké formálódik versbirodalmamban. Ilyenkor végtelenül hálás és boldog vagyok. Remélem, az aranyfonálboltos és Csontváry is boldog odafent.
Az idézet forrása (Mester Tamás blogja)
http://mesterfoto.blogspot.com/2012/11/uj-csontvary-kep.html
Epilógus
Csontváry Kosztka Tivadar:
Szerelmesek találkozása
1902, olaj, vászon, 54 x 69 cm
Fejét lehajtva nincs, hol megpihenne,
abból meríti még az ihletet,
hogy alkonyat mögé még két hegyet
pingál párnának végtelen ecsetje,
fáradt angyal sem várna hívására,
ha megfestene – mint emlékezet –
egy szívet, két elmét és négy kezet,
nem volna szükség többé semmi másra,
mert nem feszülne benne a sötétség,
ha megérne, mint imában a kétség,
és érezném, hogy élek s meghalok,
határain a nem múló jelennek
mélyen magamba írva eltemetlek,
az öröklétnek semmit sem hagyok.
Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar: Szerelmesek éjszakája és Traui tájkép naplemente idején c. festményei
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
